Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok
A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.
Megosztom, tehát vagyok
Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.
Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.
Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.
A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.
Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.
(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]
Az én utam
Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.
Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.
Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.
Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.
Minden egy irányba mutat
Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.
Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.