{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – 4 ok, amiért megéri minden nap írni

Nemrég a munkamódszerem kapcsán kaptam egy olyan kérdést, hogy vajon a blogolás, mint hobbi varázsát nem veszi-e el az, ha “muszáj-feladattá”, mindennapos rutinná tesszük.

Nem fogok hazudni nektek, néha a munkából hazaérve és túljutva az itthoni teendőimen, már csak egy puha paplanra, egy szemfedőre és egy kis nyugalomra vágyom, és a legkevésbé sincs hozzá kedvem, hogy képernyő elé üljek és a bloggal foglalkozzam.

Miért tartom mégis fontosnak, hogy a napi 15 perc írás fixen ott szerepeljen a napirendemben, és miért nem érzem úgy, hogy ez nemszeretem-feladattá tenné számomra a blogot?

Ennek megválaszolására kapóra jött az eheti VKP bejegyzés, aminek ezúttal a blogolás a témája.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mi tehát az a 4 ok, ami miatt megéri mindennapos rutinként írni?

1. Soha nem alkalmas az idő

Az írásra szinte soha nem alkalmas az idő – legalábbis nagyon nehéz megtalálni az alkalmas időpont és a múzsa szerencsés időzítése közti szűk átfedéseket. Ha az írás mindig csak a maradék időt kapja meg, akkor nem is lesz több, mint egy ritka különlegesség, ami kitölti a lyukakat a nála fontosabb feladatok vagy a nála könnyebben elérhető szórakozási lehetőségek között. Ennél pedig annyival több rejlik ebben az egészben, amit kár hagyni elúszni azért, mert csak a tökéletes pillanatokra tartogatjuk!

Az időt a napirendünkben csak egyszer nehéz megtalálni az írásra, ha viszont egyszer már helyet szorítottunk neki, kitölti a rendelkezésre álló teret és ritka csemegéből mindennapos táplálékká válik.

2. A szellem a palackban

Rutinként tekinteni az írásra borzasztó furcsa gondolat (még én is emlékszem, mennyire :)), de igazából minden újdonságra furcsa rutinként tekinteni, nehéz beleképzelni a mindennapjainkba addig, amíg nem tesszük megszokássá. Utána viszont már nélküle volna furcsa meglenni.

Ráadásul a mindennapos írás olyan, mint kiengedni a szellemet a palackból: utána már nagyon nehéz visszagyömöszölni. Nagyon hamar öngerjesztő folyamattá válik: már nem csak akkor írok, ha megrohan az ihlet, hanem ha épp sehol sincs, én akkor is ötleteket fabrikálok a semmiből, megszokásból, rutinból (vagy épp azokat a favágó feladatokat végzem, amik csak fölöslegesen terelnék a figyelmem, amikor épp exkluzív találkozóm van a múzsámmal), aztán amikor ihletett pillanatomban futom végig a jegyzeteimet, már nem a semmiből, hanem sokszoros mennyiségű alapanyagból tudok gazdálkodni.

A több befektetett energia több eredményt is ad, olyan gondolatok látnak így napvilágot, amik egészen biztosan nem születtek volna meg, ha malmozva várok a múzsára – ez pedig olyasmi, amiről nehéz leszokni, ha egyszer ráérzett az ízére az ember!

3. Játék vagy komoly dolog?

Óvodapedagógus hallgatóként a játék fogalma volt szinte az első, amit megtanultunk. Ennek pedig van egy nagyon érdekes eleme – olyanok mellett, mint például a játék feszültségoldó képessége vagy személyiségfejlesztő hatása –, ez pedig nem más, mint a játék komolysága.

Ha megfigyelünk egy gyermek játékát, rájöhetünk, hogy az igazi szórakozás nem ott ér véget, ahol elkezdünk egy ügyet komolyan venni: épp ellenkezőleg, ott kezdődik!

Ez egy hobbi, igen, a részvétel önkéntes, igen – ez is a játék egyik jellemzője: az önkéntesen választott részvétel –, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, nem szabad vagy nem érdemes komolyan venni és adott szabályok szerint játszani. Sőt!

4. Elfogadom a kihívást!

Múlt novemberben a NaNoWriMós élményeimmel kapcsolatban már rágódtunk rajta a kommentek között, hogy a mókának véget vet vagy alapot ad-e az, ha kihívásként tekintünk rá. Én továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy attól, hogy magasra tesszük a lécet, hogy célt tűzünk ki, nekivágunk egy kihívásnak, olyasmi elé állítjuk magunkat, ami újdonságot jelent és erőbedobást igényel.

Persze ahhoz, hogy a móka móka maradjon, itt is fontos tartanunk magunkat a játék egyik alapjellemzőjéhez: a játéktudat megtartásához. A gyerekeknek nem okoz gondot a játéktudat elmélete és gyakorlata: oroszlánok, állatszelídítők, szuperhősök, orvosok lesznek, és a játék mélységes komolyságával játszanak, miközben persze tudják, hogy mi a játék és mi a valóság. A felnőtteknek már nagyobb nehézséget tud okozni, hogy ne mossák össze a játék komolyságát a valósággal: elfogadnak egy játékos kihívást, aztán lelki problémákat okozó egzisztenciális kérdést csinálnak belőle.

Azonban jobban tesszük, ha a kihívások elől való menekülés helyett újra megtanulunk komolyan játszani, hiszen Csíkszentmihályi Mihály boldogság-definíciójából is tudjuk, hogy a tökéletes élmény egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy kihívást jelentő feladat elé állítsuk magunkat.

Elköteleződni az írás mellett pedig pontosan ilyen kihívást jelentő feladat lehet: megtartva a játéktudatunkat (tudva, hogy ez nem egy vérre menő, egzisztenciális kérdés, hanem valami, amit önként és a saját örömünkre vállaltunk) egyszerűen elkezdeni komolyan venni a játékot. A móka nem ezzel ér véget – hanem ezzel kezdődik!

A többi VKP résztvevő cikkeit itt olvashatjátok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – A Felhőatlasz és az időutazás

Nemrég megnéztük Petivel a Felhőatlasz c. filmet, majd rögtön utána elolvastam az alapjául szolgáló könyvet is.

David Mitchell könyve hat egymástól távoli korban játszódik, és történetei közt úgy vándorolnak a lelkek, az emberi sors fordulatai, az emberi jellem alapmotívumai, az emberiség történetének refrénjei, mint az égen a felhők: feloszlanak majd újra összeállnak, különböző formákat vesznek fel, de mindig újjászületnek, és végső soron, ugyanabból az anyagból születnek újjá, így a rabszolgaság korától a jelenünkön és a jóléti társadalom még fényesebb jövőjén át egészen a posztapokaliptikus törzsi létig nem is változnak olyan sokat.

A Felhőatlasz egy tanulságos időutazás – épp ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívásra, aminek témája az időutazás, erről a könyvről írjak, egészen pontosan az általa ébresztett gondolatokról az idővel kapcsolatban.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


A könyv egyik szereplője az időnek egy következő elméletét vázolja fel (kiegészítve a saját gondolataimmal):

  • A múlt valódi és virtuális formában létezik. A valódi múlt az, ami valóban megtörtént, azonban minél távolabb van tőlünk, annál töredezettebbek róla az emlékeink, a nyomaink, a bizonyítékaink, és a róla alkotott képet annál több fantáziával, magyarázattal és értelmezéssel töltjük ki. Így születik meg a virtuális múlt, az a múlt, amit mi ismerünk – a múlt, ahogy mi látjuk. A virtuális múlt lassan bekebelezi a valódi múltat, ahogy a múlt emlékek híján már csak a sokszor átíródott történetekben él.
  • A jövő valódi és virtuális formában létezik. A valódi jövő az, ami ténylegesen meg fog történni, de amíg jelenné nem válik, csak jóslataink, elképzeléseink, prognózisaink, reményeink és félelmeink vannak arról, hogy milyen lesz – ez a virtuális jövő, az, amit a jelenben a jövőből látunk. A valódi jövő kiszorítja a virtuális jövőt, amikor valósággá válik, vagy magába olvasztja, hiszen vannak önbeteljesítő jóslatok is, és a jövőről alkotott remények és félelmek befolyásolják a jövő alakulását.
  • A jelen valódi és virtuális formában létezik. (Ez már az én hozzáfűzésem a könyvbéli tudós gondolataihoz.) Azt hihetnénk, hogy legalább a jelen csak egy verzióban létezik, csak a valódi jelen az, amit magunk körül látunk, de ez közel sem igaz. Valójában semmi mást nem érzékelünk, mint a virtuális jelent: egy olyan képet a jelen valóságról, amit a saját korábbi tapasztalatainkon (a virtuális múltunkon) és a jövőhöz fűződő reményeinken, félelmeinken, elképzeléseinken (a virtuális jövőnkön) át látunk, és ami mintha egy szűrőn át jutnak el hozzánk, azon keresztül érzékeljük és értelmezzük.

A történet foglalkozik a születés és újjászületés (reinkarnáció) kérdéseivel, azzal, hogyan gyakorolnak hatást a tetteink a saját jelenünkre és másokéra, valamint a saját és mások jelenére a jövőben, következő életeinkben.

Néhány kiragadott központi gondolat a történetből:

  • “A történelem emberi tapasztalatok egész tárházát vonultatja fel”, amik támaszt nyújthatnak számunkra a jelenben. (idézet a könyvből)
  • “Az életünk nem csupán a miénk. Kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben. És minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.” (idézet a filmből)
  • “Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ. Egy jobb világ. És én ott fogok várni rád. Hiszem, hogy nem soká maradunk halottak.” (idézet a filmből)

A történet szerint tehát így utazhatunk az időben:

  • Visszautazhatunk az időben, vagy legalábbis belepillanthatunk a múltba, hogy mások tapasztalataiból tanuljunk, választ kapjunk a kérdéseinkre, segítséget és támogatást kapjunk a jelen helyzeteinkhez.
  • Előreutazhatunk az időben azáltal, hogy a gondolataink és tetteink hatása, mindaz, amit a múltból merítettünk, amit a jövőről elképzeltünk és amit ennek hatására cselekedtünk a jelenben, továbbgyűrűzik és túlél minket.
  • Más korokban, új és új testekben újjászülethetünk, és így nemcsak az “árnyékunk”, de mi magunk is több korban élhetünk.

Az eheti VKP kihívás többi írását itt olvashatjátok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Milyen az álomállás?

Az álomállás ugyanaz, mint a szenvedélyünk, nem igaz? Az, amit akkor is csinálnánk, ha megnyernénk a lottóötöst, nemde? – Az első válaszom az volt: igen. Épp ezért nem is voltam benne biztos, hogy meg fogom írni az eheti VKP cikket – hiszen már megírtam a témát. 

Aztán valahogy birizgálni kezdett a dolog: nem, ez mégsem egészen az.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mostanában többször körbejártuk a férjemmel a munka témakörét, hosszasan megcsámcsogva olyan költői kérdéseket, mint például hogy mi az a pont, amin túl már megfizethetetlenné válik a túlóra (fizikai határa nyilván van – akármennyit fizetnek, aludni csak kell –, de hacsak nem az életben maradás a tét, lelki határa is van, amikor a még egy óra túlóradíjnál már többet ér az, hogy hazamehessünk és láthassuk a szeretteink arcát), vagy hogy elvállalnánk-e egy szakmai szempontból soha vissza nem térő lehetőséget, ha cserébe évekre el kellene válnunk egymástól, stb. 

Arra gondoltam, hogy egy álomállás több, mint a munka iránti szenvedély – bár az is fontos része –, ez egy olyan téma, amit komplexebben kell vizsgálni.

Ezért elővettem és áttanulmányoztam Jack Canfield leírását az élet hét fő területéről – azokról a területekről, amiknek egyformán a helyükön kell lenniük az életünkben ahhoz, hogy boldogok lehessünk. (Mert például mit ér egy vaskos bankszámla, ha az egészségünk nem engedi, hogy kiélvezzük a gazdagságot, és bár a pénz a mondás szerint nem boldogít, de egy párkapcsolatot is csak könnyebb boldogabbá tenni, ha nem kell minden második beszélgetésnek arról szólnia, hogy hogyan fogjuk kifizetni a számlákat és vajon lesz-e pénz meleg ebédre a hónap végén. És így tovább.) 

Egy álomállás tehát akkor lehet álomszerű, ha helytáll mind a hét területen.  

  1. Személyes célok – Egy állás akkor álomállás, ha összhangban van a személyes céljainkkal: azzal, kik, mik és milyenek szeretnénk lenni, mit szeretnénk elérni, mivel akarunk foglalkozni. Hiába jó egy munka, hiába jó a fizetés, hiába kedvesek a kollégák. Ha az ember úgy kel fel minden reggel, hogy azt érzi: ez nem én vagyok, akkor az az állás lehet, hogy tényleg álomállás – de valaki másnak.
  2. Kapcsolatok – A legjobb állás sem lehet ideális, nem lehet álomállás, ha az embernek állandóan megkeserítik az életét a kollégái, a főnöke, az ügyfelei. De ezen túl még rengeteg fajta kapcsolat van: barátok, szerelem, család. Egy állásnak összhangban kell lennie ezekkel a kapcsolatokkal is: ha például olyasmi, ami mellett nem jut elég időnk vagy energiánk azokra, akik fontosak nekünk, erősen kérdéses, vajon beszélhetünk-e álomállásról.
  3. Egészség és külső megjelenés – Egy állástól az a legkevesebb, ami elvárható, hogy ne rombolja az egészséget. Ha még építi is, vagy könnyen összhangba hozható vele az egészséges életmód, annál jobb. De egy álomálláshoz hozzátartozik az is, hogy szó szerint jól érezzük magunkat a bőrünkben: hogy szeressünk úgy öltözködni, megjelenni, kinézni, viselkedni, ahogy azt az állásunk megkívánja tőlünk. 
  4. Tanulmányok és karrier – Csíkszentmihályi Mihály flow elmélete leírja, hogy a boldogság alapkövét jelentő tökéletes élmény feltétele a kihívást jelentő cél és a folyamatos fejlődés is. Az álomállásban persze elengedhetetlen alapfeltétel az, hogy szeressük magát az álommunkát – de fontos az is, hogy emellett folyamatos fejlődésre, megújulásra, tanulásra adjon lehetőséget.
  5. Kikapcsolódás – Ahogy mondtam: mit ér a vaskos bankszámla, ha az embernek nincs ideje elkölteni a pénzét azokra a dolgokra, amik örömet okoznak neki? Az álomállásnak legalább a munkaidő beosztással támogatnia kell azt, hogy jusson idő és lehetőség felüdülésre, kikapcsolódásra, szórakozásra, de még jobb, ha a megengedés mellett lehetőséget is nyújt rá és aktívan támogatja a kikapcsolódást. 
  6. Pénzügyek – Bár a pénz (önmagában) nem boldogít, mégis a pénz az, ami miatt az emberek leginkább hajlamosak ragaszkodni a legrosszabb álláshoz is. Nem attól félnek, hogy mit fognak kezdeni azzal a rengeteg szabadidővel, amit eddig az utálatos munkahelyükön töltöttek – hanem attól, hogy mit fognak kezdeni anélkül a pénz nélkül, ami havonta érkezik a számlájukra. Így egy álomállással szemben természetes igény, hogy adjon anyagi biztonságot a jelenben és a jövőben is (azaz ne csak arra legyen elég a pénz, hogy egyik napról a másikra éljünk, hanem legyen lehetőség előtakarékosságra, befektetésre is). 
  7. Jótékonykodás – A jótékonyság nem csak pénzbeli kérdés. Vannak olyan munkahelyek, amik lehetőséget adnak és segítenek a dolgozóknak részt venni önkéntes projektekben, közösségi munkában. Az álomállás része lehet az is, hogy nem egyszerűen csak hogy hagy annyi jövedelmet, amiből nyugodtan jut jótékony célokra is, de sokkal komplexebb módon támogatja a jótékonyságot, a közösség felé való odaadást.

A többi VKP résztvevő cikkét itt olvashatjátok:


Ti hogyan határoznátok meg az álomállás fogalmát?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – A kedvenc alkalmazásaim

A kedvenc alkalmazásaim témáját már többször is átrágtam – megosztottam kifejezetten a blogoláshoz kapcsolódóan, meséltem róluk a telefonom átrendezésekor, és az app ajánló rovatot is folyamatosan ennek dedikálom –, a produktivitásom a napokban pedig valahol a bányászbéka seneke alatt van. Mégsem akartam még egy VKP témát hagyni elúszni, ezért az jutott eszembe, hogy egy újabb, könnyedebb és mókásabb módon vetek még egy pillantást az alkalmazásaimra.  


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Most épp az iPaden írok, ami időrendben tárolja a legutóbb használt alkalmazásokat. Nézzük hát meg, mi az a 10 alkalmazás, amit a legutóbb megnyitottam a táblagépemen!

  1. Pages – az iOS szövegszerkesztője, ebben írom épp a VKP cikk vázlatát
  2. Notes – jegyzettömb alkalmazás, amiben ömlesztve tárolom a jegyzeteket
  3. Mail – az alapértelmezett levelező alkalmazás (jelen esetben a VKP aktuális témáját ellenőriztem a leveleim között)
  4. Clock – időzítő, stopper, ébresztő, de én leginkább az 5 perces és 15 perces napi céljaim mérésére használom (ez a 15 perc írás jelen esetben)
  5. Instagram – ó, az elmaradhatatlan instagram!
  6. Safari – az alapértelmezett internetes böngésző
  7. Photos – az alapértelmezett képnézegető
  8. WordPress – a blogmotor mobil alkalmazása
  9. Spotify – online és offline zenetár
  10. Padgram – a másik instagramos alkalmazás, amit használok

Azt hiszem, ez a kis áttekintés elég jó képet ad arról, mire és hogyan használom az alkalmazásokat az iPademen. 

A többi VKP résztvevő kedvenc alkalmazásairól itt olvashattok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Tavalyhoz képest…


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

A VKP ezen a héten nem kis kihívás elé állított, mégpedig hogy áttekintsem, mi változott az életemben tavalyhoz képest. Néha még egy-egy hálás hétfő alkalmával is rácsodálkozom, mik történtek az elmúlt héten – egy évet áttekinteni pedig lehetetlen küldetésnek tűnik.

De nézzük a nagyobb dolgokat.

Tavalyhoz képest…

… a húszévesek táborából a harmincasok körébe léptem. :)

… leadtam és megvédtem a szakdolgozatomat.

… elköltöztünk Sopronból Fertődre. 

… felépítettünk és birtokba vettünk, otthonossá tettünk egy házat, az első saját otthonunkat a férjemmel.

… elkezdtem (hosszabb lélegzetű műveket, regényeket is) angolul olvasni.

… elkezdtem spanyolul tanulni.

… felmelegítettem a német nyelvtudásomat. 

Nos, bevallom, más nagy horderejű változást hirtelen nem sikerült előcsalnom az emlékezetemből. És mivel ebből kettő az elmúlt egy héten belül történt… megengedem magamnak, hogy egy kicsit lagymatag és szófukar legyek. :) Majd magamhoz térek. 

Addig is, ha kíváncsiak vagytok, másoknak merre alakult az élete az elmúlt évben, a többi VKP résztvevő bejegyzéseit itt olvashatjátok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Egy blogposzt születése


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

Az eheti VKP témája, egy blogposzt születésének bemutatása nagy izgalommal töltött el. Bár már sokféleképp feldolgoztam a témát – miért blogolok, hogyan született a blog, mi az alapvető kelléktáram, milyen a munkamódszerem –, de mindig nagy örömmel fogok neki újra, és igyekszem ezúttal megint egy másfajta szemszögből bepillantást nyújtani a kulisszák mögé. 

  

Az ötlettől a publikálásig

Egy cikk születése… *dobpergés*… egy ötlet születésével kezdődik. Az ötlet néha megtalál, néha viszont magamnak kell keresnem. Van, hogy a rendszeres rovatokból indulok ki, vagy kapott témákkal dolgozom (mint például a VKP kereteiben), de a gyakoribb az, hogy egy hétköznapi élményből (valami elgondolkodtat, valami megérint, valami megnevettet, valami felbosszant) születik ötlet. Gyakran merül fel bennem egy beszélgetés során – akár egy személyes beszélgetés során a férjemmel vagy a barátaimmal, munkatársaimmal, egy virtuális beszélgetés egy blog kommentjei közt vagy itt, a Kincsesfüzeten, vagy akár a saját magammal folytatott, papírra vetett belső monológok közben –, hogy “hm, erről írhatnék a blogon!”. Néha egy cikk széljegyzeteiből, kivágott részeiből születik önálló téma. 

Hogy hogyan jegyezzem fel a témákat, sokáig nagy fejtörést okozott. Még mindig hánykódnak ötleteim lapszéleken, a filofaxom hátuljában, a telefonom vagy az iPadem jegyzettömb alkalmazásában vagy a havi írós dokumentumomban, de nagy előrelépés volt, amikor Dóri blogtervező táblázatát kibővítettem egy új lappal, ahol egymás alá ömlesztve egy háromoszlopos táblázatban gyűjtöm az ide-oda lefickantott ötleteket. Itt helyet kap a témakör, amibe az ötlet sorolható (ajánló, házasság, fandom, stb.), az ötlet rövid leírása és a téma hosszabb, egy-két mondatos kifejtése, hogy ha egy hónap múlva beleolvasok, akkor is képet kapjak arról, mit is akartam kezdeni pontosan az adott ötlettel. Ez az új fül egyben tehermentesítette is a blogtervező táblázatot, ahová a naptárba most már tényleg csak azokat az ötleteket írom be a rendszeres rovatok mellé, amik kész vagy ígéretes félkész formában vannak. 

Hogy mikor melyik témával foglalkozom, leginkább hangulatfüggő. Ritkán esik meg, hogy ha törik, ha szakad alapon ráveszem magam, hogy megírjak egy cikket, inkább tetszés szerint válogatok köztük: amihez kedvet, ihletet érzek, azt veszem elő. Legtöbbször a friss ötletekkel foglalkozom, amik egy, legfeljebb két héttel korábban születtek, mert könnyebben találok kapcsolatot egy új ötlettel. A blogtervező táblázatba is felülre írom a friss ötleteket, a régebbieket pedig hagyom lecsúszni, mert a jobb cikkeket és a jobb írói élményeket úgyis a friss ötletek adják, ha nem foglalkozom egy ötlettel akkor, amikor friss, úgyis egyre kevesebb eséllyel lesz belőle cikk, akkor pedig már jobb, ha a látóteremben sem foglalja fölöslegesen a helyet.

Van, hogy azon kapom magam, hogy egy ötlethez tartozó cikket már fejben fogalmazok, ilyenkor általában nem vacakolok vázlatokkal, hanem azonnal a végleges verzió megalkotásába dobom be magam. Máskor nem születik meg ilyen könnyen egy cikk: még ha van is képem arról, hogy mi a mondandóm, nehezen áll össze a váz vagy a vázhoz nehezen gyűlik a tartalom. Vagy egyszerűen fogalmam sincs, hogyan fogjak neki. Ezekre az esetekre egy külön szekciót tartok fenn a havi dokumentumomban Kincsesfüzet vázlatok címmel. Itt kötetlenül és mindenféle igényesség nélkül, címszavakkal, töredék mondatokkal és belső monológokkal kezdem felderíteni, mi is kaphatna helyet a cikkben és milyen formában, szerkezetben.

Hogy mulassatok kicsit, megosztok néhány gyöngyszemet ennek a cikknek a vázlatából.

“Oké, ott van az ötlet, valahogy ráveszem magam, hogy foglalkozzak vele. Néha rögtön írom, néha vázlatolom. Havi doksi, nanós tapasztalatok, sok duma, kis igényesség. Ez is egy ilyen vázlat. Ja, amúgy ebből a vázlatból is lehetne egy kiragadott példa a cikkben. Heló, olvasók.”

“Hát ez így elég lapos, valamit még kéne írni ide.” 

“Mennyi időn belül születik meg? Hát, jobb, ha minél gyorsabban. Mostanában szinte csak hétvégente írok (na basszus, most épp pont nem, boldog keddet!). Na mindegy, nagy általánosságban hétvégén. És jobb, ha minél hamarabb, jobb, ha az adott hét friss ötleteiből gazdálkodom, mert egy régebbi ötlet már sokkal kisebb eséllyel cikkeződik. (Jah, cikkeződik, gratulálok.)”

“Mennyi idő megírni egy cikket? (…) Meh. Mittudomén.”

“Na, kezd lassan összeállni.”

Ha a fejemben körvonalazódott a cikk, már lineárisan írok, az elejétől a végéig dolgozom ki a témát, nem ugrálok részek és bekezdések között. Miután a vázlatból egy, vagy legfeljebb két-három nekifutásra megszületett a cikk, átolvasom, apróbb javításokat eszközlök, illusztrációt keresek hozzá a Tumblr gyűjteményemből, bemásolom a WordPress alkalmazásba és beidőzítem. 

A cikkeimnek sajnos nem túl sok utóéletet biztosítok: közvetlen a megjelenésük után Facebookon megosztom őket a személyes oldalamon és egy-két csoportban, de ezen kívül sok törődést már nem kapnak. Ez egy olyan terület, ahol úgy érzem, fejlődnöm kell.


Hétfőtől vasárnapig

A munkamódszerem folyamatosan változik, alakul, idomul. A napi tizenöt perc írást továbbra is tartom, de mivel időközben elköteleztem magam a mindennapos naplóírás mellett is, ezért a tizenöt percet gyakran erre használom fel. 

Bevezettem viszont egy új írói szekciót az időbeosztásomba, amit “blogger műszak”-nak becézek, és azt a célkitűzést takarja, hogy a szabadnapjaimon napi 4 órát töltsek el a bloggal (írással, ötleteléssel, kutatással, művelődéssel, stb.), mintha ez lenne a hétvégi másodállásom. Nagy vonalakban az a felismerés ihlette ezt az új próbálkozást, hogy nem várhatom el, hogy az írás egyszer a főállásommá váljon, ha még csak másodállásként sem vagyok hajlandó tekinteni rá, egy álláshoz járó munkafegyelemmel és fix időbeosztással, azzal a ténnyel, hogy akkor is fel kell kelni, fel kell öltözni, nekifogni és eltölteni vele az adott napi munkaidőt, ha aznap a legkevésbé sem érzem ihletettnek magam, stb. 

Az új heti beosztásom a blog szempontjából tehát nagyjából úgy fest, hogy hétfőtől péntekig ötletelek, feljegyzem az eszembe ötlő témákat, foglalkozom az olyan fix rovatokkal, mint például a Hálás hétfő vagy az újonnan született Dióhéjban, és ha belefér, a napi 15 perc írásból is szánok valamennyit a blogra. Péntek esténként előre felkészülök a hétvégi blogger műszakra: átfutom a hét friss ötleteit, a virtuális és papíros lapszéli legyzeteket összegyűjtöm a blogtervező táblázatba, amelyik ötletekhez csak címszavakat írtam fel, ott próbálok néhány mondatnyi kifejtést hozzáfűzni, és az adott hét friss és az előző hét még érdekes témái mellé felírok még néhány ötletet, hogy mivel tudnám kitölteni a napi 4 órás blogger műszakot a blog érdekében (például TED videók böngészése blog, írás, marketing témában, hogy művelődjek, Photoshop ecsetszettek és betűtípusok keresése, hogy több és jobb saját képet tudjak tenni a blogra, marketing ötletelés, stb.). 


Szombaton és vasárnap
aztán reggel, amint tudom, ráveszem magam, hogy legalább egy rövid etappal nekifogjak a blogger műszaknak. Fogom az időzítőmet, beállítom 4 órára, és elindítom a visszaszámlálást. Amíg a bloggal – cikkekkel vagy a bloghoz kapcsolódó témákkal – foglalkozom, az óra pörög, ha nem, akkor befagyasztom a visszaszámlálást. Megjegyzem, hogy elég szigorú vagyok magammal ebben az ügyben, mivel egy átlagos munkahelyen beleszámít a munkaidőbe, amíg kimegyünk a mosdóba vagy elfogyasztjuk a tízórainkat, de nálam nem, így a 4 órás blogger műszakom általában jócskán túlnyúlik a 4 órán, néha pedig addig húzom az időt, míg végül kitölti a napot. De nem bánom – szívesen foglalkozom a bloggal a szabadidőmben, és büszkévé tesz az, hogy egyre komolyabban és tudatosabban állok hozzá ehhez a munkához.

A többi VKP-s blog kulisszatitkait itt olvashatjátok:

Ha pedig valamire még kíváncsiak vagytok a Kincsesfüzettel és a munkámmal kapcsolatban, kérdezzetek bátran!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc ínyencség – ahogy én készítem


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

Az eheti VKP témája a kedvenc ínyencségem, ahogy én készítem – ez a téma pedig első ránézésre nagy fejtörést okozott. Hogy miért? Köztudott, hogy nem vagyok nagy konyhatündér, így a kedvenc ínyencségeimet eleve elkészíteni sem tudom, vagy nem szeretek pepecselni vele. Ha mégis élvezem a sütés-főzést (nem tagadom le, szökőévente egyszer előfordul ilyesmi), akkor általában a végeredmény elfogyasztását nem élvezem annyira – egyáltalán nem lesz édesebb attól, hogy magam készítettem. Sőt, az igazi ínyencség magában foglalja azt a luxust is, hogy nem nekem kellett dolgoznom vele. 

Magyarán – ha a kedvenc ínyencségem, akkor nem én készítettem…
Sokat kerülgettem ezt a témát és már próbáltam öszvér megoldásokat keresni, amikor rájöttem, hogy azért van egy ínyencség, amit valóban ínyencségnek tartok, mégis magam készítem, méghozzá elég gyakran. Ez pedig… a kávé.

Ha választanom kellene, hogy teás vagy kávés vagyok inkább, egyértelműen a teára szavazok. Nyáron is szívesen kortyolgatom a gyümölcsteákat, hidegen vagy melegen egyaránt, egy kis citrommal, télen egy nagy bögre cukros-citromos forróság mindig megnyugtat és feltölt, ha pedig egy kis turbózásra van szükségem, fáradtság ellen vagy éjszakázáshoz, akkor is a fekete teához nyúlok, nem a koffeinhez. (Egyszer egy egyetemi beadandó leadási határideje előtti estén végső kétségbeesésemben édesanyám méregerős fekete kávéjához nyúltam – ami valóban ébren tartott egész éjjel, de olyan szívdobogást okozott, hogy egyszerűen nem tudtam a feladatra koncentrálni…)

Azért a kávéval is megvan a magunk közös története. Gyerekkoromban a nagyszüleimmel éltünk, és a nagypapám minden reggelt egy nagy bögre sziruposan édes tejeskávéval indított, amiben a reggeli zsömléjét aprította. Amikor egészen kicsi voltam, épp csak egy nyalásnyit, egy kiskanálnyit lophattam reggelente a papám bögréjéből. Amikor nagyobbacska lettem, a nagymamám egy kupicás pohárba nekem is készített egy kortyni kávét, majd a pohárka egyre jobban nőtt, míg kamaszkoromra már engem is várt minden reggel egy pohár tejeskávé, amit iskolába indulás előtt a nagypapám társaságában kortyoltam el. 

Aztán a nagypapám meghalt, nálam enyhe szívritmuszavart diagnosztizáltak, és a nagymamám úgy döntött, hogy leszoktat engem a kávéról. (Mókásan mindig úgy emlegettem ezt, mint a nagymamám rajtam végzett emberkísérletét, aminek során először rászoktatott, majd türelmesen leszoktatott a kávéról.) Ami azt illeti, a nagypapámmal eltöltött reggeli kávéidő hiányzott (ahogy a nagypapám és később a nagymamám is), de maga a kávé nem igazán. 

A kávéval akkor vettem fel ismét a kapcsolatot, amikor a férjem (aki akkor még csak a kedvesem volt, aki nem hivatalosan ugyan, de gyakorlatilag már velem élt) elhatározta, hogy neki szüksége van egy saját kávéfőzőre, mert hiányolja a szülei krémes kávéját, a kotyogós kávé neki túl erős, túl keserű. Hát beruháztunk egy Senseo párnás kávéfőzőre, ami azóta is nagyon jó szolgálatot teljesít. Habos, krémes, lágy és enyhe kávét készít, minimális koffein tartalommal, amit inkább édességként, nem pedig sekrentőként fogyasztunk. A mutatós “csíkos kávékat” (tej, kávé, hab esztétikus egysége) akár egy cukrászdában is elénk tehetnék 300-400 forintért, de mi a Lidl-ben a saját márkás, 20 db-os kávépárna csomagot 500 forint körüli áron vásároljuk. 

  
A kávé így ismét finomságként, a kávézás élményként tért vissza az életembe, csak most már a férjemmel osztozom rajta. Ebéd után, fáradt estéken, lusta reggeleken. “Kérsz egy finom kávét, kiscicám?” – ez az egyik leggyengédebb mondat, ami elhangzik az otthonunkban. És ez az a finomság, amit én is szívesen készítek – sok tejjel, barna cukorral és sok szeretettel. 

A többiek ínyencségeiről itt olvashattok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Fóbiák


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás eheti témája a fóbiák. Brrr. 

Töprengtem azon, mit írhatnék a témához kapcsolódóan, azon kívül, hogy brrr, pókok, brrr magasság. Aztán eszembe jutott, hogy a fóbiáknak néha mennyire félrecsúszott is a megítélése. Ami azt illeti, még az én szupertapintatos férjem is elég cinikusan viseltetett a fóbiáim irányába – egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy neki is van egy. Ő nem bírja a vért. Ugyanúgy, ahogy belőlem például a pókok váltanak ki legyűrhetetlen pánikrohamot, és ahogy megbénít a magasság, ha nincs kapaszkodóm, ő ugyanilyen legyűrhetetlen, kontrollálhatatlan fizikai reakciót ad a vérre. 

  

Így sikerült végül meggyőznöm őt arról, hogy vegye komolyan, tartsa tiszteletben és ne viselkedjen lekicsinylő módon a fóbiáimmal szemben, ne sugallja azt, hogy akarattal és önfegyelemmel le tudnám gyűrni őket – mert nála sem akarat vagy önfegyelem kérdése az, hogy elájul-e a vér láttán.

Aztán arra gondoltam, a mentális betegségeket hogyan alacsonyítja le újra és újra a köznyelv. 

A hülye eredendően a szellemi sérültek megnevezése volt, ma már bárkinek utánadobjuk, akivel nem értünk egyet, vagy akinek nem tetszik a fizimiskája. A depresszióból depi lett, a nyűgösség és a múló rosszkedv szinonimája, a hisztériából (szintén létező tünetegyüttes) hiszti, ami egyszerű makrancosságot, csökönyösséget jelent. Ugyanígy alacsonyulhat le a fóbia is az egyszerű nemszeretem-nemakarom-nincskedvem dolgok megnevezésévé, amik egy mély levegővel és egy kis elszánással legyőzhetőek – a fóbiákkal ellentétben. 

Ezért ebben az apró kis figyelemfelhívásban semmi mást nem szeretnék kérni, csak azt, hogy mielőtt rásütjük valakire, hogy depis, hisztis vagy felmosórongy-fóbiája van, gondolkozzunk el egy kicsit, és mondjuk inkább azt, hogy bánatos, makrancos és nem szeret felmosni, megadva a kellő tiszteletet azoknak, akik tényleg depressziótól, stressz okozta konverziós zavartól (hisztériától) vagy fóbiáktól szenvednek. 

A többiek bejegyzéseit a linkgyűjteményben olvashatjátok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc regény


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

Az eheti VKP kihívás témája a kedvenc regényünk, regényeink bemutatása. 

A listát egy perc alatt összegyűjtöttem – majd erősen rácsodálkoztam. Hiszen nem a legfrissebb olvasmányélmények bukkantak fel, és nem is feltétlen a legkellemesebb olvasmányélményeim – nem azok, amiket elsőként ajánlanék annak, aki olvasni valót keres. Joggal felkerülhetne a dobogóra John Steinbecktől az Édentől keletre a szépirodalom berkeiből, Terry Pratchett és Neil Gaiman közös műve, az Elveszett próféciák a szórakoztató irodalomból, vagy mondjuk Milly Johnson Spring Affair-ja, ha kifejezetten csajos olvasmányt keresünk. Nagyon sok könyvet szerettem és élveztem még, de a kedvenc olvasmányaim talán ezek voltak az elmúlt években. 

És mégis merőben más könyvek jutottak eszembe rögtön, amikor a feltettem magamnak a kérdést: mik a kedvenc regényeim? Ezért kénytelen voltam azt is megkérdezni magamtól: miért?… 

  

Arra jutottam, hogy egy regényt nemcsak olvasói szemmel nézek, de írói szemmel is. Tartalmában, stílusában, nyelvezetében, történetvezetésében meglátom egy regényben, hogy a bennem lévő írónak is szól-e, vagy csak a bennem lévő olvasónak. (Egészen pontosan a bennem lévő történet-nem-írónak, hiszen történeteket már egy ideje nem igazán írok, regényíró pedig mindeddig még nem lett belőlem.) 

Akik olvasták már egy történetemet is, talán nem annyira fognak meglepődni, akik csak a blogomat ismerik, talán igen, hogy pont ezekkel a művekkel tudok (nem-)íróként a leginkább azonosulni. Egy nagyon hosszú elmélkedés lenne az, hogy a lelkemnek, az elmémnek, a tehetségemnek két mennyire különböző részét használom a történetekhez és a bloghoz – hogy bár ez is írás, az is írás, mennyire merőben különbözik a kettő –, de ezt most mellőzöm. Jöjjenek inkább azok a művek, amikért a bennem lévő olvasó és író egyformán rajong. 

  

Clive Barker: Korbács  

“Gyönyörű szőnyegbe szőtték világukat a Látólények, hogy elrejtőzzenek az emberek ridegsége elől. De egy liverpooli ház padlásán a szőnyeg alvó szövete váratlanul életre kel, s hosszú téli álmából feltámad az Éden csodálatos, sokdimenziós világa. Az élő szőnyeg felbomlott szálait minden gonosz fondorlat és veszély ellenére újra kell szőni, különben végpusztulás fenyegeti a tökéletes harmónia polgárait. Barker könyve a titáni küzdelem krónikája. A reményé és a szerelemé. A lidércnyomásé és a felhőtlen boldogságé. Az életé…” 

Stephen King: Az  

“Heten voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele, hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az.” 

Neil Gaiman: Amerikai istenek  

“Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.
Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát.”

Ha a többiek kedvenceire is kíváncsiak vagytok, kukkantsatok rá a linkgyűjteményre:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Az első…


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Vigyázz! Kész! Posztolj!

Az első…

… szó, amit kimondtam…

… nem tudom, hogy mi volt. A húgom első szavai anekdotává váltak a családban (ezek a “nem” és az “edüdül”, azaz “egyedül” voltak, és sokáig csak ezeket használta, miközben jött-ment és mindent elintézett magának – ez sokat elmond róla, milyen makacs és karakán kiskölyök volt), de én az elmondások alapján nagyon hamar megtanultam összefüggően beszélni, és a fenekemen ülve elcsacsogni a családomnak, mit szeretnék (ez meg rólam mond el nagyon sokat :)). 


… plüss állatom…

… egy mackó volt, amit az első karácsonyomra kaptam a nagyszüleimtől. Nagyobb volt nálam!

… szerelmem…

… apukám egyik szobafestő tanonca volt. Ő tizenhat éves volt – én kettő. Azt mondják, olyan ábrándosan bámultam őt a járókából, mint még senkit azelőtt. 

… csók…

… mókás volt. Tizenhat voltam.

… legjobb barát/barátnő…

… Viki és Norbi voltak az óvodában. Hárman voltunk egy csapat. A történelmi hűség kedvéért: Norbi volt a második szerelmem, és rá már emlékszem is. 

… házikedvenc…

… és bébiőr Dolly volt, az óriás snauzer. Sajnos nem volt hosszú élete, így rá csak a családi sztorikból és a fényképalbumokból emlékszem. Ha a keresztpapámtól faluról évente kölcsönkapott húsvéti nyulakat nem számítjuk, akkor az első házikedvencem, akire emlékszem is, Cili volt, a legendás vadászmacska.

… macskajaj…

… az egyetemen ért. A selmeci hagyományoknak és a mézes pálinkának köszönhetem.

… munka…

… telefonkönyv hordás volt diákmunkában. Nem valami szép emlék. Úgyhogy szeretem inkább az első keresetemet emlegetni, amit novellaírással szereztem.

… koncert…

… amin csápoltam, a Karthago együttes koncertje volt, és meglepő módon huszonéves koromig váratott magára ez az élmény. A komolyzenei koncerteket nem számoltam ide, azokból hallgattam és adtam is jópárat az énekkarral, mivel zenetagozatos általános iskolába jártam, de ebben a műfajban nincs igazi “első” élményem, emlékem.

… sminktermék…

… amit kaptam, egy lányka sminkkészlet volt, amit óvodás korunkban vett nekünk anya egyetemi barátnője, Zita. Anya nem volt nagy rajongója az ajándéknak és a sminkelésnek általában, de mi a húgommal jó kis vállalhatatlan primadonna arcokat festettünk egymásnak.

Ha a többi VKP résztvevő elsőire is kíváncsiak vagytok, kattintsatok ide: