Mi a baj a mai világgal – szerintem

Az alábbi képet a férjem mutatta meg nekem, azzal a kommentárral, hogy “amikor megláttam, rögtön rád gondoltam és arra, hogy ezen tutira fel fogod húzni magad”. Először így is történt, de aztán rájöttem, hogy valami nagyon érdekes dolgot látok a képen.

  
Nem tudom, mi volt az alkotó szándéka, de én úgy látom, hogy amit ábrázolt, az nem más, mint egyszerűen a változás folyamata. Nem fűzött hozzá pozitív vagy negatív kommentárt, nincs minőségi különbség a két kép között (egyik sem sarkított módon boldog, míg a másik boldogtalan, egyik sem sarkított módon helyénvaló, míg a másik botrányos, stb.). Amit látunk, az egy egyszerű változás – se nem romlás, se nem javulás. Hogy ezek után minek értelmezzük, az már egyéni nézőpont kérdése. 

Én egyértelműen pozitívnak látom a második képet (is), sőt, ha üzenetet akarok keresni mögé, határozottan javulást látok. De biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik számára ez egy “mi a baj a mai világgal” típusú kép – ezért szeretném (csak erre a képre korlátozódva) felvázolni, hogy mi a baj a mai világgal szerintem

  • Ha botrányos az, hogy lassan már mindenkinek egyformán joga van ahhoz, hogy szeretve legyen.
  • Ha egészségtelen az, hogy az állatokra érző lényként tekintünk, és egy kutya is lehet már családtag, nem csupán riasztóberendezés és patkánycsapda.
  • Ha aggasztó, hogy egy olyan bolygón, ami szép ütemben tart a termőföldjei és ivóvízkészletei pótolhatatlan feléléséhez és mindenhez, amivel ez jár, egyre többen nem munkálkodnak azon, hogy a bolygó hétmilliárdos lakosságát megkétszerezzék vagy háromszorozzák pár emberöltőn belül. 
  • Ha nem normális, hogy már a nőknek is van joguk ahhoz, amihez korábban csak a férfiaknak volt (választáshoz, kezdeményezéshez, önállósághoz).

Az első képen én egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. A második képen pedig egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. Ennyi az egész.

Ti mit láttok ezen a két képen?

Hírdetés

A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Csak egyvalami számít: a szeretet (Honey Maid: Love)

A Honey Maid élelmiszeripari vállalat készített egy reklámot, amelyben a családok értékét hangsúlyozta, a rövid filmben bemutatva például eltérő bőrszínű szülők és azonos nemű szülők által alapított családokat is. Hiszen a cél az volt, hogy megmutassák, az egyetlen dolog, ami egy családban igazán számít, az nem más, mint a szeretet.

A reklám természetesen nagy felzúdulást keltett, és a cégre záporoztak a negatív, gyűlölködő vélemények. A cég fantasztikus válaszát az alábbi rövidke film mutatja be, szerintem érdemes megnézni:

“2014. március 10-én a Honey Maid bemutatott egy reklámfilmet “This Is Wholesome” címmel, amiben a családok értékét hangsúlyozta, legyenek azok bármilyen sokfélék. Voltak, akik nem értettek egyet az üzenetünkkel.
[a reklámotok borzalmas, nem értékes]
[ez elfogadhatatlan!]
[gusztustalan!!]
Ezért felkertünk két művészt, hogy használják fel a negatív üzeneteket és formálják át őket valami mássá.
[LOVE]
De a legnagyszerűbb az volt, hogy a negatív üzenetek mellé tették a pozitívakat is, amikből tízszer annyi volt.
[a család az család]
[ez szívet melengető]
[a legjobb reklám, a legjobb apukával]
[ezek a leggyönyörűbb dolgok]
[szeretem (:]
Ez megmutatta, hogy egy családban tényleg nem számít semmi más, csak…
… a SZERETET!”

Az, aki azelőtt voltam

Stephanie Nielson blogján nemrég olvastam egy megindító bejegyzést a múlttal, a múltbéli önmagunkkal való szembenézésről.

Stephanie férjével együtt egy repülőgépbaleset túlélője, amiben a teste több mint 80%-a megégett, beleértve az arcát is. Így, bizonyos szempontból, teljesen elveszítette önmagát – az aki a tükörből visszanézett rá, sokáig csak egy furcsa, rémítő idegen volt a számára.

Stephanie-éknál családi hagyomány, hogy papírból kivágott sziluetteket készítenek a családtagokról. Ő azonban hosszú évekig nem tudta rávenni magát arra, hogy elkészítse az új sziluettet az új önmagáról.

Bejegyzésében így ír az érzéseiről:

“Néha úgy éreztem, mintha kísértene a baleset előtti sziluettem, ami még mindig ott volt bekeretezve a falon.
Ahogy ránéztem a sziluettre, rajtakaptam magam, hogy úgy gondolok magamra, mintha “őrá” gondolnék. Ő olyan nyugodt és gondtalan. Ő olyan összeszedett és csinos. Ő olyan fiatal és sértetlen.
Az új sziluettem teljesen más. Egy egészen más profilkép.
Annyira más orr és áll van az ő tökéletes vonalai helyén.
Néhány évvel ezelőtt még undor fogott el az arcom láttán. Gyűlöltem az új profilomat, és még csak gondolni sem tudtam arra, hogy új sziluettet készítsek magamról.
De megváltoztam. Már máshogy érzek. És egy másik arcot látok magam előtt.
Őbelőle végre én magam lettem, az én arcom pedig egy túlélő arca, és hálás vagyok azért, hogy láthatom.

20140309-185352.jpg
(A képek forrása itt)

Régebben Viánál is beszéltünk arról, mit mondanánk a gyermeki önmagunknak, ha találkoznánk vele (sajnos nem találtam a bejegyzést), és bár én nem mentem át olyan szörnyű megpróbáltatásokon, mint Stephanie (…, de soha nem mérjük saját nehézségeinket mások nehézségeihez…), de néha nekem is torokszorító visszagondolni arra a sebzett, szomorú lányra, aki voltam.

Talán ti is voltatok már így. Talán ti is éreztétek már úgy, hogy azok, akik voltatok, mint szellemek, mint idegenek (“ők”), ott kísértenek körülöttetek. Néha nehezebb azzal megbirkózni, akik vagyunk, néha nehezebb azzal, akik voltunk.

Ti hogyan engeditek el… “őket”?

Boldog vagy?

“Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: ‘Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?’ És valahányszor a válasz túl sok napon át volt ‘nem’ egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell.” (Steve Jobs)


[Boldog vagy, vagy csak úgy teszel?]

Légy te magad a változás

20130112-221827.jpg

“Légy te magad a változás, amit a világban szeretnél látni.”

Mikor az azóta megboldogult kereskedelmi rádiót hallgattam végnapjaiban, egy illemtan tanár hetente ellátogatott a rádióba, és rendkívül szimpatikus beszélgetéseket folytatott a műsorvezetőkkel. Az egyik alkalommal a műsorvezető arra panaszkodott, hogy a főváros reggeli forgalmában az autósok tülekednek, bevágnak egymás elé, erőszakosak, udvariatlanok. Amire az illemtan szakértő csak egyetlen kérdéssel válaszolt: és milyen udvarias gesztust tettél te úton a stúdió felé?

Remélem, ez a kis példa elég, hogy lássátok, hogyan tudjátok a fenti hangzatos szlogent a mindennapokra vetíteni.

Te min szeretnél változtatni a világban?