A stressz jótékony hatásai

Amikor meghallgattam a lenti TED beszédet a stressz jótékony hatásairól, az agykontroll tanfolyamról Dr. Kígyós Éva szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a stressz egy civilizációs betegség. A stressz egy ősi, természetes dolog. A stressz az, ami segít a gazellának elmenekülni az oroszlán elől. Csakhogy a gazella tud valami fontosat, amit mi nem: miután a stresszhelyzet véget ér, le kell zuttyanni, fújni egyet, és elengedni a stresszt. Ezért nem pusztulnak el a gazellák szívrohamban amiatt, mert álmatlan éjszakákon át vergődve azon rágódnak, mi lett volna, ha nem jobbra, hanem balra térnek ki rohanás közben.

Kelly McGonigal pszichológus érdekes kutatásokról számol be beszédében, amik szerint valójában nem is a stressz veszélyes az egészségre – hanem a stressztől való félelem.

(A feliratot nem sikerült rábűvészkednem a videóra, de a honlapon megnyitva a szöveget angolul olvashatjátok – magyarul sajnos nem.)

A stresszre tekinthetünk úgy, mint egy aggasztó, káros állapotra, amely árt nekünk, és akárcsak a sugárzás, minél nagyobb dózisban kapjuk, annál nagyobb az esélye, hogy belehalunk. De tekinthetünk rá a testünk csodás igyekezeteként is, ahogy felpörgeti a szívünket, akárcsak egy jó testedzés, a tagjainkat erővel, az agyunkat oxigénnel pumpálja tele, hogy felvértezzen minket a kihívással szemben, ami előttünk áll. A stresszre és a stresszhelyzetekben termelt stresszhormonokra tekinthetünk keserű méregként, ami boldogtalan és zárkózott emberekké tesz minket. Azonba a stresszhelyzetek azok, amik arra késztetnek minket, hogy szociálisabbak legyünk, hogy másokhoz forduljunk, segítséget kérjünk, beszéljünk magunkról és a helyzetünkről, kapcsolatokat teremtsünk. A stresszhelyzetben termelődő hormon valójában ugyanaz az oxytocin, mint ami öleléskor is felszabadul a szervezetben.

A kutatások azt mutatják, hogy a stressz, különösen a nagyfokú stressz valóban növeli a halál kockázatát, de csakis akkor, ha negatívan viszonyulunk a stresszhez, és ha nem teremtünk szociális kapcsolatokat. Ha nem hisszük, hogy a stressz árt nekünk, hanem a természet adta segítőnkként gondolunk rá, és emellett ápoljuk a szociális kapcsolatainkat, segítséget kérünk és adunk, akkor az átélt stressz mértéke egyáltalán nem befolyásolja a halál kockázatát.

Az egészséges élet kulcsa tehát nem az, hogy kerüljük a stresszt, a stresszes munkákat, a stresszes szituációkat, a kockázatos, stresszes vállalkozásokat – hanem ez: legyünk hálásak a testünknek az egészséges működéséért stresszhelyzetben, osszuk meg a terheinket másokkal, és hagyjuk, hogy mások megosszák velünk az ő terheiket.

Te hogyan viszonyulsz a stresszhez?

Reklámok

Fifty shades of gay – Skatulyák és a szürke árnyalatai

Nemrég írtam arról, hogy egyik kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin milyen lelkes híve az emberek kategóriákba sorolásának. Ezek a kategóriák érdekes, sőt hasznos önismereti kérdések lehetnek, amik segítenek egyik vagy másik oldalról megvizsgálni magunkat, rávilágítani az erősségeinkre, gyengeségeinkre, vagy épp csak elszórakoztatni magunkat egy kis önismereti mókával.

De a legutóbbi ártalmatlan kis tesztünk is a fogkrémes tubusokkal (ami megmutatta, indító vagy befejező típusok vagyunk-e inkább) rámutatott, hogy az emberek nem kétfélék. Ilyenek, olyanok, kevertek, ebben és abban is jók, néha így, néha úgy – magyarán, nem két végponton, hanem egy skálán helyezkednek el.

Erről eszembe jutott egy TED előadás, amit korábban láttam, és meg szeretnék osztani veletek. Itt nem fogkrémes tubusokról lesz szó, hanem szexualitásról, úgyhogy előre szólok, ne aggódjatok, nem fogom a végén feltenni a kérdést, hogy “na és ti…?”.

Az előadó, iO Tillet Wright arról beszél a (magyarul is feliratozott) előadásban, hogy miután ő is hosszú utat tett meg az identitása keresésében, volt fiúként öltözködő, fiúkat játszó gyerekszínész és nőies modell egyaránt, lányokkal és fiúkkal is randevúzott, fotósként elkezdte New York lakosainak “másságát” megörökíteni, hogy megmutassa sokszínűségüket. A fotók mellé feltett nekik néhány kérdést, többek között ezt: egy egytől százig terjedő skálán hol helyeznék el a nemi irányultságukat?

Azért volt különleges ez a kérdés, mert ez a bizonyos skála a társadalom szemében van, hogy egyosztásos (vannak a normális heteroszexuálisok és kész – mindenki más, legyen az egy kölcsönös szereteten alapuló egynemű kapcsolatban élő ember, egy gyermekmolesztáló vagy egy nemi erőszaktevő, az egy lapon említendő, a társadalmat romboló beteg egyének csoportjában), esetleg kétosztásos (hetero- és homoszexuálisok), ha nagyon megengedők vagyunk, háromosztásos (hetero-, homo- és biszexuálisok). Azonban iO Tillet Wright rendhagyó kutatásából kiderült, hogy az élet annyi más területéhez hasonlóan, amint az emberek megkapják a lehetőséget, hogy fekete vagy fehér, jó és rossz, jobb és bal, lent és fent helyett egy kiterjedt skálán helyezzék el magukat, kiderül, hogy nem egyesekből és nullákból állunk – a szélsőértékek mellett rengetegen egy árnyalt, se nem fekete, se nem fehér, köztes pontján helyezkednek el a skálának. Valószínűleg közelebb az egyik vagy a másik végponthoz, de csak ritkább esetben 100%-os “mintapéldányként”.

Az előadás felveti a diszkrimináció kérdését is: azt, hogy egy “vagy igen, vagy nem”, kétpólusú rendszerben még csak könnyű meghúzni a határvonalat, de egy egytől százig terjedő skálán vajon hol húzzuk meg azt a bizonyos határt, ami alapján az egyik embert alsóbbrendűnek minősítjük a skálán közvetlenül mellette állóhoz képest? Ez pedig segít elgondolkodni azon, helyes-e egyáltalán határt húzni.

A másik érdekes igazság, amit megfogalmazott: az emberek nemcsak hogy nem oszthatók egy vagy két kategóriába, de nem is csak egy szempontból vizsgálhatók. Nem mond el róluk semmit önmagában, ha tudjuk, hogy férfiak vagy nők. Szőkék vagy barnák. Diplomásak vagy szakmunkások. Sportosak vagy elegánsak. Családosak vagy egyedülállók. Vallásosak vagy ateisták. Optimisták vagy pesszimisták. Öregek vagy fiatalok. Gazdagok vagy szegények. Kövérek vagy soványok. Csendesek vagy beszédesek. Nyíltak vagy zárkózottak. Kutyások vagy macskások. Vegetáriánosok vagy húsevők. Heteroszexuálisok vagy homoszexuálisok. Ezek mind-mind olyan apróbb-nagyobb vonásai a jellemnek a végtelen számú jellemző közül, amik alapján egyszerűen nem lehet önkényesen egy kalap alá venni, összecsoportosítani vagy szétválasztani embereket egymástól. És főleg nem lehet megítélni vagy elítélni embereket látatlanul és általánosságban csak azért, mert egy találomra kiválasztott tulajdonságban a tengely egyik vagy másik pontjára esnek, anélkül, hogy ismernénk a személyiségüket alkotó milliónyi más jellemzőt – anélkül, hogy ismernénk az embert.

Nagyon édekes előadás, ha van kedvetek, nézzétek meg!

“Ez a kihívásom számotokra: nézzetek bele ezeknek az embereknek az arcába, és mondjátok meg nekik, hogy kevesebbet érdemelnek, mint bármelyik más emberi lény.” (iO Tillet Wright)

Az én boldogságtervem – májusi tapasztalatok, júniusi fogadalmak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Májusi témám a kapcsolataim ápolása volt. Rossz hír, hogy kevesebbet írtam a témáról a hónapban – jó hír, hogy ez azért történt, mert a szombatjaimat zömében társaságban töltöttem. :)

Viszont ironikus módon a kapcsolatápoló hónapom utolsó napjaiban, amikor igyekeztem kirángatni magam a szobám falai közül, rátaláltam az alábbi TED beszédre.

Susan Cain: A befelé fordulás ereje

Kicsit hosszú, de elgondolkodtató, szórakoztató, és magyar felirat is választható hozzá, érdemes meghallgatni.

Nagy vonalakban arról beszél, hogy a társadalmunk, ahol a mindenkit ismerő kisközösségekből ki kell lépnünk az idegenektől hemzsegő világba és ott bizonyítani az értékünket, arra kényszerít mindenkit, hogy kifelé forduló, extrovertált módon fejezzük ki magunkat, ilyen a kor ideálja. Pedig a társadalom mintegy fele-harmada természeténél fogva befelé forduló, introvertált alkat, azaz akkor van elemében, akkor él igazán, akkor lehet önmaga, és akkor a leghasznosabb a társadalom számára, ha maga lehet, ha csendes, zárt környezetet biztosítunk a számukra. Susan Cain beszéde arra bíztat, hogy vizsgáljuk meg magunkat: vajon mi három ember közül abba az egybe tartozunk-e, aki csak igazodni akar a normákhoz és mímeli, hogy a pezsgő társasági élet középpontjában érzi magát a legjobban, esetleg tudja magáról, hogy befelé forduló és a saját belső világában érzi magát leginkább itthon, csak szégyelli, mert azt tanulta, hogy ez a kevésbé értékes viselkedés?

Mit mondjak, megszólítva érzem magam.

Ettől függetlenül sem bánom, hogy a kapcsolataimnak szenteltem ezt a hónapot, és tudom, hogy továbbra is dolgoznom kell azon, hogy ne hagyjam eltávolodni magamtól azokat, akik fontosak a számomra, de jól jött ez a megerősítés, hogy semmivel sem vagyok kevésbé értékes attól, hogy a természetes közegem nem a nyüzsgő társaságban van.

Június – Fő az egészség!

A május, részben a vizsgaidőszak, a munka, a családi dolgok okozta stressz miatt, lelkileg és fizikailag is megterhelő volt a számomra. Legsötétebb mélypontjaimon az elmém egy nagyon csúnya játékot kezdett játszani velem: elkezdett változatos víziókat vetíteni arról, hogy hányféleképpen omolhat össze az egészségem, és még az anyukám halála utáni időből ismerős ádáz halálfélelmem is vissza-visszatért.

A következő mondás jutott eszembe, ami barátom, a Google szerint tibeti eredetű: “ha nincs időd az egészségre, lesz időd a betegségre”. Úgyhogy végre rászántam magam a régóta halogatott havi fogadalomra: fókuszba helyezem az egészségemet.

Fő az egészség! – A júniusi fogadalmaim:

  • Eszem-iszom – Nos, szerencsére egy-két éve már kilábaltam abból az időszakból, amikor szó szerint is fogadalmam kellett hogy legyen figyelni arra, hogy egyáltalán egyek és igyak. Most már csak az étrendem minőségén kell dolgoznom.
  • Szeresd a doktorbácsit! – A rendszeres kontroll, a szűrés, a megelőzés nem a barátom, de még a szükséges orvosi kezeléseket is halogatom. Az olyan praktikumokon túl, mint hogy jól jönne egy fogtömés, szeretnék kicsit barátibb viszonyba kerülni az egészségüggyel.
  • Mozdulj meg! – Itt sajog, ott roszog, amott feszül, és még nem vagyok harminc… A sportot tekintve nem ragadtatom magam semmilyen nagy célkitűzésre, mert akkor alig várom majd, hogy véget érjen a június, kipipálhassam és végre valahára elfelejthessem a heti x edzést. Igyekszem kicsiben kezdeni és keresni a mozgás lehetőségét a mindennapjaimban.

Csacsogd ki!

Ami a mozgást illeti, már konkrét célkitűzésem is van, és mivel az átláthatóság fontosságáról már írtam, arra gondoltam, megbízlak titeket, hogy tartsatok szemmel.

Mivel a telefonom az egyik kedvenc játékszerem, le is töltöttem rá a Nike futóalkalmazását, aminek segítségével rögzíteni és tweetelni tudom majd az edzéseimet.

A futóalkalmazás persze kicsit nagyképű választás a részemről, mivel futni, na azt nem fogok. Voltak már próbálkozásaim a kocogással, és – egyelőre legalábbis – nem az én világom. De ha már gyógytestnevelés vizsgával zártam a főiskolai féléveimet, legalább megtanultam, hogy a futás élettanilag kiváltható valamivel hosszabb idejű sétával is. Ez lesz az én sportom!

A következőket tűztem ki célul a hónapra:

  • hétvégénként legalább egyszer hosszabb sétára indulok
  • hétköznaponként legalább kétszer nem a lehető leggyorsabb útvonalon, hanem jelentős kerülővel közlekedek

Nem világrengető, olimpikoni célkitűzések, de számomra kihívást jelentenek.

Kövessetek twitteren és kérjetek számon!