Újra mormon péntek! – Legyen bizodalmad

A születésnapi kérdőív kitöltői közt volt olyan is, aki hiányolta a mormon péntek rovatomat, de megértését jelezte, hogy biztosan nyári szünet van az ingyenes angolórákon, azért kell nélkülöznie az általam tolmácsolt lelki üzeneteket. Az igazság azonban az, hogy én tartottam nyári szünetet a vizsgaidőszak és az esküvőszervezés miatt – a missziós munka sosem szünetel. :)

De most visszatértem, ismét angolozhattam, gyakorolhattam a bemutatkozást, aminek során egyébként megtapasztalhattam, hogy egyre ügyesebben és meggyőzőbben beszélek a blogomról – és persze hoztam lelki üzenetet is.

A fiúk az alábbi bibliai idézetet osztották meg velünk tegnap:

Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat. (Példabeszédek 3:5-6)

Ha őszinte akarok lenni, ez az idézet is ugyanúgy felzúdulást keltett bennem első hallásra (és az első néhány olvasásra…), mint az alázatról szóló passzus. Hiszen elég sokra tartom az értelmemet, és nem kelt bennem jó érzést, a valaki el akarja vitatni tőlem a használatát.

Aztán az jutott eszembe, amin sokat gondolkodtam a napokban: hogy a belső hang, sugallat, a megérzés olyan jelenség, amelyet ugyan szinte mindenki megtapasztalt már, de hittől függően nagyon sokféle értelmezése van. Van, aki Isten üzeneteként értelmezi, amit imával kérhetünk, van, aki a bölcs tudatalatti vagy a magasabb szintű kollektív tudat válaszának hiszi, amihez meditációval férhetünk hozzá.

De aztán kiderül, hogy végső soron mindegyik tan egyetért abban, hogy bölcsebb dolog elengedni a múltba kapaszkodó és a jövő miatt tépelődő egónk, a hétköznapi életünk apró-cseprő dolgai körül keringő tudatunk, a “magunk elméjének” aggódását, és helyette elcsendesedni, tanácsot kérni egy másik szintről, és az így kapott tanácsra hagyatkozni döntéseinkben, problémáink megoldásában, a kiutak keresésében.

Ti szoktatok felsőbb tanácsot, útmutatást kérni?

Reklámok

Álmok – munkában a tudatalatti

Az álmokról beszélgettünk nemrég Annával, a Blogger Irományok Projekt egyik ötletgazdájával. Sokakhoz hasonlóan ő is elámult kicsit, amikor elmeséltem egy álmom, és azt, milyen részletességgel emlékszem rá. Erről eszembe jutott, hogy írjak az álmokról, és hogy mennyire különbözően éljük meg őket.

Ismerek olyanokat, akik sokáig azt hitték, ők nem is álmodnak egyáltalán. Pedig mindannyian álmodunk, ez az agyműködésünk egészséges és szükséges része.

Vannak, akik nem tudják felidézni az álmaikat. Még gyerekkoromban láttam egy érdekes dokumentumfilmet, amiben laboratóriumi körülmények között, kamerával megfigyelt szobában figyelték az alanyok alvását, és az álomszakaszban felébresztették őket. Ők kótyagosan bár, de pontosan beszámoltak arról, amit álmodtak, majd visszaaludtak. Reggel hitetlenül nézték vissza a kutatókkal együtt a videófelvételeket, és nem is akartak hinni a szemüknek, hiszen nemhogy az álomra, de az éjszakai beszélgetésre sem emlékeztek.

Vannak, akik emlékeznek ugyan az álmaikra, de csak foszlányokban, részletekben tudják felidézni őket, esetleg csak az álom és az ébrenlét határán, aztán pedig el is illan az emlék. Egy másik érdekes jelenség a kedvesem észjárása, akinek saját bevallása szerint csak reális álmai vannak, mert amint felbukkan bennük egy irreális elem, ő felismeri, hogy álomban van, és a felismeréstől felébred.

Ezzel szemben az én álmaim gyakran fantasztikus filmbe illő, szövevényes és akciódús történetek, és sokszor egészen részletesen emlékszem rájuk. (Azt hiszem, ez egy olyan különleges képességem, amit még nem tanultam meg kiaknázni.)

Az álmok ezen kívül bizonyos fokig befolyásolható, felhasználható eszközök, amik hozzáférést biztosítanak a tudatalattinkhoz (és talán a kollektív tudathoz is). “Kérhetünk” álmokat, adhatunk feladatokat a tudatalattinknak, amin az dolgozik és álom formájában válaszol. Ez nem holmi hókusz-pókusz, hanem tudatos és hasznos kiaknázása annak a jelenségnek, amikor például egy esti horror után vagy egy stresszes időszak közepén rémálmoktól forgolódva ébredünk, hiszen álmunkban az agyunk tovább dolgozik azokon a témákon, amiket még ébren “adtunk ki neki”.

Ti szoktatok álmodni? Használjátok tudatosan is az álmaitokat?

Mormon péntek – Hogyan vizsgálj meg egy szöveget

Egy korábbi beszélgetésünkből idézek, amikor a különböző források (a Biblia és más könyvek, cikkek, tanítások, tanácsok) olvasásáról beszéltünk a mormon fiúkkal.

A beszélgetésünk arra vonatkozott, hogyan lehet megkülönböztetni egy értékes, érdemes, követendő forrást egy haszontalantól. Sajnos az ide vonatkozó Biblia-részletet nem tudom felidézni (ha valakinek eszébe jut, ossza meg), de úgy gondolom, a lényeget megragadtam, és egy használható kis útmutatót kaptam.

Mit tegyünk tehát, ha egy forrással kerülünk szembe és el akarjuk dönteni, érdemes-e foglalkoznunk vele, hinnünk benne és alkalmaznunk a tartalmát?

  1. Kérdezzük meg az eszünket! – Tekintsük át és józan észérvek mentén döntsünk róla, hogy érdemes-e rá, hogy elkezdjünk vele foglalkozni.
  2. Kérdezzük meg a szívünket! – Ismerjük meg a forrást, és kérdezzük meg a szívünket – belső hangunkat, meditációban a tudatalattinkat, imában Isten -, hogy mi a véleménye róla, és bízzunk a kapott megérzésben, sugalmazásban.
  3. Nézzük meg a gyakorlatban! – Ha az eszünk és a szívünk, a mérlegelésünk és a megérzésünk próbáját is kiállta, kezdjük el alkalmazni az életünkben, figyeljük meg a hatását, és ez alapján ítéljük meg véglegesen.

Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget

Legutóbb írtam a házikedvenc-teóriámról, avagy a saját farkát kergető belső ösztönlényem megszelídítéséről, kizökkentéséről a negatív állapotból Cesar Millan módszerének analógiájával. Még a cikk felkerülése előtt írtam erről a barátaimnak, akiket eléggé megosztott az ötlet, sokak aggodalmukat fejezték ki, hogy dominálni, elnyomni akarom tudatalattimat, ezáltal saját magamat, a valódi önmagamat.

Én úgy gondolom, fontos a tudat és a tudatalatti, az ego és az ösztönlény, ha úgy tetszik, az ész és a szív elhatárolása. Olyanok, mint a jobb és a bal agyfélteke, vagy a kéz és a láb – vannak feladatok, amikre az egyik alkalmasabb a másiknál és fordítva. Attól tartok, nem olyan kultúrában nőttünk fel, ahol kifejezetten megtanultuk volna akár elhatárolni a kettőt, nemhogy egyformán megbecsülni, és a megfelelő helyzetekben előtérbe helyezni azt, amelyikre épp nagyobb szükségünk van. Erre egy játékos ötlet volt a házikedvenc-teóriám, amelyben egy kézzel fogható, otthonos hasonlottal határoltam el a őket egymástól.

Most épp Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét olvasom, amiben találtam egy hasonló mókás analógiát, ez pedig épp a másik irányú elhatárolást céloz, a zavargó gondolatok és az egó elcsendesítését.

“Az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket.
[…]
A meditációs barlangban […] ma reggel egy új megközelítést alkalmazok. […]
Gondolatok jönnek-mennek, de nem sok figyelmet fordítok rájuk, csak annyit mondok nekik szinte anyai gyengédséggel: – Ó, ti kis huncutok… titeket jól ismerlek már… na menjetek játszani szépen… anya Istennel beszélget.”

Ti hogyan képzelitek el a tudatotokat és a tudatalattitokat?

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?