A könnyedség éve (haha!… hát persze) – The year of ease (lol!… nope)

Nem tudom, hogy észrevettétek-e, de egy kicsit csend lett itt a blogon az utóbbi… izé… egy évben? Kettő? ‘:D

Nem szeretnék most bővebben írni arról, hogy miért (hosszú is lenne meg nem is nagyon akarok :)), de a rövid válaszom: nem történt semmi különös. Nem írtam könyvet, nem költöztem az Északi-sarkra vagy egy titkos katonai Hold-bázisra, nem küzdöttem rákkal és a rák ellenszerét sem találtam fel.

🇬🇧 Two word-mandalas. I made “ease” at the end of last year when I chose it as my word for 2017. I thought it will be a well-deserved reward year for me. Loooool. 😂 “Ease” turned out to be my biggest challenge this year. So recently I made a similar mandala for “breathe” to remind myself to breathe – as I learned during my yoga practices (@yogatx @mindfulish_ @colechanceyoga 😉), breathe into stress, breath into hardships, breathe calm, breathe slow, let go the constant urge to move, to move forward, to move away, to move just because, and instead, just breathe into stillness. The closest I got to “ease” this year was the constant recognition of how often (literally and figuratively) I either hold my breath or let it pump too fast, and if nothing else, I tried, at least, to breathe. 🇭🇺 Két szó, két mandala. Az elsőt még előző év végén rajzoltam, amikor az év szavává az “ease” (könnyedség, nyugalom) szót választottam, mert úgy gondoltam, marhára megérdemlem. Visszatekintve, nem is sejtettem még, milyen naiv vagyok. 😂 A könnyedség nem az év jutalma, hanem az év kihívása lett a számomra. Mert igen, hosszú évek munkájával a legtöbb dolgot elimináltam az életemből, ami jellemzően stresszt okozott – úgyhogy kénytelen voltam szembenézni vele, hogy ami visszamaradt és a könnyed, nyugodt életem útjában áll, az bizony mind bennem van… és nem kevés. A második szó, “breathe”, lélegzés, lélegzet. Kitartóan jógáztam idén is, és a fizikai könnyebbség mellett igyekeztem a jóga lelki üzeneteire is figyelni. A legfontosabb, amit tanultam, hogy milyen fontos az, hogy (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt) ne tartsuk vissza a lélegzetünket, de ne is hagyjuk zabolátlanul elszabadulni, ha stressz, nehézség, fájdalom ér, hanem lélegezzünk, lélegezzünk mélyen, nyugodtan, odafigyelve, nem a “támadj, fuss vagy tettesd magad halottnak” pánikreakcióival, hanem elfogadón, megadón. Ez volt a legközelebbi, ameddig a könnyedség felé vezető úton jutottam, és ebben is csak addig, hogy felismerjem, mekkora kihívás számomra ez a gyakorlat. Akárhogy is, igyekezve visszanyelni a szarkazmust: ez egy tanulságos év volt. 😜

A post shared by Timi (@timi_kincsesfuzet) on

Tavaly év végén az év szavává az “ease”-t, a könnyedséget választottam. Egyszerűen sorra vettem mindazt, ami az utóbbi években történt: meghalt anyukám, a gyászidőszakom mellett, ami folyamatos odafigyelést és lelki munkát igényelt, dolgoztam, tanultam, elvégeztem a főiskolát, kétszer váltottam munkahelyet (ebből az egyik egy több mint egy éven át húzódó nagyon stresszes időszak eredményeképp történt, ahol folyamatos lelki nyomás alatt tartottak minket és a “mit hoz a holnap” stressz rányomta a bélyegét minden munkanapunkra), Petivel elindítottuk a saját életünket (összeházasodtunk, építkeztünk, költöztünk, kutyát vállaltunk), beindítottam a blogom, megírtam többszáz blogbejegyzést, mellette azért a háttérben nagyjából ennyi rövid történetet is, mindezt úgy, hogy az írást kiskanállal kellett benyomnom az időbeosztásomba. Nagyon intenzív néhány év volt, és úgy éreztem, most, hogy minden külső körülmény adott, igazán, de tényleg, rohadtul megérdemlek egy évet a könnyedség jegyében.

És bárcsak azt mondhatnám, hogy ezt az évet egy csendes sarokban, békés mosollyal az arcomon meditálva töltöttem. XD De nem. Nem lehettem volna ennél sokkal naivabb, ugyanakkor nem lehetett volna ennél találóbb melléfogásom, amikor az év mottójává a könnyedséget választottam. Amikor ugyanis elkezdtem nagyszabású nagytakarítást tartani az életemben és végre kiszórtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy a könnyeden élt életem útjában áll, és még mindig tele voltam akadályokkal, akkor bizony szembe kellett néznem a nem kellemes ténnyel, hogy az akadályok bennem vannak, és onnan nem olyan könnyű kiszórni őket…

Úgyhogy röviden és tömören, ez az év a belső munka éve volt, ami a jövőben is folytatódik. De hogy hová tűntek az írásaim? Hiszen ez az egész blog nem másból született, mint egy hasonló, intenzív belső munkával töltött időszakomból: a gyászidőszakomból.

Rossz hír: valahol időközben rájöttem, hogy az írás (a blogolás és a történetírás is) nem egyszerűen szívós túlélői és az ép elmém megőrzésének eszközei voltak az agyonhajszolt időszakokban, hanem egyenes ági termékei a stressznek és a rohanásnak.

Jó hír: dolgozom az ügyön. :D Az írás az életem része, mondhatnám, hogy azóta, hogy írni tudok, de valójában még régebben (emlékszem egy versre, amit óvodás koromban fabrikáltam, és arra gondoltam, hogy bárcsak már tudnék írni, mint a nagyok, akkor ezt most leírhatnám), és nem fogok választani az írás és a nyugodt, kiegyensúlyozott élet között, csak kell még egy kis idő, hogy kifundáljam ezt az egészet.

Hogyan tovább a Kincsesfüzettel?

Őszintén? A fene tudja. Nem akarok most nagy bejelentéseket, elhatározásokat, elköteleződéseket tenni. (A legutóbbi sem hozott nagy eredményeket – emlékszem ám még a NaNoWriMo utáni mámoros “már nem aggódom, lesz-e mit írnom a következő hónapokban” nagy ujjongásomra.) Épp a napokban olvastam Dóri hasonló bejegyzését arról, hogyan készül visszatérni több hónap blogtalanság után.

Mostanában már nem szorítottam a háttérbe a blogos gondolataimat, és elkezdett azon járni az agyam, hogyan hozzam vissza az egészet a hanyatlásból. Mert persze hiányzott. Úgyhogy először elmondom, mit találtam ki: visszatérek az gyökerekhez, a Daily Dorothy előtti időkbe, amik csak ad-hoc írtam bejegyzéseket, és egyáltalán nem érdekelt, hogy olvasnak-e vagy sem (hé, volt olyan, hogy egy évig írtam anélkül, hogy lett volna olvasóm – vagy legalábbis olyan olvasóm, aki valamilyen formában érezteti a jelenlétét -, és tök jól elvoltam). Semmi stressz, csak az írás öröme. Egy hely, ahol leírhatom, mit gondolok az engem foglalkoztató témákról. Megmutathatom, ami éppen tetszik. Összegezhetem a tapasztalataimat. Ez eddig is így volt, nem? Dehogy nem! Ami változik, az a rendszeresség, a változatosságra való törekvés, és a mindent-egyszerre-és-most akarok hozzáállás nyugdíjazása. Mit szóltok hozzá? :) – Daily Dorothy: Próbáld meg egyszerűbben

Bár nálam, mint mondtam, nem az volt az elsődleges gond, hogy túlterheltem magam elvárásokkal, hogy milyennek kell, nem kell, illik, szabad lennie egy jó blognak (bár igyekeztem tartalmas, összeszedett, hasznos cikkeket generálni, ahhoz képest, hogy például az elején egy idézetet esetleg egy egysoros hozzáfűzéssel is bejegyzésnek számítottam, míg aztán már nem is volt bejegyzés az, amin nem dolgoztam napokig), de arra gondoltam, nem árthat, ha felveszem a bloggal kapcsolatban a mélytengeri b*szik rája pózt. (Ismeritek a viccet? – Mi az, a tenger fenekén él, és rohadtul nem érdekli a dolog? – Mélytengeri b*szik rája.)

Így nem tudom, mi várható a blogon. Ha úgy érzem, van mondandóm, írok. (Akkor is, ha nem tudok belőle összeállítani egy összeszedett, több alpontos, jól kifejtett és többfelől alátámasztott gondolatmenetet.) Ha úgy érzem, nincs, nem szorongok miatta. (Haaaaaahhhhaaahhhahhhahah, oké, szóval igyekszem nem szorongani miatta.) Ha valami nem vág a blog témájába ¯\_(ツ)_/¯, az sem fog visszatartani. Ha nem lesz konzisztens a stílusom, ¯\_(ツ)_/¯. Ha nem lesz konzisztens a blog stílusa, ¯\_(ツ)_/¯. Ha nem találom a megfelelő végszót vagy végkövetkeztetést, akkor úgy fogom lezárni a bejegyzéseket… mint ezt most. :D

Angolul beszélők görgessenek le, a bejegyzés végén megosztom az új kedvenc youtube-osom, Riccardo érzelemdús videóját “Gondolataim a közösségi médiáról, avagy a p*csába az összehasonlítgatással” címmel. ;)

ENGLISH VERSION

Hey everyone! So you (yes, I mean you, my imaginary English speaking reader :D) probably don’t follow me for so long, but my good old Hungarian readers (yes, my imaginary Hungarian readers, plus those three or four who really read my blog :D) were able to notice that I’ve gone pretty quiet in the last… one year?… two?…

I won’t share the long story (first, because it’s long, and second, because I don’t really want to :)), but the short answer is: nothing really happened. I didn’t write a book (as some suspected), didn’t move to the Arctic or the Moon, I didn’t fight cancer or found the cure of cancer. I did have major life changes, but they were planned and awaited ones… with non-planned side-effects, frankly.

🇬🇧 Two word-mandalas. I made “ease” at the end of last year when I chose it as my word for 2017. I thought it will be a well-deserved reward year for me. Loooool. 😂 “Ease” turned out to be my biggest challenge this year. So recently I made a similar mandala for “breathe” to remind myself to breathe – as I learned during my yoga practices (@yogatx @mindfulish_ @colechanceyoga 😉), breathe into stress, breath into hardships, breathe calm, breathe slow, let go the constant urge to move, to move forward, to move away, to move just because, and instead, just breathe into stillness. The closest I got to “ease” this year was the constant recognition of how often (literally and figuratively) I either hold my breath or let it pump too fast, and if nothing else, I tried, at least, to breathe. 🇭🇺 Két szó, két mandala. Az elsőt még előző év végén rajzoltam, amikor az év szavává az “ease” (könnyedség, nyugalom) szót választottam, mert úgy gondoltam, marhára megérdemlem. Visszatekintve, nem is sejtettem még, milyen naiv vagyok. 😂 A könnyedség nem az év jutalma, hanem az év kihívása lett a számomra. Mert igen, hosszú évek munkájával a legtöbb dolgot elimináltam az életemből, ami jellemzően stresszt okozott – úgyhogy kénytelen voltam szembenézni vele, hogy ami visszamaradt és a könnyed, nyugodt életem útjában áll, az bizony mind bennem van… és nem kevés. A második szó, “breathe”, lélegzés, lélegzet. Kitartóan jógáztam idén is, és a fizikai könnyebbség mellett igyekeztem a jóga lelki üzeneteire is figyelni. A legfontosabb, amit tanultam, hogy milyen fontos az, hogy (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt) ne tartsuk vissza a lélegzetünket, de ne is hagyjuk zabolátlanul elszabadulni, ha stressz, nehézség, fájdalom ér, hanem lélegezzünk, lélegezzünk mélyen, nyugodtan, odafigyelve, nem a “támadj, fuss vagy tettesd magad halottnak” pánikreakcióival, hanem elfogadón, megadón. Ez volt a legközelebbi, ameddig a könnyedség felé vezető úton jutottam, és ebben is csak addig, hogy felismerjem, mekkora kihívás számomra ez a gyakorlat. Akárhogy is, igyekezve visszanyelni a szarkazmust: ez egy tanulságos év volt. 😜

A post shared by Timi (@timi_kincsesfuzet) on

Last year, when I decided to choose a word for this year, I went through all the stuff that happened to me in the recent years. It was rough: my mom died, and while grieving was an all consuming and life transforming experience itself, I worked in full-time, studied at college part-time, I was fired twice (before the first, we spent with my group one year in stress every day, knowing that the day will come, when we all, young and old, will be suddenly fired at one point, we just didn’t know when, and it was pretty exhausting), we built our “adult life” with my now-husband (we got married, we built a new home and moved in, we got a dog), I started my blog while still writing fiction, so I wrote hundreds of articles and short stories in total, while I had to push my writing sections into my rushed schedule. So I was like, okay, we worked hard to create a more peaceful, slower, more quiet life, it’s time to enjoy, I f*cking deserve it.

And I have to laugh so hard when I think back to that naive young woman who thought this year will be full of smile and ease and lightness. No, no, don’t worry, as I said, there was no catastrophe. Right the opposite. I had everything to have an easy, peacful life – except inner peace and ease. I could no longer blame it on my circumstances, so I hade to face it: the call is coming from inside the house…

Bad news: somewhere along the way I realized that all along the years, I was wrong about my creativity – it didn’t barely survived in my stressful life, while served as my trustworthy safety valve, keeping me sane… it was the direct product of my stressful circumstances. When they were gone, I was left alone in silence.

Good news: I love writing, it is part of my life since my preschool years, and I won’t let it slip out of my life, or choose between a peaceful, slow paced life and writing. I’m learning, I’m doing intense inner work, I will find a way.

What now with my blog?

Short answer: I don’t really care right now.

I started to hear my inner voice again, and I considered it as a good sign and decided to honor it with a blog post. I will happily do it any time when it happens again. But I won’t do big announcements or promises. I try to… you know… take it easy. ‘:D

If I have an idea, but it wouldn’t worth a long, detailed article, just a quick, few lines one? ¯\_(ツ)_/¯ (I will share a few lines one then.) If I have no ideas for another months? ¯\_(ツ)_/¯ (I’d say I won’t stress about it, but lol, okay, let’s be honest: I will try not to.) If a topic doesn’t fit the blog’s profile? ¯\_(ツ)_/¯ If my writing style won’t be consistent? ¯\_(ツ)_/¯ If the blog’s style won’t be consistent? ¯\_(ツ)_/¯ If I won’t have the time or mood to fumble with English translation? ¯\_(ツ)_/¯ (Google translator is your friend, my dear, dear imaginary English reader.) If I don’t know, how to properly finish a blogpost, like right now?… ¯\_(ツ)_/¯

So, let’s hear the opinion of my newest Youtube favorite, Riccardo, on “Social media – F*ck the comparison game”. ;)

Reklámok

A bullet journal affér – Pinterest ajánló

Mintha csak tegnap lett volna, hogy megosztottam az első találkozásomat a bullet journallal!

Aki Pinteresten követ, az észrevehette, hogy nem túl diszkréten a Filofax táblámat egyszerűen elborították a bullet journal képek. Őszintén szólva, magam sem vettem észre, mikor kerültem ennyire a hatása alá – hogy mikor keveredtem ilyen szenvedélyes afférba a bullet journal stílussal –, de talán lehet valami köze ahhoz, hogy a NaNoWriMo alatt minden napi tennivalót és mókát a minimumra kellett szorítanom, és ezalatt a bullet journal stílusú, “csak egy toll és más semmi” típusú tervezés nagyon testhezállónak bizonyult.

Nagyon kevés energiát kellett fektetnem a napi és heti terveim vezetésébe, miközben a filofaxom egyre csak rendezettebbé és rendezettebbé vált.

bullet journal

Amint tudok, mutatok nektek képet a határidőnaplóm változásairól, amikből bizony van bőven azóta, hogy legutóbb megmutattam kívül és belül – két okból halogatom: egyrészt mert tragikusan kevés a napsütéses órák száma és nem tudok elcsípni olyan időpontot, amikor értékelhető minőségű képeket készíthetek nektek, másrészt pedig… huhh, valahogy idén szörnyen nehéz visszaülnöm a lóra november után –, addig is szeretném a figyelmetekbe ajánlani a Pinterest táblámat (a fenti képek forrását is mind ott találjátok), valamint egy gyönyörű bullet journal flip through videót – én már rongyosra néztem és rengeteg ötletet jegyzeteltem ki magamnak, tartalmat, elrendezést, dekorációt illetően. Remélem, nektek is tetszeni fog!

Kara blogját pedig a BohoBerry.com oldalon találjátok.

Ajánló: Hollywood Hírügynökség

Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim, ez itt a Kincsesfüzet blog, és beszéljünk egy kicsit Szirmai Gergőről!

Múlt héten néhány napot itthon töltöttem kényszerszabadságon (semmi pánik, mindenki jól van! – csak egy előre tervezett áramszünet miatt néhány napra hazaköltözött az iroda), és ezt az időt egyebek közt azzal töltöttem, hogy eszméletlen mennyiségben néztem újra a Hollywood Hírügynökség videóit. Azt hiszem, az Így jártam anyátokkal óta nem élveztem ennyi ismétlést. Ez eszembe juttatta, hogy milyen régen tervezem már, hogy ajánlót írok nektek róla.

Szirmai Gergő egy videóblogger, aki Hollywood Hírügynökség néven vezeti YouTube hírcsatornáját. Ami engem a legkevésbé sem kellene hogy érdekeljen, hiszen nem követek videóblogokat, nem járok moziba, és még a filmeknél is kevésbé érdekelnek a filmkritikák. És mégis…

Gergő videói leggyakrabban az alábbi szisztéma szerint épülnek fel:

  • Első rész: egy komoly társadalomkritikai téma feldolgozása, emészthető formában, szórakoztató elemekkel, de alapvetően komoly hangvétellel és elgondolkodtató tartalommal. 
  • Második rész: a témát ihlető friss filmélmény bemutatása részben filmkritikusi, részben egyszerű nézői szemmel, tartalmas gondolatokkal, de alapvetően féktelen humorral és végtelenül szórakoztató stílusban. 

Amit nagyon szeretek Gergő videóiban, az az, hogy az adott film ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető. Nem terhel meg, nem zaklat fel, hanem jólesően szórakoztat, ugyanakkor mindig ad egy kis gondolkodni valót, mindig rávilágít egy fontos társadalmi kérdésre, amin vagy rágódtam már, vagy nem, vagy nem ilyen formában. Minden esetre a meglátásait nagy többségében egyetértéssel és mély hálával fogadom, például nagyon szimpatikusak a számomra a házassággal, a nők jogaival és a melegek helyzetével kapcsolatos állásfoglalásai. 

Emellett a Hollywood Hírügynökségben messze több minden van, mint amennyire én beleártom magam – Gergő remek közösségteremtő munkát is végez, de ebbe belefolyni végképp nincs kapacitásom, így a hírügynökség csapatának én inkább passzív befogadó mint aktív vitázó tagja vagyok. De ha mással nem, legalább ezzel az ajánlóval szeretném gyarapítani a közösséget. :)

Az egyik oka annak, hogy ez az ajánló sokat tolódott, az az volt, hogy nagyon nehezen tettem le a voksom egy videó mellett, amivel ajánlani tudom nektek Gergő munkásságát. A trollos videó például (ami majdnem megnyerte a főszerepet itt) nem a legpörgősebb vagy a legszórakoztatóbb kritikája, viszont a trollok besorolásait azóta is aktívan használjuk Petivel, egyértelműen szóvátesszük, ha egy fától-az-erdőt vagy egy ez-szar trollal találkozunk, és még sok ehhez hasonló morzsa vette be magát a mindennapi szóhasználatunkba a Hollywood Hírügynökség videói nyomán, ugyanúgy, ahogy az epikus kritikákból is szoktunk egymás szórakoztatására látványosan idézni. 

Az Éhezők Viadala filmsorozat második és harmadik részének kritikáját vagy háromszor kicseréltem egymással a cikkben – az egyikben egy komolyabb témát, a nők szerepét dolgozza fel Gergő egy lendületesebb és humorosabb kritikában, míg a másik egy valamivel összeszedettebb kritika a könyv és a film műfajának összevetéséről –, és mivel ilyen irgalmatlanul nehezen tudtam dönteni, arra jutottam, egye kutya, megosztom mind a kettőt. 

Fogadjátok sok szeretettel, és ha ti is ismeritek és szeretitek Szirmai Gergő munkásságát, hozzatok olyan videókat, amiket ajánlanátok és jó ízelítőnek tartotok.

A Hollywood Hírügynökséget itt követhetitek:

Videó a színfalak mögül

A bakiparádék és a behind-the-scenes videók mindig is a “power-up”-jaim közé tartoztak az élet nevű játékban, Jane McGonigal szavaival élve. Ezek után nem csoda, hogy a werkfilm stílusú videoklipeket is nagyon szeretem, és többet érnek nálam mindenféle látványos felvételnél.

A legújabb kedvencem ez a dal és videó:

De itt van még néhány a régebbiek közül is, köztük a Kelly Familyvel és lovacskás reklám zenéjével is:

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Mormon péntek – A teendőlista

Al (Fox) Carraway, ajánlotta az instagramján az új Mormon Message videót, amiben ő is feltűnik a férjével és a nemrég született kislányukkal együtt. Az ő rövidke szerepük miatt kattintottam a videóra, de úgy gondolom, egyébként is érdemes rá, hogy megosszam veletek.

A Mormon Üzenetek gyakran a konferenciai beszédek részleteit dolgozzák fel. Így van ez ennek a videónak az esetében is, amiben Gordon B. Hinkley beszédének egy részlete jelenik meg, az üzenete pedig a következő:

  • Ha nem pipáltál ki mindent a napi teendőlistádon, még nem jelenti azt, hogy sikertelen vagy.
  • A legfontosabb teendőid gyakran nem is szerepelnek a listán.
  • A legfontosabb teendőid gyakran csak apróságoknak tűnnek, vagy bosszantó közjátékoknak, és nem is tudod, hogy azok voltak a legnagyobb dolgok, amiket aznap véghez vittél.
  • Soha nem tudhatod pontosan, mennyi jót teszel a világban.

Mostanság #2

Mostanság teljesen alkalmatlannak érzem magam egy tartalmas cikk megírására – pedig a feljegyzéseim csak gyűlnek a filofaxom hátuljában –, az alkotó energiáim mintha a nulla felé konvergálnának, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt egy újabb just for fun mostanság-cikk megírására. :)

Ilyen semmire sem való, nyűgös napokon egyébként sokat szokott segíteni a kedélyállapotomon, ha a YouTube-on vagy a Tumblr-ön bakiparádékat és egyéb viccességeket böngészek, és ami azt illeti, már a tegnap hálás hétfőben is csak nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megosszam ezt az Amerika kapitányos csodát.

[“Chris Evans has been known to grab people’s left boob, so my question for both of you is have you ever had your left boob grabbed by Chris Evans?”]






Rajongói kérdés: – Chris Evans közismert arról, hogy megfogja más férfiak bal mellét. Szóval a kérdésem mindkettőtökhöz: veletek megtörtént már ez?
Sebastian: – Ó, igen. Veled még soha?
Anthony: – Hol a fenében hallotok ti ilyeneket?!
Rajongó: – Tumblr-ön.
Anthony: – Ki az a Tumblr, és miért engedi, hogy Chris Evans megfogja a mellét?! De mi ez egyáltalán? Egy furcsa ölelés, vagy mi?
Sebastian: – Így indul. Aztán [Chris] izgatott lesz és akkor… Akkor hátradobja a fejét, és… Mutatom lassítva. Te pedig, tudod, csak bámulsz rá…
Anthony: – Jó, de hogyan kerestek rá erre?! Mit írtok be a Google-be? Chris Evans… melleket… fogdos…? Hogyan találjátok meg az ilyesmit?
Rajongó: – Valaki feltett egy gifet.
Anthony: – Valaki feltett egy gimpet arról, hogy megfogják a mellét?!… Én ezt nem értem. Teljesen össze vagyok zavarodva…

Szóval, amellett, hogy az ilyesmi teljesen felvillanyoz, ez a gifset dióhéjban le is írja az átlagos szabadidős tevékenységemet egy esőnapon…

Emellett mostanság ismét éjjel-nappal Placebót hallgatok. (Az önműködő YouTube mix egy szuper fejlesztés.)

Az elmúlt időszakból a kedvenc impresszióm a férfiról, akit szeretek, a következő: ő az az ember, aki inkább a másik kapun megy ki az utcára, mert a kiskapu kilincse mellett a lábazaton ott ül egy csiga, amit ugyan megpróbált eltávolítani, de az nagyon ragaszkodott, ő pedig nem akart erőszakosan bánni vele.

Sokat gondolkodtam rajta, miért dobogtatja meg a szívemet újra és újra, amikor ilyesmin kapom. Arra jutottam, hogy egy ember erejét csak az mutatja meg jobban, mint hogy milyen erős azzal szemben, aki erős, hogy milyen gyengéd azzal szemben, aki gyenge. És valahányszor ehhez hasonló gesztust látok tőle, egyszerűen majd’ szétfeszít belülről az az érzés, hogy mennyire szeretem és mennyire biztonságban vagyok mellette.

Végezetül pedig az aktuális kedvenc idézetem a Bibliából, amit nemrégiben találtam:

“A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
‭(Példabeszédek‬ ‭15‬:‭15‬)

Veletek mi a helyzet mostanság?

Mostanság #1

A Kreatív időgazdálkodás tanfolyamon hallottam Gigitől, a scrapbook.hu gazdájától azt a gondolatot, hogy a scrapbook készítés nem más, mint fecnikből életemléket varázsolni. Valahogy ezt a célt szolgálta volna a Kincses Timi blogom is, amit bezártam, mert nem jutott elég figyelmem rá, de a szeptemberi boldogságtervem égisze alatt ígéretet tettem nektek és magamnak is, hogy ezt a kezdeményezést valahogy újraélesztem itt.

Mi volt tehát a célom a külön bloggal? Hogy a személyes élményeimből és gondolataimból morzsákat, firkákat szórjak a mindennapokban anélkül, hogy különösebb igényességet elvárnék magamtól, nem úgy, mint itt a Kincsesfüzeten, ahol igyekszem azért minden bejegyzéssel valamilyen értéket közölni.

Köztes megoldásként arra jutottam, hogy nem is a mindennapokban pötyögtetve, de időről időre nyitok egy “scrapbook lapot” a Kincsesfüzetemben, ahova ezeket a virtuális fecniket összegyűjtöm. Nos… valahogy így.

Mostanság #1

A dal, amit mostanság éjjel-nappal hallgatok:

(A lovacskás reklám zenéje.)

Nemrég nálam járt Ditta barátnőm – barangoltunk a Savarián, Amerika Kapitány maratont tartottunk, Scrable-öztünk, alkoholizáltunk és kutyáztunk.

IMG_0531.JPG

[Sweet little D and #diothehavanese ^^ #dog #havanese #scrabble #girlsdate #mik
http://instagram.com/p/sE8SDqJLN4/]

[Yay! Girls date with little D. ^^ #somersby #scrabble #girlsdate #mik #summer
http://instagram.com/p/sDC327pLHt/]

[He is a useful dog. ;) #diothehavanese #dog #havanese #scrabble #girlsdate #mik
http://instagram.com/p/sE8lYOpLOS/]

[#girlsdate weekend with little D is over. :( Farewell, little girl! #selfie #mik #summer
http://instagram.com/p/sFeVSDJLNG/]

Az anyósomnál kenyeret sütöttem (természetesen azért még irányítás mellett):

IMG_1726.JPG

[My bread. ^^ #bread #cooking #baking #homemade #mik #instahun #mutimiteszel
http://instagram.com/p/sUsDhKpLAX/]

Nem egy ördöngősség, de azért leírom a receptet.

A Lidl-ben (vagy Aldiban) kapható kenyérliszt keverékből készül.

Hozzávalók:
1/2 zacskó (1/2 kg) lisztkeverék
330 ml kézmeleg víz
Egy nagy korty olaj (oliva vagy más szabadon választott olaj vagy fűszerolaj)
Kevés liszt a formázáshoz
Magvak, fűszerek ízlés szerint

Elkészítés:
A hozzávalókból homogén tésztát gyúrunk (kézzel vagy géppel), majd liszttel kicsit megszórva, hogy ne ragadjon a tál falához, cipót formázunk belőle. Tiszta konyharuhával letakarva fél-egy óráig kelni hagyjuk, míg kétszeresére dagad.
Ekkor még egyszer átgyúrjuk, megszórjuk liszttel, sütőpapírra helyezve a kívánt formára igazítjuk, és éles késsel egy-két vágással mintázzuk. A sütőt 170 fokra állítjuk, és amíg melegszik, a kenyér a sütő fölött még egyszer kelhet.
30-40 percig sütjük, amíg ízlésesre nem sül. Voilá!

Egyébként nagyon szeretem a férjemet, mert néha az az érzésem, hogy olyan, mint egy sétáló lexikon. Ebben anyukámra emlékeztet. És mindig van egy funny fact a mellényzsebében.

Én: – Azon tanakodtunk édesanyáddal, hogyan lesz fél kiló lisztből hetvenöt dekás kenyér.
Peti: – Az élesztő miatt. Az élesztő megköti a nedvességet és a levegőt is, annak a súlyával lesz több a tányéron, mint a zacskóban.

Ti ezt tudtátok?

A hétvégén pedig nosztalgia délutánt tartottunk, mert belefutottunk a Mítoszrombolókba a NatGeón (amit eszméletlen mennyiségben néztünk, amikor egy évet Pesten voltunk albérletben az egyetem miatt – ahová viszont elég hektikusan jártunk be…), és amit szintén azért szeretek vele nézni, mert sokat kérdezhetek és tanulhatok tőle.

A Facebookon én is beszálltam ebbe a most keringő verses mémbe (pedig ha hasonló megjelölést kapok a Facebookon, általában elegánsan úgy teszek, mintha nem láttam volna a felkérést…), a kedvenc magyar versemet elhozom nektek is:

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

És ha már mém, Szirmai Gergő ALS ice bucket challenge kihívásteljesítését nagyon szerettem. :)

Veletek mi a helyzet mostanság?

Pityergős reklám

Megígértem, hogy nem lesznek hozzáfűzés nélküli bejegyzések a blogon, és a crosspostolásra sem szeretnék rászokni, de tegnap rátaláltam Papp Gini blogján ezt a reklámot, és nem hogy meghatódtam, de taknyosra bőgtem magam minden alkalommal, amikor megnéztem, úgyhogy úgy döntöttem, ti is megérdemlitek ugyanezt.