Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).

Reklámok

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ilyen volt 2014

Amikor nekifogtam az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} cikk megírásának, aminek témája nem más, mint a 2014-es év áttekintése, azt hittem, pofonegyszerű dolgom lesz. Hiszen annyi minden történt 2014-ben! De, talán éppen emiatt, mégsem bizonyult olyan könnyűnek ez a feladat.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2014/12/img_0809.jpg

A legfőbb céljaimat áfutva, amiket 2014-re feljegyeztem magamnak, nagyon érdekes érzések fogtak el. Feltámadtak bennem azok a gondolatok, amik a céljaim papírra vetésekor viaskodtak bennem, és a következő döbbenetes felismerés ért: az egyéb nagy céljaim mellett (hogy befejezzem a tanulmányaimat, hogy felépüljön a házunk, hogy idén is részt vegyek a NaNoWriMón) a legtöbb kétséget azzal kapcsolatban éreztem, hogy pályát módosítsak. Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat és kollégáimat a Magyar Postánál, az állandó bizonytalanság és a hatalmas nyomás miatt már nagyon rosszul éreztem ott magam – csak azt éreztem, hogy menni akarok, mégis annyira féltem attól a bizonytalanságtól, amit egy ilyen döntés maga után vont volna, hogy bár kitűztem magam elé a célt, a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ha rajtam múlik, soha nem fogom ezt meglépni. – De szerencsére… nem rajtam múlt.

20140713-222359-80639771.jpg

2014 a nagy lépések éve volt a számomra: kirúgtak a munkahelyemről és mindössze nehány nap leforgása alatt új munkahelyet találtam, hitelt igényeltünk, megterveztettük és kiviteleztettük a saját házunkat, elköltöztünk a házból, amiben felnőttem és egy rövid átmeneti időszak után beköltöztünk az új otthonunkba, és leadtam a szakdolgozatomat is. Az elmúlt hetekben a férjemmel meg-megálltunk és feltettük egymásnak a kérdést: “elhiszed, hogy egy évvel ezelőtt még…?”, és valóban olyan hihetetlen visszatekinteni arra, hogyan éltünk, hogyan éreztük magunkat a bőrünkben egy évvel ezelőtt – hogy mennyi minden történt, és ami még hihetetlenebb: hogy mindez mekkora természetességgel történt.

Amikor az év elején elkezdtem olvasni Tim Ferriss: 4 órás munkahét című könyvét, maximálisan magamra illőnek éreztem a leírást arról az “áldozatról”, aki az iroda ablakából, szorongva nézi, ahogy elszaladnak az évei, és nem mer kilépni a biztos kerékvágásból, akkor sem, ha szenved benne. Emlékszem, hogy milyen keserű szájízzel olvastam a bíztatást arról, hogy meg kell lépnünk a nagy változásokat, mert egyszerűen nem lehetünk mindannyian olyan szerencsések, hogy kirúgjanak minket onnan, ahonnan elvágyódunk. – Majd mire befejeztem a könyv olvasását, kiderült, hogy én éppen ezek közé a szerencsések közé tartozom.

2014-re voltak nagy terveim, amik teljesültek, voltak, amikbe csak belefognom sikerült, és voltak, amik nem jöttek össze. Sokat bosszankodtam és sokat szorongtam az apró dolgokon és természetesen éltem meg a nagy változásokat. Szeretném, ha a 2014-es év tanulságaként az maradna meg a számomra, hogy nem szabad félni fejest ugrani a nagy dolgokba – és hogy az apró dolgokat mindig hálával és bizakodással kell megélni.

És ha kérhetek egy kis reflexiót tőletek, akik kívülről figyeltétek a kalandjaimat a 2014-es évben…

Ti milyennek láttatok az idén? Mit tanultatok tőlem 2014-ben? És szerintetek mit kellene változtatnom 2015-ben?

Boldogságterv #13 – Tökéletlenség és időpazarlás, avagy a valódi luxus és gazdagság

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A decemberem témájául az otthonteremtést választottam, azóta pedig eltelt a második hét is ebből a remek kis hónapból, amin a makacsul múlni nem akaró betegségtől, az év végi hajtástól és a november utózöngéitől úgy vonszoljuk át magunkat minden napon, és ebben a roppantul alkalmatlan időszakban váratlanul sokat tanulok a választott témámmal kapcsolatban.

“Amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni”

Úgy döntöttem, hogy ha már a szívvel-lélekkel flyladyhez a legkevésbé sincs most energiám, legalább annyit megteszek magamért, hogy újra nekifogok és még egyszer elolvasom Marla Cilley, az igazi FlyLady Sink Reflections című könyvét. Sok újdonságot már nem mond a könyv – sok újdonságot már elsőre sem mondott, hiszen a FlyLadys “kollektív tudás” nagy részet már magamba szívtam Viánál. Mégis, úgy érzem, hogy érdemes volt újra kézbe fogni, mivel olyan ez, mint minden nap kifényesíteni a mosogatót: ezeket a mantrákat (mint a fenti bölcsesség is) nem lehet elégszer hallani.
A FlyLady egyik orrvérzésig ismételt igazsága az, hogy a tökéletességre való igényünk az, ami a legnagyobb galibákat okozza. A tökéletességre való igényünk az, ami miatt inkább nem is állunk neki takarítani, ha nem tudunk órákat rászánni, vagy ha nem tudunk egy szusszra és rögtön tökéletesen elvégezni egy feladatot. Tessék-lássék módon inkább neki sem állunk a feladatoknak.
Ez pedig egy letagadhatatlan kihívása a mostani időszakomnak. Hiszen hiába találtam ki magamnak annyira jól, hogy majd hétvégenként egy-egy órát fogok szánni a háztartásra, ha egyszer olyan állapotban vagyok, hogy hétvégenként mindössze két dolog húz ki az ágyból: az, hogy a kutyát ki kell engedni, hogy elvégezhesse a dolgát, és az, hogy fekve erősebben köhögök, mint függőleges helyzetben…
“A tökéletlenül végzett házimunka is áldás a családnak”, és “amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.” – Ezek szerint pedig ha valamit érdemes egy órán át csinálni, azt érdemes öt percen át is csinálni. Ezért ma feladtam azt a tökéletes tervemet, hogy háromszor tizenöt percet fogok szánni a zónáimra, és helyette az újdonsült tojásfőző órámmal háromszor öt percet szántam az ebédlő – konyha – háztartási helyeség zónahármasomra. Amennyire azt hittem, hogy csak a lelkiismeretem elhallgattatására szolgáló látszattevékenység lesz, annyira meglepődtem, hogy mekkora áldásnak bizonyult az az öt perc mikro-zónánként.

Tégy úgy, mintha! – Vagy tégy úgy igazán…

A FlyLady egy másik tanácsa úgy szól, hogy “dolgozz olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz, hogy hamarabb a feladataid végére érj”. Az időzítő használata önmagában is segíthet ennek a tanácsnak a gyakorlatba való átültetésében, és további segítség lehet, ha úgy teszünk, mintha vendégeket várnánk, és egy ötperces tűzoltás során azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amiket valóban először szeretnénk eltüntetni a föld színéről, ha vendéget várnánk.
Viszont, mintha-játék ide vagy oda, a leghatásosabb módszer az, ha tényleg hívunk egy vendéget. Az elmúlt időszakban egyszer sem takarítottam olyan intenzíven a gócpontok (hot spotok) körül, mint amikor tudtam, hogy a hazaérkezésünk után nagyjából tíz perccel meg fog érkezni a kivitelezőnk ellenőrizni a házat és rendezni a papírmunkát.

Használd a saját szemüvegedet!

Amikor először éreztem rá az ízére annak, hogy milyen érzés is megosztani a hétköznapok apróságait (egy vacsora, egy bögre tea vagy egy szépen bevetett ágy képét) az interneten, Peti sokat morgott velem, sokat elégedetlenkedett, amikor nem engedtem hozzányúlni a reggelijéhez, amíg nem készítettem egy előnyös fotót a csendéletről. De ahogy hozzászokott ehhez a mániámhoz, már az ő hétköznapjainak is a részévé vált, hogy odakészítse a hétköznapi apróságokat a kezem alá, a kezembe adja a telefonomat, és évődő megjegyzésektől kísérve kivárja, amíg dokumentálok.
Amikor rájöttem, hogy szívesebben végzek el egészen apró feladatokat (mint a használt papírzsebkendők kidobása vagy a használt tányérok deportálása a mosogatóba), ha tudom, hogy ellenkező esetben zavarnák az összképet egy instagramra szánt fotón, egy kicsit elszégyelltem magam. De aztán arra gondoltam: én ilyen vagyok. Miért szánnám arra az energiáimat, hogy megpróbáljak megváltoztatni vagy letagadni valamit, ami a részem, ahelyett, hogy felhasználnám annak érdekében, ami a célom? Ha engem motivál az, hogy az interneten megosszam (vagy legalábbis alkalmassá tegyem a megosztásra) a házimunkám eredményét, miért ne hagynám, hogy így legyen?
Engem előbbre visz az, ha egy lehetséges instagramos fotóként tekintek a háztartásom részleteire. Valószínűleg ez nem motivál mindenkit, hiszen mindenki más szemüvegen keresztül nézi a világot. De mindenkinek segíthet, ha megtalálja a saját szemüvegét, ha nem valaki más elhangolt lencséjén keresztül próbálja nézni az összképet, hanem megtalálja a saját apró motivációit az apró feladatok mögött.

Mennyi időt pazarolsz a díszpárnákra?

Még gyerekkoromból emlékszem egy filmbéli jelenetre (fogalmam sincs, hogy melyik filmből ragadt örökre az emlékezetembe), ahol a szereplők arról elmélkedtek, vajon életük során összesen hány napot pazarolnak el azzal az értelmetlen feladattal, hogy rendezgetik a díszpárnákat.

IMG_0791.JPG

A FlyLady ezzel szemben arra motivál, hogy ehhez hasonló “értelmelten” feladatokkal töltsük az időnket nap mint nap – például vessük be az ágyat minden reggel. Most, hogy már nem egy szoba az életterünk és a hálószobánkat nem látjuk egész nap, csak akkor, amikor kizuhanunk az ágyból reggel, és akkor, amikor este újra belezuhanunk az ágyba. Valóban: mi értelme van akkor azzal tölteni az időnket, hogy olyan értelmetlen feladatokat végzünk, mint hogy eligazgatjuk a paplanokat és úgy hajtogatjuk rájuk a plédet, mint egy stílusos hotelszoba cselédei?
Ma reggel elvégeztem ezt a feladatot, este pedig (amikor a legközelebb láttam a hálószobát) felragyogott az arcom és ezzel fordultam a férjemhez: nézd csak, egy kis tündér milyen szépen megágyazott nekem!
Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője jutott eszembe, aki (sok más bölcs forráshoz hasonlóan) azt írja a könyvében, hogy a fényűző életmód megteremtésének egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy rájöjjünk, valójában nem gazdagok akarunk lenni, hanem át akarjuk élni azokat a dolgokat, amiket szerintünk csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. – Talán azt hisszük, hogy csak akkor érezhetjük a művészien megvetett ágy vagy egy lakberendezési magazinba illően megkomponált kanapé mámorát, ha megengedhetjük magunknak, hogy cselédek dongjanak minket körül az otthonunkban, vagy hogy drága hotelszobákban éljük az életünket. Ez azonban nem így van: egy fillérbe sem kerül, csak egy kis munkába reggel, hogy nap közben vagy este rácsodálkozzunk, milyen jók voltak hozzánk azok a kis tündérek, akik megteremtették azt a környezetet, amit élvezhetünk.
Na igen, az igaz, hogy ha megengedhetnénk magunknak, hogy cselédeink legyenek, akkor azt a kis munkát sem nekünk kellene elvégeznünk. De a helyzet az, hogy én is, és gondolom, e sorok olvasóinak döntő többsége is azzal tölti az idejét, nem tízévetne vagy évente, hanem hetente negyven (vagy több) órát, hogy dolgozik azért, hogy fenntartsa az életét, hogy boldoguljon. Emellett tényleg akkora időpazarlás lenne naponta néhány percet arra szánni, hogy egy kis luxus-érzetet teremtsünk magunknak? Szerintem nem, sőt, ezek a legkevésbé haszontalan dolgok, hiszen ezektől válik az életünk elfogadhatóból irigylésre méltóvá – gazdaggá.

Szervezd ki az aggodalmaidat!

A mormon péntek rovatban már boncolgattam többször is a hit és az ima kérdését. Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok túl jó hívő, és főleg nem vagyok túl jó imádkozó. Ugyanis egyrészt nem hiszem igazán, hogy valaki hallgatná az imáimat, másrészt viszont ugyan szoktam imádkozni ennek ellenére is, de leginkább akkor, ha bajban érzem magam, ha valamiért fohászkodom, ha aggódom és szeretném, ha valaki levenné a vállamról az aggodalmaim terhét. Azt hiszem, ez nem a leginkább fair imastílus.

Az imádkozási szokásaimról mókás módon az alábbi részlet jutott eszembe Tim Ferriss: 4 órás munkahét c. könyvéből:

“Nekem nincs vállalatom, de még csak divatos névkártyám se. Író vagyok és szerkesztő, aki otthon dolgozik, rendszerint bokszeralsóban, vagy ha flancolni támad kedvem, a pingvinmintás pizsamaalsómban. De azután azt gondolom magamban, miért csak a Fortune 500-as vállalatoknak jusson minden móka? Miért ne csatlakozhatnék én is az új évszázad legnagyobb üzleti irányzatához? Miért ne szervezhetném ki az alsóbbrendű feladataimat? Miért ne szervezhetném ki az életemet? […]

Pár nappal később kapok egy e-mailt új “távolsági menedzserasszisztensemtől”.

Kedves Jacobs! A nevem Honey T. Balani. Én fogok segédkezni Önnek a szerkesztői és személyes teendői ellátásában… Igyekszem majd alkalmazkodni az elvárásaihoz, hogy ezzel a megkívánt elégedettségét elnyerjem.” […]

Eddig rendben is voltunk, ám mindez korántsem tűnt elegendőnek. Úgy döntöttem, hogy ki kell szerveznem az aggodalmaimat. Az elmúlt néhány hétben a hajamat téptem, mert egy üzleti ügy egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Megkérdeztem Honeyt, mit szólna hozzá, hogy ő tépje a haját helyettem. Csak pár percecskét naponta. Ő úgy találta, hogy ez remek ötlet.

“Aggódni fogok a dolog miatt minden áldott nap — írta. — Ne aggódjon!”

A neurózisaim kiszervezése a hónap egyik legsikeresebb kísérlete volt. Valahányszor rágódni kezdtem, emlékeztettem magam, hogy Honey dolgozik az ügyön, és már el is lazultam. Viccen kívül — már önmagában ez is megérte.” (Timothy Ferriss: 4 órás munkahét – 8. fejezet: Az életed kiszervezése)

Nos, valahogy így imádkozom én is. Nem igazán várom, hogy valaki a “vonal másik végén” konkrétan lépjen az ügyemben, de egy kicsit könnyebbnek érzem magam azáltal, ha arra gondolok, hogy megkértem valakit, “aggódjon helyettem”.

Te kire tudod “kiszervezni az aggodalmaidat”, hogy könnyebb legyen a lelked?

Indulj el a félelmeid irányába!

Remélem, nem bánjátok, hogy így rárepültem a TED videókra. Októberben, amikor ezeket a cikkeket előre ütemeztem, hogy legyen mit olvasnotok, amikor én a novemberi nagy kalanddal vagyok elfoglalva, egyszerűen magába szippantott a TED, az inspiráló előadások videótára, és rengeteg beszédet hallgattam meg, főleg a kreativitásról, az írásról, a tanulásról, és hasonló dolgokról.

Ezek között volt Tim Ferriss beszéde, akinek a 4 órás munkahét című könyve, rögtön éreztem, megérett az újraolvasásra, mert csak arra emlékeztem, hogy hihetetlenül inspiráló és rémítően merész a fickó – olyannyira, hogy bár azt megjegyeztem, hogy pontosan arra az életre kínál lehetőséget, amire vágyom, olyan módszerekkel teszi, amik annyira kívül estek a komfortzónámon, hogy sikítva dobtam félre a könyvet.

Szóval, a NaNoWriMo előtti hetekben ismét találkoztam Timmel a TED-en, előadásában pedig arról beszélt, hogyan nézett szembe olyan dolgokkal, amik nehézséget okoztak neki, és hogyan szerette meg őket, még ha kezdetben félelem, gyötrelem és negatív élmények között vergődött is miattuk. Ilyen volt az úszás, amitől egy gyerekkori halálközeli élménye miatt rettegett, a nyelvtanulás, amiben sokakhoz (például Lomb Katóhoz) hasonlóan teljesen tehetségtelennek bélyegezte magát, és a társastánc, amiben ügyetlensége miatt sokszor került megalázó helyzetbe.

Mint mondtam, Tim veszélyes fickó, mert olyasmit tanácsol, amit szerintem nem igazán akarunk hallani (én legalábbis nem akartam): keresd meg, hogy mitől félsz (különönsen igaz ez a gyerekkori félelmekre) és indulj el egyenesen a félelmeid irányába – mert a félelem néha azt mutatja meg, mit nem szabad tennünk, de sokkal gyakrabban azt, hogy mit kell tennünk.

Tim Ferriss tanácsai a félelmeink legyőzésére és az álmaink megvalósítására a következőek:

  • Jelölj ki egy kellően motiváló határidőt vagy kihívást, hogy tétje legyen a dolognak és érezd a nyomást.
  • Vesd bele magad olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudod – költözz idegen nyelvterületre, nevezz versenyekre és célozd meg a világbajnokságot, akárhogy is, de csináld olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges.
  • Keress meg szakértőket, annyit, amennyit csak tudsz, és kérdezz, kérdezz, kérdezz.
  • Elemezd a problémádat, elemezd a megoldási javaslatokat, és építsd fel a saját megoldásod.

Gretchen Rubin kapcsán már írtam arról, hogy én alapvetően indító típus vagyok. Rengeteg dologban nagyon lelkesen bele tudom vetni magam, de roppant hamar kiderül, hogy nem fogom véghez vinni. Túl sok kényelmetlenség, félelem és kifogás lép fel útközben ahhoz, hogy ilyen módszeres eltökéltséggel végigvigyem, mint Tim Ferriss az álmait. Remélem, egyszer én is megtanulok ilyen eltökélt lenni.

Nektek sikerült már legyőznötök a félelmeiteket? Milyen nagy projekteket vittetek végig így?