Almafa és Linktree – ugyanitt: művész mecénást keres

Nemrég a szomszédunk almafájának egy ága hatalmas reccsenéssel leszakadt.

Ami a fákat illeti, sokat elmélkedtem az elmúlt hónapokban a fákat nézve – a nagy diófát az udvarunkon, anyósom gyümölcsfáit és díszfáit, a borostyánnal befutott fákat az Fertő parton a busz ablakából, a csenevész nyárfákat a láperdőben hazafelé sétálva.

Ami ezt az almafát illeti… Néha akkor sem hoznak gyümölcsöt, ha mindent megteszünk, beleadjuk a legjobb munkánkat. Néha igen. Néha akkor is leroskadnak az ágaik a gyümölcsök alatt, ha nem is törődtünk velük.

Néha egy ág csak elszárad. Néha lesodorja egy nagy vihar, néha még ottmarad emlékeztetőként, hogy nem minden hajtás sikeres. Néha azért szakad le egy ág, mert ennyi termést egyszerűen nem lehet elbírni.

Az elmúlt évben nagyon ágas-bogasra nőttem. Hát létrehoztam egy fát a Linktree-n. Minden bizonnyal növekedni fog majd. Lesznek ágak, amik egy ideig nem hoznak gyümölcsöt, okyan ágak is, amik elszáradnak, lesznek új hajtások.

De ez a jövő – most így néz ki a linkfám:

https://linktr.ee/timi_kincsesfuzet

DAD9F6A1-25C0-461A-8ABA-9E867E9EA0FD

És aki szemfüles, láthatja, hogy szerepel a listán egy “Become my patron!” (“Légy a mecénásom!”) gomb is a listán. Bizony!

Megadom magamnak a lehetőséget, hogy tovább növekedjek – ha van kedvetek, segítsetek ebben!

https://www.patreon.com/user?u=13080410

432CBC76-89A5-4FCE-A7FE-355849A8FDCD

 

Hírdetés

Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Mondjuk el a történeteket!

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Akkor is szeretlek, amikor nem tudok róla

20140309-095802.jpg

“A házasság többet jelent annál, hogy megtaláljuk a megfelelő embert. A házasság azt jelenti, hogy mi vagyunk a megfelelő ember.”

~.~.~

Tegnap este nagyon kimerült voltam, úgy dőltem be az ágyba, mint egy krumplis zsák, és mélyen aludtam hajnalig. – Én legalábbis így emlékeztem.
– Ne haragudj, hogy nem tudtál tőlem nyugodtan aludni az este. – Így fogadott Peti reggel, és nem igazán értettem.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy folyamatosan tüsszögtem, és te folyton felébredtél.
– Biztos, hogy nem. Nem emlékszem ilyenre.
– Pedig biztos, hogy felébredtél. Én tüsszentettem. Te felnéztél. Én bocsánatot kértem. Te azt mondtad, semmi gond, megsimogattál, majd visszatetted a párnára a fejed, és aludtál tovább. És ezt egy csomószor eljátszottuk.
– Tényleg nem emlékszem… Nem voltam igazán magamnál. De azért… örülök, hogy akkor is ennyire szeretlek, amikor nem tudok róla.

Megmenteni egy ember életét

Egyszer kaptam egy rajongói levelet egy ifjú hölgytől. Egy öngyilkos üzenet volt. Úgyhogy felhívtam, és azt mondtam: ‘Helló, itt Jimmy Doohan. Scotty a Star Trekből. Lesz egy találkozó Indianapolisban. Látni szeretném ott.’

El is jött. Fiam, komolyan mondom, hogy nem hittem a szememnek. Tényleg meg akarta ölni magát. Valakinek, valahogy segítenie kellett rajta. És nyilvánvalóan nem a legjobb emberhez fordult.

Azt mondtam neki: ‘Lesz egy találkozó két hét múlva St. Louisban.’ Majd két hét múlva megint máshol, érti? Eljött New Yorkba is, volt pénze ezekre az utazásokra. Ez két vagy három évig ment így, talán tizennyolc alkalommal. Nem tettem mást, csak pozitív dolgokról beszéltem neki.

Aztán hirtelen eltűnt. Nem hallottam semmit felőle. Fogalmam sem volt, mi történhetett, mert nem igazán tettem el a címét.

Nyolc évvel később kaptam egy levelet, amiben ezt írta: ‘Szeretném elmondani, mennyire hálás vagyok azért, amit értem tett. Most kaptam meg a mesterfokozatomat elektromérnökként.’

Számomra… ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha tettem az életben.

James Montgomery Doohan (1920-2005), színész

Család, munka és szenvedély egysége – a Kelly család

Gyerekkorom kedves együttese volt a Kelly Family, akiknek a kazettáit a szüleim kellemes zenéjük miatt vásárolták meg szívesen, engem pedig a tarka ruhák és a lányos arcú fiúk bűvöltek el.

Egy-két éve újra a rajongójuk lettem, és felfedeztem valamit, ami még jobban elbűvöl, mint kiskamasz koromban a szép arcú fiúk. Ez pedig nem más, mint a család iránti szeretetnek, a munka iránti elkötelezettségnek és az életcél iránti szenvedélynek az a fantasztikus egysége, amit képviselnek.

A Kelly család pályafutásának kezdete az 1970-es évekre tehető, amikor az idősebb testvérek először kezdtek el együtt zenélni. Ezután az édesapa feladta vállalkozását, hogy gyermekeit otthon taníthassa, nagy hangsúlyt fektetve a zenei nevelésre, majd kezdeti sikerekeiket követően a család egy lakóbuszban útnak indult, hogy vándorzenészként keressék kenyerüket. A fiatalabb testvérek és a következő generáció első gyermekei már szó szerint is ebbe a muzsikus életbe születtek bele, hiszen a vándorutazások során fogantak, és már csecsemőként, édesanyjuk vagy édesapjuk karjaiban ülve a színpadra kerültek. A klasszikus Kelly nagyzenekar pályafutása a 2000-es évek közepéig tartott, de még ma sem mondható lezártnak, hiszen a testvérek egy része a mai napig együtt zenél.

Minden megjelenésükből sugárzik az az egység, amiben éltek, feltétlen odaadással egymás és hivatásuk iránt. Nem mondom, hogy mindenképp követendőnek tartom azt az utat, ahogy mindent kockára tettek a végül valóban világsikerre vivő utcazenész életmódért, amit viszont érdemes tőlük megtanulni, az az, hogy hogyan élhetünk életünk minden részét egységben tartva, megtalálva a módját, hogy ne elaprózzuk, hanem megsokszorozzuk energiánkat a családi élet, a munka és a szenvedély között.

Végül pedig itt az egyik kedvenc előadásom tőlük. A felvétel az első nagykoncertjükön készült, ahol idős, beteg édesapjukat is felvitték a színpadra, aki így megtapasztalhatta, hogy álma, aminek az életét szentelte, megvalósult. Nem a legjobb minőségű a felvétel, de a háttérben látszik, hogy a testvérek, a legfiatalabbtól a legidősebbig egyszerre sírnak és nevetnek, miközben éneklik a sorokat: add a kezed, szükséged van rám és nekem rád, miért vágnánk neki egyedül az útnak?

FlyLady sikertörténet – a szokás hatalma

Ma írtam egy bőbeszédű sikerjelentést és köszönőlevelet Via blogján a FlyLady program kapcsán. Aztán eszembe jutott, hogy ez is egy tipikus példája az önkorlátozó hiedelmek átlépésének és a sikerre vivő, hasznos szokások elsajátításának, úgyhogy úgy gondoltam, itt is van helye.

Azok kedvéért, akik még sosem hallottak volna róla, elmondom, hogy a FlyLady program azoknak szól, akiknek a fejére nől a házimunka, mert nincs idejük és energiájuk, és nem tudják, hogy kevés befektetett munkával hogyan teremthetnek tiszta, rendezett otthont és tarthatják szinten a rendet. Nos, hogy korábban én is ilyen voltam, az nem is kifejezés. De Via és a FlyLady nagyon sokat segített ebben, és sikerült túllépnem azon a hiten, hogy én képtelen vagyok rendet tartani magam körül és sosem lesz büszkeségre okot adó, szép otthonom.

Via FlyLady programja nem egyszerű leírás, hanem a legeslegalsó lépcsőfokoktól induló türelmes tanulási folyamat, aminek során végig kedves motivációval, lelkesedéssel és sikerélményekkel látja el az embert. Már csak a pedagógiai módszer miatt is érdemes beleolvasni.

Tehát a levelem:

Kedves Via és mindenki!

Jövök én is sikerkedni. :)
Bővebben…