A világ, amiben szörnyetegek élnek

Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)

Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…

Nem normális, ha…

Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.

Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.

És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…

A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.

Gyűlölöm, amikor…

Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.

A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)

Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.

Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.

Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?

“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.

Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.

Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.

Válassz helyesen.”

Választások

No nézd csak, egy politikailag aktuális cikkel jelentkezem! Leginkább arról akarok írni, miért nem szoktam politikailag aktuális cikkekkel jelentkezni.

Nemcsak a blogomon, de a hétköznapjaimban is igyekszem kerülni a politikát. Bár antik eredete szerint a politika szó a polisz ügyeivel való foglalatoskodást jelent, sajnos úgy tapasztaltam, hogy a politizálás a hétköznapokban sokszor nem jelent mást, mint érzelmektől fűtött személyeskedést és alaptalan fröcsögést, néha a lehető legízléstelenebb stílusban – nekem pedig az ilyesmire a legkevésbé sincs szükségem.

Ami a választásokat illeti (úgy értem, a választásokat általában), úgy gondolom, hogy mindannyian különbözőek vagyunk – mások a tapasztalataink, más az élethelyzetünk, mások az igényeink és a prioritásaink. A legtermészetesebb dolog, hogy mások a választásaink is. De ha erről nem tudunk higgadtan, konstruktívan, egymást meghallgatva és tisztelve beszélni, akkor minek beszélni róla egyáltalán?

Ez az egyik oka annak, hogy kerülöm a politikát – a másik pedig az, hogy egyszerűen feleslegesnek látom belemélyedni. Átlagemberként egy kicsit úgy tekintek a nagypolitikára, mint az időjárásra. Ha a saját hatáskörömben meg tudom tenni a magam apró lépéseit, hogy befolyásoljam, megteszem – de ezt leszámítva leginkább olyan környezeti tényezőnek tekintem, ami, akármennyi energiát is fektetek bele, hogy megismerjem és megértsem, valójában tőlem függetlenül történik. És miután sem a meteorológia, sem a politológia nem a szakmám és nem a hobbim, ezért a hétköznapjaimon egyszerűen esernyőt viszek magammal, ha esőt mondanak, napszemüveget, ha napsütést, igyekszem nem panaszkodni, és kihozni a legjobbat abból, ami van.

Képzeld el, hogy nincs Mennyország

Kutakodtam a régi zenei kedvenceim között, és rátaláltam erre a Perfect Circle dalra, ami John Lennon legendás Imagine-jének a feldolgozása. (Az eredetit néhány magyar dalszöveg fordítással itt is megnézhetitek.)

A dal mondandójáról, és különösen erről a borongós feldolgozásról eszembe jutott valami, amit Peti a vallásokról mondott egyszer.

Tudod, mi bosszant a vallásokban? Az, hogy az emberek szükségét érzik, hogy különböző meséket találjanak ki, mert a józan észre nem hallgatnak, muszáj valamivel megetetni őket, aztán összevesznek azon, hogy melyik mese az igazság. Ahelyett, hogy őszintén megmondanák: gyerekek, fogalmunk sincs, mi van ezután a földi élet után. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy csak ez van nekünk, hát mi lenne, ha egyszerűen csak békén hagynánk egymást?

Aranyköpések – Akárhogy öltöznek is

Aki ismeri az én Petimet, szívem választottját, az tudja, milyen diszkréten és csinosan öltözködő, fess fiú. Nem is csoda, hiszen az anyukája is egy mindig csinos és divatos, örökifjú nő, akinek egyébként nagy része volt a rút kiskacsából szép és elégedett nővé válásomban, és apukája is mindig fess, komoly férfi, sportos ingnél lezserebben nem nagyon látni.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogyan fogjuk fogadni, ha a majdani gyerekeink valami olyan vad, felháborító és ízlésficamos tini divattal állítanak haza, amit mai szemmel-ésszel még el sem tudunk képzelni.

Ez a drága ember pedig, akinek nem ok nélkül helyezem a kezébe az életem meg a leendő gyermekeim életét, ezt felelte:

“Nézd, amikor én kamasz voltam, az én apukám pedig vezető beosztásban dolgozott, minden alkalommal, amikor Pestre utazott tárgyalásra, elment a heavy metal szaküzletbe. Bement oda a jólfésült frizurájával, az öltönyével meg a nyakkendőjével, ahol a bőrszerkós, kigyúrt fickók már előre köszöntek neki, mert a törzsvásárlójuk volt, és hordta nekem haza a halálmetálos, koponyás pólókat. Én is ugyanígy fogom támogatni a gyerekeimet, akárhogy öltöznek is. Majd kinövik, ahogy én is kinőttem.”

♥ ♥ ♥

Az ég áldja őt is, meg a szüleit is, akik valószínűleg egyszer sem mondták azt neki, hogy “bezzeg az én időmben!”.