vallás címkéhez tartozó bejegyzések

Ahogy a dolgok vannak 1. rész

Kategória: Kategória nélkül by

Ati barátomtól kaptam kölcsön két Láma Ole könyvet: az Első lépés a gyémánt úton és az Ahogy a dolgok vannak címűt, miután a meditációról beszélgettünk. Az első könyv inkább egy útinapló Ole és Hannah Nydahl tibeti kalandjairól akkor, amikor még nem a buddhizmus beavatott nyugati képviselői voltak, csak egyszerű hátizsákos drogcsempész hippik, akik épp csak ismerkedtek a keleti kultúrával — a második viszont a buddhizmus tanításairól szól.

View this post on Instagram

🇬🇧 What is more fitting for Lent than learning about buddhism and visiting shaman rituals?! 😅 (I’m a pagan Christian, remember. 😅) Also the effect of week-long sleep and the spring sun seems working, I woke up at 5:30am and this day had a pretty productive start. 🇭🇺 Nagyböjtre: buddhista olvasmányok és táltosdobos élmények. 😅 (Ne feledjük: pogányként vagy pogány keresztényként azonosítom magam. 😅) Végre az átkómázott hét és a tavaszi napfény is kezdi meghozni a hatását: 5:30-kor ébredtem ma, és elég produktívan indult ez a nap! Töltöttem fel videót Patreonra (patreon.com/nagytimi85), és a Kincsesfüzetre is szeretnék írni még ma. Szombaaaaaaaaht! 📚☕️

A post shared by Timi ☕️ Time (@timi.tea.time) on

Nagyon a szívemhez szólt az, ahogy Láma Ole leírta, hogy miért is van olyan jó helyen nyugati kezekben a buddhizmus, például mert:

  • a kritikus nyugati gondolkodás alapjain tisztán és gyakorlatiasan tud szárba szökkenni a buddhista gondolatvilág
  • a friss nyugati szemek el tudják választani a fölösleges szertartásosságot az alapoktól, és modern köntöst adni a buddhizmusnak
  • a fejlett országokban elmosódnak a határok a szerzetesek, jógik és világi gyakorlók között (hiszen, ahogy írja, a világi gyakorlók kénytelenek voltak a létfenntartás mögé soroni minden lelki fejlődést, a szerzetesek kénytelenek voltak cölibátussal és elvonulással óvni magukat attól, hogy a világi élet feleméssze a lelki életre szánt tartalékaikat, a jógik pedig csodabogárként kénytelenek voltak kitűnni a sorból, hogy így szerezzenek maguknak anyagi támogatást — egy jóléti társadalomban viszont nem kell efféle szélsőségekre ragadtatnunk magunkat), így nyugaton többen és mélyebben élhetnek jelentőségteljes életet anélkül, hogy elszakadnának a hétköznapoktól
  • nagyon sok lehetőségünk van rá, hogy ott lépjünk rá az előre mutató lelki ösvényre, ahol nekünk a legjobb — tanítókból és forrásokból nem szenvedünk hiányt, és sokkal egyszerűbb és hatékonyabb új fejlődni, hogy három nap zarándokút helyett egy könyvesboltnyira, sőt egy kattintásra van tőlünk a számunkra leginkább testhezálló tanítás
  • az, hogy szenvedéstől mentesen éljük az életünket, a jóléti társadalmakban sokunk számára nem életcél, hanem alapelvárás — így megadatik az a spirituális luxus, hogy az életcélunkat gyakran a “boldoguláson túli boldogságban” és mások életének támogatásában tudjuk meghatározni

Nagyon sok hasznos és értékes gondolatot találtam ebben a könyvben, és hogy ne csússzon ki a téma a kezeim közül, megpróbálom néhány egyszerű felsorolásba gyűjteni azokat az alapgondolatokat, amik szeretném, ha velem maradnának akkor is, amikor végre visszaszolgáltatom Atinak a könyvet. :) (Ez nem lesz nehéz, hiszen Láma Ole is felsorolásokban építette fel a könyvet — én csak kicsipegetem ezeket. :))

Kis út, nagy út, nagyon nagy út 

A buddhizmus három útja:

  • A kis út — a mindennapi szenvedéstől való megszabadulás útja
  • A nagy út — az együttérzés útja, ami túlmutat a saját szenvedésünkön
  • A gyémánt út — a buddhaként járt út

Ezek egymásra épülő dolgok, és a kulcs az, hogy mekkora távolságot tudunk vonni az élményeinktől. Talán azért is érzem azt, hogy telibe talált engem ez a könyv, mert pontosan ez az, amin a szorongással kapcsolatban évek óta tudatosan (és szakértő segítséggel) dolgozom, és amiben annyira kézzel foghatóak az eredményeim: minél inkább hagyom, hogy az élményeim, a rossz érzéseim, a negatív gondolati spiráljaim beszippantsanak, annál inkább maga alá temet az élet — de minél többet gyakorlom azt, hogy távolságot tartsak a saját gondolataimtól, minél jobban megy az, hogy tudatosítsam magamban, hogy a gondolataim és az érzéseim jönnek-mennek, de nem határoznak meg engem, minél gyakrabban tudok venni egy mély levegőt, hátrébb lépni és egy kis távolságból figyelni az életemet, annál jobban mennek a dolgaim.

Erről szól tehát a dolog:

  • Felismerjük, hogy a gondolataink és érzelmeink múlandóak, jönnek-mennek, és gyakoroljuk, hogy ne hagyjuk magunkat általuk rángatni ide-oda
  • Felismerjük, hogy más emberek is ugyanúgy a saját gondolataik és érzelmeik csapdájában lehetnek, mint mi, ezért elkezdünk türelmet és együttérzést gyakorolni az irányukba
  • Felismerjük, hogy mind egy összefüggő rendszer részei vagyunk, ahol minden tapasztalat egy ok-okozati lánc része (karma), ezért elkezdünk azon igyekezni, hogy jó ok-okozati láncokat indítsunk el vagy ilyenekbe csatlakozzunk be (avagy ne pofonért álljunk sorba, hanem inkább ölelésért)
  • És minél több jó élmény ér minket, annál szabadabban, bizakodóbban és örömtelibben tudunk élni

Mindegyik úthoz tartozik néhány “okos lista”. A kis út listái leginkább zavaró érzelmekről és kerülendő dolgokról szólnak, a nagy út tuti tippjei a szeretet formáiról, a gyémánt út pedig már a buddha-lét hogyanjával és mikéntjével foglalkozik.

Le a szenvedéssel!

Láma Ole szerint Buddha szerint minden szenvedést a nem tudás okoz: az, hogy mindannyian önálló kis univezrumoknak hisszük magunkat, és nem ismerjük fel azt, hogy valójában mind egy hatalmas univerzum vagy akár multiverzum szerves részei vagyunk, és az élményeink elválaszthatatlanok attól, ami körülöttünk történik és előttünk történt.

(A tisztán látás kedvéért: én magam például a reinkarnációban nem hiszek, azt viszont senki sem tagadhatja, hogy az életünket meghatározzák nemcsak a saját múltbéli cselekedeteink vagy döntéseink, de olyan emberek cselekedetei és döntései is, akik réges régen előttem éltek — szóval ha a lélek fogalmának boncolgatásától most eltekintünk… és én most eltekintenék —, akkor szerintem egyet tudunk érteni a buddhistákkal abban, hogy az élményeink ok-okozatai messssssze a születésünk előttre nyúlnak vissza.)

Ez a fajta nem tudás, ez a fajta izoláltság érzés hat egymással összefüggő olyan zavaró érzelemhez vezet, amik nagyban meg tudják nehezíteni az életünket:

  • a kötődéshez és a belőle fakadó kapzsisághoz (mert görcsösen kapaszkodunk abba, amit szeretünk)
  • az ellenszenvhez és a belőle fakadó irigységhez (mert minden áron távol akarjuk tartani magunkat mindentől és mindenkitől, ami és aki kellemetlennek ígérkezik — sőt még azt is nehezen viseljük, ha valakinek, aki ellenszenves nekünk, úgy látjuk, hogy több jut a jóból)
  • a nem tudásunk (az izoláltságunk érzése) pedig kizáró büszkeséghez vezet (azaz mindig az a célunk, hogy jobbak, szebbek, többek, nagyobbak, erősebbek, sikeresebbek legyünk másoknál)

Ezeket a zavaró érzelmeket aztán persze tettekre is váltjuk, mert ilyen az emberi természet — a tetteinkkel pedig “rossz karmát” teremtünk, rossz élményeknek ágyazunk meg az életünkben.

Ártó cselekedetekként ezeket nevezik meg:

  • ölés
  • lopás
  • szexuális ártás
  • hazugság
  • rágalmazás
  • jelentőség nélküli beszéd
  • nyers és bántó beszéd
  • irigység
  • rosszakarat
  • téves nézetek terjesztése

És mi a módja annak, hogy távol tartsuk magunkat a zavaró érzelmektől és az ártó cselekedetektől? — “Egyszerű.” Elméletben persze. Gyakorlatban… nos, higgyetek nekem, aki évek óta a fizetése 10%-át terápiára költi, a gyakorlatban ez türelmes gyakorlás kérdése. Hossssssszas, türeeeeeelmes gyakorláááás kérdése.

Az “egyszerű” gyakorlatok pedig a következők:

  • Tudatosítjuk magunkban ok-okozat törvényét, tehát hogy az élményeink sosem izoláltak, mások élményei sem izoláltak, mind össze vagyunk kötve ebben az utazásban.
  • Meditálunk. Meditálunk, meditálunk, meditálunk, mert ezáltal egyre nagyobb gyakorlatot szerezhetünk abban, hogy távolságot vonjunk magunk és a zavaró érzelmek között, és egy mély lélegzettel hátrább tudunk lépni tőlük, mielőtt a saját magunk és mások életét megkeserítő ártó cselekedetek lesznek belőlük.

Ömm, na jól van, úgy ítelem meg, hogy ez a bejegyzés már így is elég hosszúra nyúlt, és van benne máris bőven elmélkedni való, ezért inkább szétosztom a jegyzeteket egy sorozatra.

Jó sok hasznos olvasmányom volt az elmúlt egy vagy két, amikről nem írtam, majd igyekszem hozni okosságokat azokból is, de addig is, aki kíváncsi rá, mit olvasok éppen, az követhet Molyon: https://moly.hu/tagok/nagytimi85

Aki napi szinten szeretne hallani felőlem, annak ott az instagram: http://instagram.com/nagytimi85 és http://instagram.com/timi.tea.time

Aki pedig szeretne anyagilag is támogatni, annak irány a Patreon: http://patreon.com/nagytimi85

Hírdetés

Mormon péntek: a legfontosabb sztori

Kategória: Kategória nélkül by

Egy régóta félbemaradt cikk várakozott a jegyzeteim között, mert nem tudtam, milyen tanulságot vonhatnék le a gondolataim sorából, ezért nem osztottam még meg veletek. Aztán ráakadtam erre a videóra a Mormon Channel twitter csatornáján.

A videóban egy tanulságos történetet hallhatunk arról, hogy amikor úgy érezzük, a dolgaink rosszul alakulnak, hogy a sors (vagy Isten) kegyetlenül keresztülhúzta a számításainkat, megsemmisítette minden addigi erőfeszítésünk eredményét, felégette előttünk az utat, akkor még nem tudhatjuk, milyen új dolgoknak nyitott ezzel utat, nem tudhatjuk, hogy az élményeink, a nehézségeink milyen erősségekkel ruháznak fel, milyen lehetőségek felé indítanak el.

Számomra azonban (sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon) ez a mormon üzenet sem azt üzente, amit szándékozott: nem azt, hogy el kell fogadnunk Isten terveit az életünkkel, hanem azt, hogy el kell fogadnunk, hogy rossz dolgok igenis történnek velünk, és csakis rajtunk áll, hogy mit olvasunk ki belőlük, rajtunk áll, hogy milyen hatást fognak gyakorolni ránk: hogy összetörnek vagy megerősítenek minket. Csakis rajtunk áll, hogy mi lesz a történetünk tanulsága.

De miről is akartam írni nektek eredetileg?

Mint tudjátok, idén ismét belevágtam a Book of Mormon in 365 Days olvasó kihívásba, nem is elsősorban a Mormon könyve miatt, hiszen az olvasás nagyobbik részét nem a könyv lapjain, hanem az instagram kommentek között töltöm, hiszen sok inspiráló és elgondolkodtató hozzászólást, személyes történetet olvashatok itt, és tanulhatok abból, ahogy az emberek megélik, elmondják, értelmezik a saját életük történeteit és igyekeznek tanulni, gazdagodni általuk.

Ugyanakkor mindig elgondolkodtat, amikor olvasom azt az elragadtatást, amivel magát a könyvet dicsérik – és itt most nem csak a mormonokra gondolok. A mormonok főleg a Mormon könyvéért rajonganak, a keresztények ugyanígy a Bibliáért. Bödőcs Tibor humorista szavai jutnak eszembe, aki találóan megjegyezte, hogy míg a keresztények forgatni is szokták a lemezt, addig a zsidók csak a Biblia A oldalát hallgatják. (Ha pedig olcsó módon tovább akarom fűzni a poént, míg az Ószövetség az A oldal és az Újszövetség a B oldal, addig a Mormon könyve lehetne a bonus track, a lemezről kimaradt dalokkal.)

Ahogy a mormon misszionárius fiúk egyszer rámutattak: a Biblia és a Mormon könyve sem más, mint egy család sok nemzedékre visszamenő története, egy családi kalendárium, jótanácsok, intelmek és inspiráló családi sztorik gyűjteménye, ami arra szolgál, hogy az olvasói gazdagodjanak és útmutatást nyerjenek belőle. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik az ilyen gyűjteményeket, hiszen így vagy úgy minden ember így keres támaszt és inspirációt, ez az emberi természet elszakíthatatlan része: sztorikból tanulunk. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy gyerekkoromban anyukám meséket szőtt nekem, vagy a Grimm gyűjteményből olvasott, ahogy apukám ezredszerre is elmesélte a határőrként eltöltött idő sztorijait, ahogy a nagymamám a cseléd éveiről beszélt, a nagypapám arról, amikor mentősofőr volt, vagy hogy soha nem tudtam elégszer hallani a szüleim megismerkedésének történetét. Szeretjük a sztorikat. Szeretjük újra és újra elolvasni vagy meghallgatni őket, és attól függően, hogy öt, tizenöt, huszonöt, negyvenöt vagy nyolcvanöt évesek vagyunk, más és más élethelyzetekben, mindig más és más tanulságot vonunk le belőlük, mással gazdagítanak.

Azt esik csak nehezemre megérteni, amikor az emberek látják, hogy egy ezeréves történetet ezérféleképpen értelmezhetünk (akár ezerféle helyesnek tűnő és felemelő módon), miközben tudják, hogy még ezer ilyen történet van szerteszét a világban, és ez mégsem arra indítja őket, hogy alázattal legyenek mások iránt (más sztorik és más értelmezések iránt), hanem piedesztára emelnek egyetlen könyvet, egyetlen sztorit, kirekesztő szabályokat és dogmákat alkotnak belőle, kikiáltják azt az üdvözülés egyetlen kulcsának, sőt mi több, minden vesszőjében és minden hasonlatában valósnak és igaznak fogadják el. Mintha a teknős és a nyúl történetét elolvasva csak akkor hihetném el, hogy a kitartó munka jobban meghozza a gyümölcsét, mint az, ha a saját csodálatosságunktól eltelve ülünk a fenekünkön, hogyha hajlandó volnék egyben elismerni azt is, hogy léteznek beszélő állatok. Nonszensznek hangzik, ha La Fontain meséiről mondjuk azt, hogy csupán ugyanolyan tanmesék, mint ezernyi másik az emberiség történetében, de háborúkat indíthat el, ha a Bibliáról vagy más vallások szent könyveiről sugalljuk ugyanezt.

Ha vallásos közegben mozgok (mint például amilyen most a Mormon könyvét olvasók tábora), minduntalan kihangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan olvassa és értelmezze a szentírásokat, keresve bennük a választ a kérdéseire. Csakhogy a bökkenő, amire fel szeretném hívni a figyelmet, abban áll, hogy szinte bármilyen forrást választhatnánk ehhez a munkához. Legyen szó bármilyen “bibliáról” (eredeti értelmében véve, pusztán könyvek gyűjteményeként gondolva rá), ami emberekről szól és kellően terjedelmes, rétegelt, hiszem, hogy ha választ keresünk benne, választ fogunk benne találni a kérdéseinkre – bármelyik kérdésünkre. Miért? Mert ez az emberi jellemzőnk, ilyenek vagyunk: sztorikból tanulunk. Szeretünk sztorikat értelmezni, és végső soron az életünk sem más, mint egy sztori, amit mi magunk írunk, méghozzá azzal, hogy eldöntjük, hogyan magyarázzuk a fordulatokat, amik megesnek velünk, eldöntjük, hogy mindabból, amit látunk vagy hallunk a világban, mit szövünk bele és hogyan.

Az egyik olyan mondat, ami gyakran hangzik el tragédiák idején és amitől egyszerűen elgurul a gyógyszerem, ha hallom, a következő: Ez Volt Isten Akarata. De nem azért bosszant fel annyira ez a mondat, mert Istent vitatom benne, hanem azért, amire az emberek általában használják. Azzal, hogy a nagy Mesemondóra mutatnak, mondván, hogy úgyis ő írja a történetet, gyakran lesöprik a saját felelősségüket, hogy maguk értelmezzék az életük sztoriját és maguk fundálják ki, mi legyen benne a következő fordulat, hogy mi legyen az a végkifejlet vagy tanulság, ami felé el akarnak indulni. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy “ez volt Isten akarata” (igen, akkor is, amikor meghalt az édesanyám), de még senkit nem hallottam, aki hozzátette volna, hogy “a te dolgod pedig az, hogy kifundáld, mihez kezdj vele”.

Azt hiszem, valójában nem az zavar, hogy vannak olyan emberek, akiknek vannak kedvenc történetei – hogy vannak, akik ugyanazt a könyvet olvassák el ezerszer, ahelyett, hogy ezer különbözőben keresnék a választ a kérdéseikre. Hanem az, amikor könyvekről vitatkoznak, a források értékéről és igazáról, arról, hogy léteznek-e égő csipkebokrok és beszélő állatok, ahelyett, hogy elismernék a saját felelősségüket a sztorik értelmezésében és abban, hogy mihez kezdenek velük. Hiszen elolvashatjuk ugyanazt a sztorit és juthatunk ezerféle következtetésre. Elolvashatunk ezren ezer különféle sztorit, és a végén érthetünk egyet ugyanabban a tanulságban. Végső soron viszont ezek nem mások, mint sztorik és értelmezések. A legfőbb céljuk pedig szerintem nem az, hogy vérre menő küzdelmet folytassunk arról, kinek melyik a kedvenc könyve, vagy hogy elbújjunk a felelősség elől, hogy egy megfoghatatlan külső erőre hivatkozva sodródjunk, mondván, hogy “ilyen az élet”, “shit happens”, “ez volt Isten akarata”.

Gyerekkorunktól fogva szeretjük a sztorikat. Sztorikat hallgatunk, sztorikat tanulunk értelmezni és végül sztorikat mesélünk. Mindezt pedig nem cél nélkül tesszük, hanem azért, hogy megtanuljuk elmesélni a legfontosabb történetet: a saját sztorinkat.

Isten arcai

Kategória: Kategória nélkül by

Egy ideje nem jelentkeztem a mormon péntek rovattal és egyéb vallási témákkal, de ahogy említettem, Game of Thrones elvonásban szenvedek a következő évad kezdetéig – ezért arra gondoltam, beszéljünk egy keveset a Trónok harca / A tűz és jég dala világának isteneiről.

Nem elsősorban bennfentes rajongói értekezést szeretnék írni a témáról, hanem általános gondolatokat, remélem, annak is sikerül felvennie a fonalat, aki nem ismeri az alapművet.

Gyorstalpalóul annyit vázolnék fel, hogy George R.R. Martin monumentális történelmi fantasy regényének nyugati világában két nagy vallás él együtt:

  • az ősi, természetközeli hit, arctalan és névtelen isteneivel, akiket a fákba vájt arcok képviselnek és akiket a szent helyként tisztelt erdőkben, az istenerdőkben látogathatnak meg híveik (ők a “régi istenek“) – ezt a hitvilágot nagyjából a keltákkal tudnám párhuzamba állítani,
  • valamint a fiatalabb hitvallás, hét emberarcú istenével (az “új istenekkel“, akik valójában egy isten hét aspektusát személyesítik meg), akik előtt a papok által vezetett gazdag szertartásokkal tiszteleghetnek és akiket a szentélyekben kereshetnek fel a hívők – ezt a vallást a kereszténység vetületének látom.

A Tumblr-t böngészve láttam egy fanartot, ami azt hirdette, hogy akkor tudod, hogy vérbeli Trónok harca rajongó vagy, ha kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy saját istenerdőd. Valóban én is kívántam már, hogy bárcsak lenne egy hely, ahol biztosan érezhetem a felsőbb hatalmak létét, és ennek nagyon szép szimbóluma az istenerdő. De ezt a (nem kimondottan Trónok harca rajongói) vágyat leszámítva, akármennyire szeretném is rajongóként közel érezni magamhoz a zord északiak ősi isteneit, a fantáziámat az “új istenek” sokkal jobban megmozgatták – talán azért is, mert velük együtt én is keresztény gyökerekkel bírok.

Egyszer arról beszélgettem a mormon fiúkkal, hogy milyennek képzelik el Istent, amire válaszul az egyikük elmondta, hogy amikor hozzá imádkozik, az édesapja alakját képzeli el egy tisztább, mennyeibb megjelenésben – hiszen Isten nem más, mint a Mennyei Atya, szó szerint az ő égi édesapja.

Azt hiszem, bármelyik vallást nézzük, egyértelmű, hogy az ember ahhoz tud imádkozni, azt tudja tisztelni, attól tud tanácsot kérni, akit maga elé tud képzelni. Még a Silva-féle agykontrollban is azt tanácsolják, hogy képzeletben alkossunk meg két úgynevezett “segítőt”, egy férfit és egy nőt, akik a tudatalattink “szócsövei”, és akikhez a különböző kérdésekkel, problémákkal és a tudatalattinknak adott feladatokkal fordulhatunk. (A nemeknek akkor van jelentősége, ha kifejezetten férfias vagy nőies problémánk van.)

Ez a nemi bontás azért is érdekes, mert a keresztény Isten, még akkor is, amikor egyarcú istenből háromarcú istenné (a Szentháromsággá) fejlődött, változatlanul férfias maradt – még mindig két férfiarca (az Atya és a Fiú) és egy semleges nemű arca van (a Szentlélek). Ugyanakkor a világon mindenütt imádkoznak a Szűzanyához (aki, vegyük észre, Szűz és Anya is egyben, tehát a női lét sokféle problémájával címezhető meg a különböző életszakaszokban), és bár szigorúan véve nem istenség, de a gyakorlatban, a hozzá imádkozó lányok és asszonyok szemében szinte azzá lépett elő – ugyanúgy Isten egyik arcává vált.

Szerintem ez is jól mutatja azt, hogy az embernek szüksége van rá, hogy arcot adjon Istennek (úgymond a saját képére formázza), viszont az arccal együtt korlátokat is ad neki – hiszen ahogy a földi édesanyjával és édesapjával sem ugyanazokat a kérdéseket vitatja meg, vannak olyan problémák, amikkel egyszerűen szívesebben fordul a Szentanyához, mint a Mennyei Atyához.

És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartom nemcsak érdekesnek, de életképesnek a George R.R. Martin által felvázolt hitvilágot. Ebben a kitalált hitvilágban a hittudósok szerint a “hét új isten” valójában egy istenség hét arca, hét aspektusa, de a köznép szemében hét különálló személy, hét önálló isten, akikhez személyüknek megfelelően különböző dolgokért imádkozhatunk. Ez a hét aspektus pedig összességében arcot ad minden emberi imádságnak.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.

Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást

Kategória: Kategória nélkül by

Petivel nemrég a bibliai parancsolatokról beszélgettünk, és amikor kicsit utánaolvastam a pontos szövegezésnek, az alábbi érdekességet találtam.

A második parancsolat szövege a katolikus tanításban (eredetileg ez a harmadik parancsolat volt, mielőtt az eredeti második parancsolatot kiszerkesztették a listából):
“Isten nevét hiába ne vedd!”

A kihagyott második parancsolat a Biblia eredeti héber szövegében:
“Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást azokról, amik az egekben vannak fent, se amik a földön vannak lent, se amik a vizekben vannak a föld alatt.”

(Forrás: itt)

Nemrég találtam egy nagyon találó képet Tumblr-en:

[Ha a Bibliát arra használod, hogy bánts vele másokat – akkor rosszul használod.
“A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” Rómaiak 13:10]

Nem vagyok kompetens forrás Biblia-értelmezésben, sem abban, hogy ítéletet mondjak, hogy a Biblia Isten megmásíthatatlan szava-e vagy sem. De ismét rácsodálkoztam, hogy még a legalapvetőbb elveknek (a hit szerint Isten szent könyvébe leírt egyik legkonkrétabb, legközvetlenebb üzenetének) is milyen könnyen születik egy másfajta értelmezése, szerkesztése vagy súlyozása. Ezért mielőtt arra használjuk fel ezeket az értelmezéseket, szerkesztéseket, súlyozásokat és emberi tanításokat, hogy bántsunk valakit, jó elgondolkodni, hogy vajon tényleg helyesen használjuk-e…

Képzeld el, hogy nincs Mennyország

Kategória: Kategória nélkül by

Kutakodtam a régi zenei kedvenceim között, és rátaláltam erre a Perfect Circle dalra, ami John Lennon legendás Imagine-jének a feldolgozása. (Az eredetit néhány magyar dalszöveg fordítással itt is megnézhetitek.)

A dal mondandójáról, és különösen erről a borongós feldolgozásról eszembe jutott valami, amit Peti a vallásokról mondott egyszer.

Tudod, mi bosszant a vallásokban? Az, hogy az emberek szükségét érzik, hogy különböző meséket találjanak ki, mert a józan észre nem hallgatnak, muszáj valamivel megetetni őket, aztán összevesznek azon, hogy melyik mese az igazság. Ahelyett, hogy őszintén megmondanák: gyerekek, fogalmunk sincs, mi van ezután a földi élet után. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy csak ez van nekünk, hát mi lenne, ha egyszerűen csak békén hagynánk egymást?

Mormon péntek – Mit várnak el tőlünk?

Kategória: Kategória nélkül by

Csaknem egy évvel azután, hogy egy decemberi napon, karácsony előtt, amikor a fiúk karácsonyi papírba csomagolva ajándékozták az érdeklődőknek a Mormon könyvét, megjelentem angol órán és elhoztam azt a piros-zöld-arany papírba csomagolt könyvet, amit nem nagyon forgattam azóta sem, múlt héten elmentem egy mormon istentiszteletre.

Nagyon sok érdekes beszédet hallottam és beszélgetésbe csöppentem bele, de amit meg szeretnék osztani veletek, az a következő részlet (igyekszem felidézni, amennyire tudom, és sajnálom, hogy nem emlékszem az úriember nevére, aki a beszédet mondta).

“Azt mondjuk, várjuk Jézus visszatértét, de vajon valóban fel vagyunk készülve rá? Mit tennénk, ha most betoppanna ide? És vajon mit várna ő, mit tegyünk? – Én úgy gondolom, nem azt várná, hogy essünk térdre, sírjunk és könyörögjünk, hanem azt, hogy öleljük meg őt, mint egy rég nem látott barátot, és beszélgessünk el vele azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket, amik fontosak a számunkra. Addig pedig megtehetjük ezt azokkal, akik mellettünk ülnek – megölelhetjük őket és elbeszélgethetünk velük azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket.”

Azt hiszem, a rengeteg dolog – trend, minta, dogma – között, ami körbevesz minket, nagyon nehéz eldönteni: vajon mit várnak el tőlünk?

Nagyon kevés tanításra emlékszem gyerekkorom miséiből, de arra igen, amikor az egyik szent beszéd alkalmával az atya ezt mondta:

“Egy fiatal lánynak semmi más kötelessége nincs Istennel szemben, mint hogy sétáljon az utcán és mosolyogjon az emberekre.”

Őszintén szólva, nagyon irigylem azokat az embereket, akik ki tudnak állni és bizonyosságot tenni arról, hogy hisznek valamiben, tudnak valamit, megtapasztaltak valamit, ami működik az életükben. De ha valamiről, hát erről én is bizonyságot tudok tenni, amiben hiszek: hogy az a célunk az életünkkel, hogy azt boldogan éljük, vidáman, a magunk és mások örömére, hogy ne szomorkodjunk és ne aggódjunk túl sokat. Ez olyasmi, amit tudok, de sokszor nagy erőfeszítésembe kerül gyakorolni – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem hiszek benne teljes szívemből.


[Légy jó magadhoz!]

Ti mit gondoltok, mi a dolgunk?

Légy jóban a gazdagság istenével! – Fizess tizedet!

Kategória: Kategória nélkül by

Amikor a mormonok hasznos alapelveiről írtam, kutyafülű voltam és szándékosan elsumákoltam egy számukra nagyon-nagyon fontos és hangsúlyos alapelvet: fizess tizedet!

A tizedfizetésnek régre nyúló bibliai hagyománya van – és borzasztó kényes témának minősül minden mai egyházban, ha kívülről ítéljük meg. Ami azt illeti, a legtöbb ember, akivel alkalmam volt beszélgetni erről a témáról, úgy gondolja, hogy ha egy vallási csoport a katolikus egyháznál megszokott perselypénznél és havi párszáz forintnyi egyházi adónál nagyobb részesedést kér az ember fizetéséből, az egy agymosó szekta, amitől a legbölcsebb távol maradni.

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield viszont az alábbi érdekes gondolatokat fogalmazza meg a tizedfizetésről:

“A tized lerovása – vagyis amikor a keresetünk 10 százalékát Istennek ajánljuk – az egyik legjobb garancia a gazdagságra. A világ legtehetősebb és legsikeresebb emberei vallásos hévvel mondanak le jövedelmük egytizedéről. Ha mi is rendszeresen követjük a példájukat, mozgásba lendítjük az egyetemes erőt, amely folyamatos bőséggel jutalmaz meg minket.
Ez nemcsak másoknak jelent hasznot, hanem nekünk, adakozóknak is. Az előnyök túlmutatnak a vallások határain, és világnézettől függetlenül minden embernek javára válnak – mivel az egyszerű adakozás egyszerre teremt lelki szövetséget a gazdagság Istenével, és szilárdítja meg bennünk a mások iránti szeretetet. […]
A tizedet kétféleképpen lehet leróni. A pénzbeli tized azt jelenti, hogy bruttó bevételünk 10 százalékát egy olyan szervezetnek ajánljuk föl, amelyet spirituális vezérünknek tekintünk, vagy amelynek jótékonysági munkájához mi is hozzá akarunk járulni.
Az időbeli tized esetén az időnket áldozzuk fel, hogy egy templom, vallási szentély, zsinagóga vagy jótékonysági szervezet munkájában segédkezzünk.” (Jack Canfield: A siker alapelvei)

Kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin pedig így ír az adakozás fontosságáról:

“[…] létezik egy izgalmas tanulmány, amelyik szó szerint bebizonyította: […] a jótékonykodó emberek hosszú távon gazdagabbak lesznek, mint akik nem adakoznak. […] A jótékony célú adakozás nem csak egyszerűen összefügg a magasabb jövedelemmel – az adakozás növeli a jövedelmet. A meglepő következmény egyik magyarázata, hogy az adakozás serkenti az elme működését, és az adakozó embereket szívesebben választják vezető pozíciókba.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Mindkettejük leírásából látszik, hogy a tized fizetése nem szükségszerűen egy vallási szervezetnek történik. Bár sokáig az egyházak voltak a domináns karitatív szervezetek, és ma is ugyanúgy végeznek jótékony munkát, de ma már nem szükségszerű (sem lelkiismereti, sem gyakorlati szempontból), hogy a tizedünk egyházi tized legyen, hanem azt bármilyen jótékonysági munkát végző szervezetnek felajánlhatjuk.

Be kell hogy valljam, nekem nincs túl jó viszonyom a pénzzel, sokat aggódom miatta és túlságosan ragaszkodom hozzá. Magamat megjutalmazni, magamnak adni már megtanultam (hosszú évek kitartó munkája volt mind Peti, mind az én részemről), és bár szoktam jótékonykodni, a tizedfizetés hatalmas falat lenne a számomra. Míg ezt a bejegyzést írtam, végig azt fontolgattam, vajon milyen érzés lenne, ha (a bruttó fizetésem tíz százalékával számolva) havi húszezer, évi kettőszáznegyvenezer forintot jótékony célokra kellene fordítanom… Hát, nem lenne könnyű. De ha arra gondolok, ahogy Jack Canfield írta, hogy a tizedfizetés egyfajta kapcsolatkeresés Istennel, az jut erről eszembe, hogy az, ahogy én érzek ezzel kapcsolatban (és ahogy valószínűleg sokan éreznek), szomorú példája annak, miért élünk a világban annyira hitevesztetten, magunkra hagyottan. Annyira kapaszkodunk abba, tüskésen és féltékenyen, ami az enyém-enyém-enyém, hogy elfelejtjük keresni a kapcsolatot Istennel, a kollektívával, a lélekkel, a felemelkedéssel.

Ezáltal, ha a tizedfizetésre úgy nézünk, mint pénzkidobásra, az valóban nyűg. De ha úgy tekintünk rá, mint áldozathozatalra a lelki fejlődésünk érdekében, akkor egy érdekes spirituális kihívás lehet – épp úgy, mint az, hogy mondjuk megtanuljunk egy órán át csendben meditálni.

Ti fizettek tizedet? Pénzben vagy időben? Kinek és hogyan?

Miért félünk a hittől?

Kategória: Kategória nélkül by

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

Kérj és megadatik – Az imáról

Kategória: Kategória nélkül by

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Miért keresünk kiskapukat?

Kategória: Kategória nélkül by

Decemberben elkezdtem a mormon misszionáriusok által tartott ingyenes angolórákra járni. A nyelvtanulás mellett azért szeretem ezeket az alkalmakat, mert nagyon érdekes a kulturájukkal, a mentalitásukkal ismerkedni. Ha a hitükkel nem is tudok azonosulni, de nagyon sokat tanulhatok abból, ahogy a világot látják.

Tegnap például felmerült egy nagyon érdekes helyzet, ami elgondolkodtatott a kiskapukkal kapcsolatban. Arról beszélgettünk, hogyan élnek a mormon misszionárius fiúk – azok a húsz év körüli fiatalok, akik két évig önkénteskednek, tanítanak és a hitüket hirdetik más országokban -, például hogyan tartják a kapcsolatot a családjukkal. A fiúk elmondták, hogy mindössze hetente egy alkalommal e-mailezhetnek a családjuknak, hétfőnként, a szabadnapjukon, hiszen a többi napon csak a missziós teendőiknek élnek. Az óra egyik hallgatója, egy hölgy rájuk csodálkozott: mégis hogyan ellenőrzi az egyház, hogy hét közben nem interneteznek? Mire a misszionárius fiú némi értetlenséggel csak annyit válaszolt: nem ellenőrzik – ez a szabály, és mi betartjuk.

Elkezdtem azon gondolkodni, vajon miért keresünk folyton kiskapukat és kibúvókat. Arra jutottam, hogy akkor tesszük ezt, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy helyes úton járunk, ha nem végezzük szívvel-lélekkel azt, amit választottunk.

Vizsgáljuk csak meg kicsit, milyen helyzetben van egy misszionárius fiú. Kamasz kora óta éveken át készül a kiküldetésére (mind lélekben, mind munkával, hogy összegyűjtse az itt tartózkodáshoz szükséges pénzt), mindent hátrahagy – családot, tanulást, karriert, szerelmet – arra a két évre, amit egészében arra szán, hogy az egyházát szolgálhassa, és amíg ezt teszi, alárendeli magát egy olyan irányításnak, amit feltétlenül tisztel, és aminek helyességében feltétlenül hisz és megbízik.

Vajon mi így érzünk jelenlegi élethelyzetünkkel kapcsolatban? Ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk? Ide készültünk, vagy csak ide sodródtunk? Értékesnek tartjuk azt, amit csinálunk? Hisszük, hogy az elvek, amik alapján a döntéseinket hozzuk, helyesek? Vagy menekülnénk, húzódoznánk, a kötelező minimumra szorítkoznánk, és keresnénk a kiskapukat, amiken keresztül ki lehet kacsintani onnan, ahol vagyunk, arra, amerre vágyunk?

Mint mondtam, a konkrét hitelveiket nem tudom, nem is szeretném befogadni. De egyszerűen üdítő látni azt, hogy ezek a nálam majd’ tíz évvel fiatalabb fiúk mennyire stabilan érzik a helyüket a világban, mennyire eltökéltek, és mennyire boldogok. Azt a belső bizonyosságot, a hitet, hogy egy felsőbb hatalom vigyáz ránk, nem lehet akarattal megszerezni. Az viszont, hogy kitűzünk-e magunk elé egy olyan célt, ami felé eltökélten el tudunk indulni, hogy odaadással dolgozunk-e a célunkért, hogy hiszünk-e abban, amit csinálunk és szívvel-lélekkel végezzük-e azt, mindez döntés kérdése, amit meg tudunk hozni a saját életünkben, hitünktől függetlenül. És az, hogy vágyunk-e a kiskapuk keresésére, egy jó visszajelzés lehet számunkra.

Te mivel szemben keresel kiskapukat?