Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?