A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.
“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.
Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.
“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”
Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.
Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:
- Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
- Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
- Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
- Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.
Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.
Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:
- Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
- Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
- Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.