Gitárzene relaxációhoz, olvasáshoz, tanuláshoz

Tanulás, olvasás, relaxáció közben szeretek zenét hallgatni, mert könnyebben kizárom a külvilágot, könnyebben elmerülök. De tartok tőle, hogy kicsit finnyás vagyok ezen a téren, nehezen találok hozzám illő zenét. Ma ráakadtam egy nagyon kellemes, 70 perces gitárzene összeállításra, ami olvasáshoz tökéletes háttérnek bizonyult (Gretchen Rubin: Happier at Home című könyvét olvasom), és úgy gondoltam, megosztom veletek is.

Nektek hogy tetszik?

Reklámok

Is love alive?

Egy kedves barátom küldte nekem ezt a dalt a gyászidőszakomban, ami mindig segített sírni.

De eltelt egy év. Egy év kevés ahhoz, hogy a sebek egészében begyógyuljanak, minden szép legyen és mosolygós.

De ha meghallom ezt a dalt, már nem buzog fel bennem a szomorúság és a fájdalom, hanem nyugalom tölt el, és érzem a dalnak azt az üzenetét, amibe akkoriban csak görcsösen kapaszkodni próbáltam.

Ez az én téli dalom.
December nem volt még ilyen nehéz,
Mert nem vagy ott, ahová tartozol:
A karjaim között.

De én még hiszek a nyári napokban.
Az évszakok forognak,
És az élet megtalálja az útját.

Emlékezésben gazdag, nyugalmas telet kívánok mindenkinek!

WINTER SONG – SARA BAREILLES & INGRID MICAELSON

This is my winter song to you.
The storm is coming soon,
it rolls in from the sea.

My voice a beacon in the night.
My words will be your light,
to carry you to me.

Is love alive?
Is love alive?
Is love…

They say that things just cannot grow
beneath the winter snow,
or so I have been told.

They say we’re buried far,
just like a distant star
I simply cannot hold.

Is love alive?
Is love alive?
Is love alive?

This is my winter song.
December never felt so wrong,
cause you’re not where you belong;
inside my arms.

I still believe in summer days.
The seasons always change
and life will find a way.

Ill be your harvester of light
and send it out tonight
so we can start again.

Is love alive?
Is love alive?
Is love alive?

This is my winter song.
December never felt so wrong,
cause you’re not where you belong;
inside my arms.

This is my winter song to you.
The storm is coming soon
it rolls in from the sea.

My love a beacon in the night.
My words will be your light
to carry you to me.

Is love alive?

A bennünk rejlő művészet

A hétvégi “személyiségfejlesztés zenével” előadáson volt szerencsém meghallgatni egy parasztasszony spontán siratóénekét édesanyja ravatala mellől. Amellett, hogy a személyes érzelmeimet is mélyen érintette a dal, elgondolkodtatott, hogy mennyi időt, energiát, aggodalmat fecsérlünk arra, hogy tanult minták mentén próbáljunk alkotni, ha egyáltalán alkotunk, miközben kegyetlenül bíráljuk magunkat. Ezzel szükségtelenül elvágjuk magunkat a művészet lényegétől, a spontán alkotás gyógyító, pihentető erejétől, az önmagáért végzett tevékenység örömétől, méghozzá azért, hogy olyan tanárok és más kritikusok elvárásainak feleljünk meg, akik már régen nem állnak a hátunk mögött és nem figyelik sasszemekkel munkánkat.

Hogy visszatérhessünk az alkotásnak ahhoz a tiszta és természetes folyamatához, amit gyermekkorunkban olyan magától értetődően műveltünk, de valahol az elvárások és mércék tengerében mintha elvesztettük volna, zárjuk magunkra az ajtót – mind fizikailag, mind tudatunkból kirekesztve a figyelő szemeket -, és ne tartsunk szem előtt más elvárást, csak azt, hogy felszabadultan élvezni fogjuk a bennünk rejlő művészetet.

Írjunk!

A spontán írásról már ejtettem szót. Vegyünk magunk elé egy üres papírt és ceruzát, vagy képernyőt és billentyűzetet, ahogy jólesik. Kapcsolhatunk zenét, vagy írhatunk csendben, csak belső világunkat figyelve. Választhatunk egy témát, amiről írni szeretnénk, vagy leírhatunk egy gondolatindító mondatot (“azon gondolkodtam, hogy…”, “szerintem…”, “azt akarom, …”, stb). Aztán csak írjunk-írjunk-írjunk. Nem bírálva magunkat sem a stílust, sem a tartalmat tekintve. Ha újraolvasva feldolgozásra érdemesnek ítélünk egy-egy gondolatot, annál jobb, de ne feledjük: a tevékenység élvezete a cél!

Rajzoljunk!

Ehhez már feltétlen papír kell. Fogjunk egy ceruzát, és engedjük szabadjára. Kacskaringók, foltok, vonalak, szögek – nem kell, hogy értelmezhető minták kerekedjenek ki belőle, kivéve, ha az esik jól. Csak élvezzük azt, ahogy a vonalaink kitöltik a teret.

Fessünk!

A ceruzához hasonlóan az ecsetet, a színeket is szabadon engedhetjük a papíron. De az is jó játék, ha bő vízzel színezett vízfestékkel színes pacákat cseppentünk-maszatolunk a papírra, és szemlélődve megpróbálunk rájönni, mit üzen ez nekünk, majd tussal vagy filccel kiegészítjük, keretbe foglaljuk a színeket. Itt sem kell, hogy értelmezhető formákat kapjunk. Nem verseny ez, amelyben arra vagyunk kíváncsiak, ki látja meg a legügyesebb figurát a papíron, hanem élvezzük, ahogy elmerülünk a szemlélődés és a felfedezés örömében.

Énekeljünk!

Volt már szerencsém zeneileg teljes mértékben képzetlen emberek spontán kórusában énekelni, ahol az egyenletes dünnyögésből-zümmögésből idővel megérintően szép, ősi dallam kerekedett ki. Ezt az elvárások nélküli, spontán zeneiséget hagyjuk kibontakozni magunkban. Csak kezdjünk el dúdolni – a zuhany csobogása kézenfekvő aláfestés ehhez -, és hagyjuk, hogy a dallam spontán módon kanyarogjon arra, amerre vágyik.

Táncoljunk!

Még a nyáron volt Viánál táncos kihívás. Nem szeretném Via szavait lopni, hiszen remekül leírta az élmény lényegét, kattintsatok át.

Számomra az írás, a vizuális alkotás és valamelyest a zene az, amitől nem félek, amivel kapcsolatban pozitív élményeim vannak, és több-kevesebb tehetséget érzek magamban. Ellenben a tánc! Bármilyen mozgásforma gyakorlása kisebb-nagyobb szorongást vált ki belőlem, mert ezen a téren esetlenebb, gátlásosabb, ügyetlenebb vagyok, és jobbára negatív visszajelzéseket kaptam a múltban. De kipróbáltam a spontán, semmire sem adó, kifulladásig tartó féktelen ugrándozást és kalimpálást a zenére, és csodálatosan felszabadító érzés volt.

Ebből az élményből kiindulva bíztatok mindenkit arra, hogy ne legyintsen, ne mondja azt, hogy “ez bennem úgysincs meg”, hanem hagyja a küszöbön kívül az értelmetlen elvárásokat, zárja magára az ajtót, és adja át magát a benne rejlő művészetnek. Hiszem, hogy ha én katartikusan élvezni tudtam a legnagyobb mumusomat, a táncot, akkor bárki képes erre bármely művészeti ágban.

Család, munka és szenvedély egysége – a Kelly család

Gyerekkorom kedves együttese volt a Kelly Family, akiknek a kazettáit a szüleim kellemes zenéjük miatt vásárolták meg szívesen, engem pedig a tarka ruhák és a lányos arcú fiúk bűvöltek el.

Egy-két éve újra a rajongójuk lettem, és felfedeztem valamit, ami még jobban elbűvöl, mint kiskamasz koromban a szép arcú fiúk. Ez pedig nem más, mint a család iránti szeretetnek, a munka iránti elkötelezettségnek és az életcél iránti szenvedélynek az a fantasztikus egysége, amit képviselnek.

A Kelly család pályafutásának kezdete az 1970-es évekre tehető, amikor az idősebb testvérek először kezdtek el együtt zenélni. Ezután az édesapa feladta vállalkozását, hogy gyermekeit otthon taníthassa, nagy hangsúlyt fektetve a zenei nevelésre, majd kezdeti sikerekeiket követően a család egy lakóbuszban útnak indult, hogy vándorzenészként keressék kenyerüket. A fiatalabb testvérek és a következő generáció első gyermekei már szó szerint is ebbe a muzsikus életbe születtek bele, hiszen a vándorutazások során fogantak, és már csecsemőként, édesanyjuk vagy édesapjuk karjaiban ülve a színpadra kerültek. A klasszikus Kelly nagyzenekar pályafutása a 2000-es évek közepéig tartott, de még ma sem mondható lezártnak, hiszen a testvérek egy része a mai napig együtt zenél.

Minden megjelenésükből sugárzik az az egység, amiben éltek, feltétlen odaadással egymás és hivatásuk iránt. Nem mondom, hogy mindenképp követendőnek tartom azt az utat, ahogy mindent kockára tettek a végül valóban világsikerre vivő utcazenész életmódért, amit viszont érdemes tőlük megtanulni, az az, hogy hogyan élhetünk életünk minden részét egységben tartva, megtalálva a módját, hogy ne elaprózzuk, hanem megsokszorozzuk energiánkat a családi élet, a munka és a szenvedély között.

Végül pedig itt az egyik kedvenc előadásom tőlük. A felvétel az első nagykoncertjükön készült, ahol idős, beteg édesapjukat is felvitték a színpadra, aki így megtapasztalhatta, hogy álma, aminek az életét szentelte, megvalósult. Nem a legjobb minőségű a felvétel, de a háttérben látszik, hogy a testvérek, a legfiatalabbtól a legidősebbig egyszerre sírnak és nevetnek, miközben éneklik a sorokat: add a kezed, szükséged van rám és nekem rád, miért vágnánk neki egyedül az útnak?