Egy szám mind fölött – One number to rule them all


[PLEASE SCROLL DOWN for the English version, and you can also read my “Welcome and sorry for my English” post here.]


Nemrég meghallgattam Leila Hoteit arab üzletasszony TED előadását, amiben megosztotta tapasztalatait, hogy – különösen egy olyan világban, ahol a karrierjüket és magánéletüket egyszerre menedzselni kívánó nők elé fokozottan gördítenek akadályokat – hogyan boldogulhatunk jól nőként egyszerre a munkában és a magánéletben is.

Egyik tanácsa ez volt: “dolgozzunk a magánéletünkön, hogy ne kelljen többet dolgoznunk a szabadidőnkben”. Egészen pontosan azt javasolja, hogy húzzunk hasznot azokból a professzionális módszerekből, amiket a munkánk során elsajátítunk, és alkalmazzuk őket a magánéletünkre is – hiszen a magánéletünk “hatékonysága” (ami jelentheti pl. a szeretteinkkel eltöltött minőségi időt vagy a hobbink zavartalan kiélvezését) ugyanolyan fontos, mint a munkánk hatékonysága.

Ahogy talán tudjátok (ha elég régóta olvastok, biztosan tudjátok :)), hogy a novemberrel hamarosan itt a NaNoWriMo egyhónapos regényíró kihívás is – amikor hirtelen mindenki a szószámok megszállottja lesz. Hiszen a kihívás egyszerű: tégy félre minden minőségi kritériumot (egy első kéziratnak nem kell jónak lennie, csak meg kell születnie, lehetőleg minél hamarabb), csak a mennyiségre hajts, írj meg egy 50.000 szavas első kéziratot 30 nap alatt, azaz vess papírra naponta 1667 szót.

De hogy jön ez ide?

Leila Hoteit fenti tanácsa jutott eszembe, amikor a munkahelyemen megismerkedtem azzal napi ellenőrzőrendszerrel, ami a kulcsfeladatainkhoz mutatószámokat határoz meg, amiknek a teljesülését naponta vizsgáljuk – ezzel együtt pedig épp befejeztem Hal Elrod The Miracle Morning c. könyvét és rajta keresztül még jobban megismerkedtem a Level 10 Life koncepcióval. A Level 10 Life módszer azt javasolja, hogy életünk 10 kulcsterületére határozzuk meg a víziónkat (milyennek képzelünk el egy egytől tízes skálán 10-est érő párkapcsolatot?, egy 10-es spirituális életet?, egy 10-es karriert?, stb), határozzuk meg azokat a kulcsfontosságú szokásokat, amik minden nap közelebb vihetnek minket a víziónkhoz, és készítsünk egy szokásfigyelő táblázatot, amiben minden nap feljegyezhetjük, hogy tettünk-e azért, hogy a kulcspontok menték egy-egy lépéssel közelebb juthassunk a Level 10 életünkhöz. De hasonló táblázat felrajzolását javasolja például Gretchen Rubin Boldogságterv c. könyvében, ő pedig Bejamin Franklintől vette az ötletet, aki azt jegyezte minden nap, hogy gyakorolta-e aznap a számára fontos 13 erény mindegyikét.

Mutatószámot kijelölni és napi ellenőrző rendszerben kontrollálni teszem azt a szerelmi életünket vagy a baráti kapcsolatainkat talán ridegnek tűnhet. Nem kevésbé, mint egyetlen puszta napi mutatóvá ledegradálni a kreatív alkotás izgalmas, megfoghatatlan folyamatát – de mi sem bizonyítja jobban, hogy nem így van, mint a NaNoWriMo mozgalom, ami eköré az egyetlen mennyiségi mutató (napi 1667 szó) köré szerveződve hatalmas bulit jelent évente több százezer lelkes résztvevőnek és alaposan feltüzeli az alkotókedvet.

Elgondolkodtató tehát, hogy vajon tényleg szentségtörés volna napi mutatószámokra lefordítani életünk legfontosabb területeit, vagy ez is olyan professzionális módszer, amit érdemes átvinnünk a magánéletünkbe és “dolgozni a magánéletünkön, hogy ne kelljen többet dolgoznunk a szabadidőnkben”.

Ti milyen napi mutatószámokat határoznátok meg, hogy “hatékonyabban”, teljesebben élhessétek meg az életetek minden területét?


[ENGLISH VERSION]

A few weeks ago I encountered the TED talk of Leila Hoteit about how a business woman – especially an Arab business woman – can work on the work-life balance.

One of her advices was: work your life to keep work out of your life. She suggests to apply your hard earned professional skills and techniques in your private life too – work on your personal life like a professional to be able to be just as succesful in your personal life (which means probably things like more quality time with your loved ones, being able to fully enjoy your hobby or passion, etc.), as you try to be in your professional life.

Now that November is coming, NaNoWriMo is around the corner, when many of us turn a bit crazy and get obsessed with word counts. Because the novel writing challenge is simple: forget about quality, go for quantity, write a 50,000 words first draft for a novel in 30 days, which means writing 1667 words daily. In this time of the year, hundrends of thousands of passionate writers grab their pens or keyboards, write like crazy, and have ultimate fun.

But how these two come together? Let me explain.

The words of Leila Hoteit came into my mind when almost at the same time I was introduced to the daily control system at my workplace and finished reading The Miracle Morning by Hal Elrod in my free time. Just as our daily control system at work demands us to choose key indicators for our key projects and track them daily, The Miracle Morning worksheet suggests us to choose key habits for our key areas of life and track them daily. Not as if it was the first time I heard about this: Gretchen Rubin suggests a similar system in her book The Happiness Project, based on the habit tracker of Benjamin Franklin.

But narrowing our love life, or friendships or our spirituality to one number? Isn’t it odd and cold? Not necessary. Especially if I think of how odd and cold it sounds, to define something so living, complex and elusive as creativity with only one number (1667 words per day), yet it boosts the creativity of so many people around the world.

So maybe it’s not killing the spirit, right the contrary, it’s another professional method (just like scheduling a “meeting” with our loved ones and consider it an unbreakable schedule, or delegating work in the “team” of our family, etc.) that we can apply on our personal life while we’re “working on our lives to keep work out of our lives”.

What would be your key indicators for your most important areas of life?

Reklámok

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Grafológia rovat – Nemi irányultság a kézírásban

A grafológia képzésről szóló legutóbbi cikkem után ezúttal Hegedüs Reni grafológus szakdolgozatának témájáról szeretnénk írni.

Ahogy írtam korábban, a grafológus képesítés megszerzéséhez a féléves modulzáró vizsgákon és a képzést lezáró kétnapos, elméleti és gyakorlati megmérettetésen túl egy szakdolgozatot is le kell adnia és meg kell védenie a grafológus hallgatóknak.

Merész témaválasztás – Nemi irányultság a kézírásban

Szakdolgozatában Reni arra a kérdésre kereste a választ, hogy a kézírásban vajon visszatükröződik-e a szexuális irányultság. A rendhagyó témaválasztásnak két oka volt: egyrészt Reni egy merészen megválasztott, izgalmas témában szerette volna megméretni a tudását, másrészt pedig azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a segítő szakma képviselői nem lehetnek válogatósak a tolerancia terén, valóban mindenki mellett ott kell állniuk segítőként, és olyan témákkal is foglalkozniuk kell, amik esetleg kényelmetlenek vagy ingoványosak.

Meghökkentő témaválasztása mind a csoporttársak, mint a családtagok, barátok körében kiváltott némi megütközést és elzárkózást, sőt később a vizsgabizottság előtt is sajátos helyzetet szült, hogy Reni csoportjából más is választott a homoszexualitással kapcsolatos szakdolgozati témát. Végső soron azonban Reni a legfontosabbnak azt érezte, hogy a férje támogatta a témaválasztásban, és a kezdeti megilletődés után inkább a kíváncsiság került előtérbe az őt körülvevők körében is.

A következő megpróbáltatást a megfelelő alanyok felkutatása jelentette, hiszen nemcsak hogy Reni közvetlen ismerősei körében nem tudott egynemű párról, de emellett az alanyoknak annak a követelménynek is meg kellett felelniük, hogy stabil, tartós párkapcsolatban éljenek, hiszen így adtak megfelelő összehasonlítási alapot a tudományos munkához. Vállalkozó szellemű heteroszexuális párt természetesen nem volt nehéz találni a feladatra – bár a témaválasztás itt is keltett némi megütközést –, majd végül egy leszbikus pár is jelentkezett az elemzésre, akik megfeleltek a kritériumoknak. Sőt, nemcsak hogy elfogadták a felkérést, de kifejezetten örömmel vették azt, hogy Reni a témaválasztásával támogatta őket.

Fejest a mélyvízbe – tabuk és traumák

Hamar kiderült Reni számára, hogy mind szakmai, mind lelki szempontból nagy kihívást jelentő feladatba kezdett.

A szexualitásnak, és különösen a homoszexualitásnak nincs még olyan kiterjedt szakirodalma a grafológiában. A szakdolgozat elméleti részének kidolgozásában végül elsősorban Bodroghy Péter: A Szex a kézírásban című, szakmai körökben kuriózumnak számító könyve és Gulyás Jenő István szintén ritkaságnak mondható párkapcsolati összehasonlító módszere nyújtott segítséget.

Az elemzések elkészítéséhez Reninek mind egyénileg, mind párként többször el kellett beszélgetnie az alanyokkal, a rendkívül intim témaválasztás pedig több kihívást is jelentett. A leszbikus pár esetében kevesebb tabut és korlátot kellett leküzdenie, mivel a pár már megküzdött korábban a “coming-out” problémáival, így könnyebben megnyíltak, míg az ellenkező nemű párnál óvatosabban kellett kezelnie a magánélet határait.

A legnagyobb kihívást azonban mégis az jelentette, hogy az elemzése egyik alanyánál a szexualitás jeleiben egy durva traumára való utalást talált. Grafológus hallgatóként nem volt könnyű számára, hogy őszintén és nyíltan rákérdezzen ennek okára, és nem könnyítette meg a helyzetet, hogy a kézírásban rejlő jelek mögött valóban egy traumatikus nemi erőszak emlékét találta. Azonban az, hogy már a szakdolgozata készítése során sikeresen szembenézett egy ilyen nehéz szituációval, megerősítette őt abban, hogy van helye a segítő pályán.

Konklúzió – A meleg ötven árnyalata

Szakdolgozatában Reni érdekes konklúzióra jutott, ami a nemi irányultság megjelenését illeti a kézírásban. Ahogy már sokszor említettük, soha nincs egy-egy konkrét jel, ami csakis önmagában értelmezhető vagy döntő értékű lenne, mivel a kézírást mindig összességében és komplexitásában kell nézni.

A jelek összességéből számomra, mint laikus számára érdekes következtetés született: míg például markánsan megjelentek a kézírásban a férfi és női jegyek, elkülönült a férfi és női szerepmodell (nemcsak a heteroszexuális, de az egynemű párkapcsolatban is), addig maga a szexuális irányultság, az azonos vagy ellenkező nemhez való vonzódás nem mutatkozott meg egyértelműen az írásmintákban.

Erről a konklúzióról egyébként iO Tillett Wright: Fifty Shades of Gay – A meleg ötven árnyalata c. TED előadása jutott eszembe, amely egy olyan kutatás eredményeit foglalja össze, ami ugyanezt a feltevést erősíti meg, azaz hogy az emberek nem oszthatók nemi irányultságuk szerint két vagy három egyértelmű kategóriába és a szexuális irányultságot nem lehet olyan egyszerűen felcímkézni.

[Ez a cikk a Hegedüs Grafológia és a Kincsesfüzet blog együttműködésében készült.]

App ajánló: TED

Aki egy kis felüdülésre, erőre, inspirációra, bölcs dolgora vágyik, annak jó szívvel ajánlom a TED videókat. Ahogy bemutatkozásukban írják, TED egy nonprofit szervezet, ami segít megosztani az ötleteket rövid, hatásos beszédek formájában, szinte minden témában, már több mint száz nyelven.

A TED.com és a TED Youtube csatorna mellett a videók a TED alkalmazásban is hozzáférhetők. Az alkalmazásban valamivel kevesebb funkció és jóval kevesebb kapcsolódó információ (hírek, cikkek, események, stb.) érhető el, az alkalmazás kifejezetten a videókra koncentrál.

A honlapon is látható ajánlott videók mellett (amiket témánként is szűrhetünk), használhatjuk a keresőt vagy böngészhetjük a kategóriákat. A kiválasztott videókat megtekinthetjük online, lementhetjük későbbi offline megtekintésre, vagy megjelölhetjük könyvjelzővel – amihez a webes megtekintéssel ellentétben nem szükséges bejelentkezés. A videókhoz felirat is kapcsolható, viszont a videók alatt nem jelenik meg a beszéd szövege, ahogy az a webes verzióban működik.

A kedvenc funkcióm az alkalmazásban a “Surprise Me” lehetőség, ahol megadhatjuk, milyen témában szeretnénk inspirálódni és mennyi időnk van a témára, az alkalmazás pedig ehhez igazodva választ ki a számunkra egy vagy több beszédet.

Amit hiányolok, az a beszédek szövege írott formában, amit nagyon jónak tartok a böngészős változatban, és azt, hogy a megosztási lehetőségek elég gyérek a mobil változatban, míg webes nézetből sokkal több a lehetőség. Nincs “megnyitás böngészőben” lehetőség sem, így ha egy videót be szeretnék ágyazni egy blogbejegyzésembe, a címét megjegyezve Google-ből vagy a TED.com-on rákeresve kell elnavigálnom a videó webes nézetéhez.

Ezektől az apró kényelmetlenségektől eltekintve nagyon szeretem a TED alkalmazást, és még jobban szeretem a TED-et és a beszédeket, amiktől szinte mindig kapok valami értékeset.

TED videók, amik engem inspirálnak

Elkezdtem egy Youtube lejátszási listában is gyűjteni azokat a TED videókat, amik valamiért megérintettek. Ezek egy részéből már készült bejegyzés itt a blogon, a többiből vagy lesz, vagy nem lesz bejegyzés.

De addig is szeretném megosztani veletek a lejátszási listát, böngésszétek bátran a videókat, amik engem inspiráltak:

Coming out – Nehéz helyzetek, nehéz beszélgetések

A coming out, coming out of the closet kifejezést helyezi új megvilágításba az alábbi TED beszéd, ami szembesít vele, hogy nemcsak a melegeknek vannak coming out-jai, hanem mindegyikünknek, minden embernek. Mindannyian azon kapjuk magunkat néha, hogy be vagyunk zárva egy sötét szekrénybe, és félünk kilépni onnan – hogy valamiképp válságba került az életünk és nem tudjuk, hogyan beszélhetnénk róla, hogyan nyithatnánk meg magunkat mások felé.

Ash Beckham előadó elmesélte a saját történetét arról, hogy amikor egy kávézóban dolgozott és épp egy harcos leszbikus időszakát élte, folyamatosan kellemetlen helyzetbe került amiatt, hogy a gyerekek nekiszegezték a kérdést: te most fiú vagy vagy lány? Amit aztán kínos csend követett az ő részéről és a szülők részéről is. Míg egyszer úgy döntött, a következő kisgyerekkel igenis meg fogja vívni a harcát, amire felvértezte magát – de amikor szembekerült egy rózsaszín, csinos ruhás kislánnyal, aki feltette neki a kérdést, te most fiú vagy vagy lány, mégsem tudta rázúdítani a teljes arzenálját. Csak ennyit mondott: nézd, elhiszem, hogy furcsa, hogy rövid hajam van és fiús ruhákban járok, de lány vagyok. Tudod, van, amikor a rózsaszín ruhádat szereted hordani, van, amikor meg csak egy kényelmes pizsamát. Én inkább a kényelmes pizsamás típusú lány vagyok. A válasz ennyi volt: ó, oké, az én kedvenc pizsamám lila és halacskák vannak rajta – kaphatok egy palacsintát? – Nos, ez volt a rövid története egy nehéz beszélgetésnek.

Egy saját élményem jutott róla eszembe, azután, hogy eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet. Kiváló tanulmányi eredmények és egy kétdiplomás anya mellett ezt a döntést egyáltalán nem volt könnyű meghozni, és fogalmam sem volt, hogyan fogom tálalni a családomnak, de az utolsó féléveimben már nagyon szenvedtem, és ezt a döntést meg kellett hozni. Amikor a szüleimnek elmondtam, nagyjából ennyi volt a reakciójuk: már évekkel ezelőtt javasolni akartuk, hogy válts szakot, de annyira kitartónak tűntél, nem akartuk, hogy támadásnak vedd. A nagynéném pedig, akinek szintén nagyon nehezen vallottam be a dolgot, az egyik legmeghatóbb dolgot mondta, amit valaha életemben mondtak nekem: nézd, mindenkinek vannak zsákutcák az életében, mindenki követ el hibákat. Én például elváltam, de ettől nem lettem rossz ember. Aki szeret, az a hibáiddal együtt is szeret, aki pedig nem, az nem szeret igazán. – Nos, ez volt a rövid története egy másik beszélgetésnek, amitől annyira féltem, hogy évekig bujkáltam a saját szekrényemben miatta, azon igyekezve, hogy minél több embert zárjak ki az életemből, hogy minél kevesebben tegyenek fel kínos kérdéseket.

Ahogy a fenti beszéd is rámutat: mindenkinek vannak saját szekrényei, amikben időnként bezárva találja magát. És felesleges elkezdeni méregetni azt, hogy ebből vagy abból a szekrényből nehezebb-e kibújni. Felesleges összemérni azt, hogy mi nehezebb, megmondani az óvodás gyerekednek, hogy elválsz, bevallani a családodnak, hogy rákos vagy, szembenézni az eladósodással vagy egy megcsalással, vagy bármi más. Valamennyi helyzet nehéz, és nehéz beszélgetésekkel jár.

Három tanács a nehéz beszélgetésekhez a fenti beszédből:

  1. Add önmagad – ne viselj páncélt, ne akarj harcolni, csak mutasd meg azt, aki vagy.
  2. Mondd ki – ne akard megkerülni, kimagyarázni, csak mondd ki az igazat.
  3. Ne kérj bocsánatot – ne szégyelld magad amiatt, mert igazat mondasz. Bocsánatot kérhetsz valami miatt, amit tettél – de soha ne kérj bocsánatot amiatt, mert az vagy, aki.

Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!

Indulj el a félelmeid irányába!

Remélem, nem bánjátok, hogy így rárepültem a TED videókra. Októberben, amikor ezeket a cikkeket előre ütemeztem, hogy legyen mit olvasnotok, amikor én a novemberi nagy kalanddal vagyok elfoglalva, egyszerűen magába szippantott a TED, az inspiráló előadások videótára, és rengeteg beszédet hallgattam meg, főleg a kreativitásról, az írásról, a tanulásról, és hasonló dolgokról.

Ezek között volt Tim Ferriss beszéde, akinek a 4 órás munkahét című könyve, rögtön éreztem, megérett az újraolvasásra, mert csak arra emlékeztem, hogy hihetetlenül inspiráló és rémítően merész a fickó – olyannyira, hogy bár azt megjegyeztem, hogy pontosan arra az életre kínál lehetőséget, amire vágyom, olyan módszerekkel teszi, amik annyira kívül estek a komfortzónámon, hogy sikítva dobtam félre a könyvet.

Szóval, a NaNoWriMo előtti hetekben ismét találkoztam Timmel a TED-en, előadásában pedig arról beszélt, hogyan nézett szembe olyan dolgokkal, amik nehézséget okoztak neki, és hogyan szerette meg őket, még ha kezdetben félelem, gyötrelem és negatív élmények között vergődött is miattuk. Ilyen volt az úszás, amitől egy gyerekkori halálközeli élménye miatt rettegett, a nyelvtanulás, amiben sokakhoz (például Lomb Katóhoz) hasonlóan teljesen tehetségtelennek bélyegezte magát, és a társastánc, amiben ügyetlensége miatt sokszor került megalázó helyzetbe.

Mint mondtam, Tim veszélyes fickó, mert olyasmit tanácsol, amit szerintem nem igazán akarunk hallani (én legalábbis nem akartam): keresd meg, hogy mitől félsz (különönsen igaz ez a gyerekkori félelmekre) és indulj el egyenesen a félelmeid irányába – mert a félelem néha azt mutatja meg, mit nem szabad tennünk, de sokkal gyakrabban azt, hogy mit kell tennünk.

Tim Ferriss tanácsai a félelmeink legyőzésére és az álmaink megvalósítására a következőek:

  • Jelölj ki egy kellően motiváló határidőt vagy kihívást, hogy tétje legyen a dolognak és érezd a nyomást.
  • Vesd bele magad olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudod – költözz idegen nyelvterületre, nevezz versenyekre és célozd meg a világbajnokságot, akárhogy is, de csináld olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges.
  • Keress meg szakértőket, annyit, amennyit csak tudsz, és kérdezz, kérdezz, kérdezz.
  • Elemezd a problémádat, elemezd a megoldási javaslatokat, és építsd fel a saját megoldásod.

Gretchen Rubin kapcsán már írtam arról, hogy én alapvetően indító típus vagyok. Rengeteg dologban nagyon lelkesen bele tudom vetni magam, de roppant hamar kiderül, hogy nem fogom véghez vinni. Túl sok kényelmetlenség, félelem és kifogás lép fel útközben ahhoz, hogy ilyen módszeres eltökéltséggel végigvigyem, mint Tim Ferriss az álmait. Remélem, egyszer én is megtanulok ilyen eltökélt lenni.

Nektek sikerült már legyőznötök a félelmeiteket? Milyen nagy projekteket vittetek végig így?

Egy játék, ami meghosszabbítja az életedet

Tartozom egy vallomással. Egy gamerhez mentem feleségül, aki napi-heti szinten több olyan emberrel tartja a kapcsolatot, akit az online szerepjátékok világában ismert meg és soha nem találkozott vele élőben, mint olyannal, akivel személyesen kötött ismeretséget – de még a gyerekkora óta legjobb barátjának is gyakrabban látja az avatarját, mint az arcát. Nem mintha nem találta volna meg bennem a hozzá illő társat. Hogy mást ne mondjak, a lánybúcsúmra több olyan lányt hívtam meg, akiket az internetről ismerek, mint akit személyesen ismertem meg (viccesen úgy szoktam kategorizálni őket, hogy vannak a három dimenziós barátaim, és vannak azok, akiket egy százszor száz pixeles profilképként ismerek), és nem is egy olyan volt köztük, akivel az volt a második személyes találkozásom, habár évek óta ismerem őket.

Amikor Jane McGonigal játékfejlesztő beszédében kijelentette, hogy ez nem gond, rögtön tudtam, hogy meg fogom kedvelni – de végül az alábbi TED beszéde sokkal többet adott nekem, mint vártam. Amikor elérzékenyülve felálltam a képernyő mellől a beszéd meghallgatása után, az első dolgom volt, hogy lábujjhegyre állva nyújtózzak egyet, beleborzoljak a mókás pofijú kiskutyám bundájába, megöleljem a férjemet, majd leüljek mellé és összeszedve a lényeget elmondjam neki a beszédnek és ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Hogy mi késztetett minderre és hogyan hosszabbította ez meg az életemet, azt mindjárt elmondom.

Jane McGonigal, játékfejlesztő és a videojátékok nagy rajongója egy másik arcát mutatta meg, amikor elmondta, hogy betegsége során hogyan nézett szembe az öngyilkosság gondolatával, és hogyan segített neki a túlélésben egy általa kitalált egyszerű játék, amit “Super Better”-nek, “Sokkal Jobban”-nak nevezett el.

A játék szabályai a következők voltak:

  • Találj ki magadnak egy titkos identitást – légy te a szuperhős, aki a főgonosszal (a téged gyötrő betegséggel) és csatlósaival (a tünetekkel) küzd.
  • Keress szövetségeseket – találj néhány embert magad körül, akiket beavathatsz abba a titkos harcba, amit vívsz, és kérd a segítségüket. Neked is sokkal könnyebb segítséget kérni és nekik is könnyebb segítséget nyújtani úgy, ha játszani hívod őket, és nem azt mondod: segítened kell, hogy legyőzzem a betegséget.
  • Keresd meg a rosszfiúkat – járj utána a betegséged tüneteinek, azonosítsd őket és a szövetségeseid segítségével találd meg a módját, hogyan veheted el az erejüket.
  • Gyűjts és aktiválj power-upokat – gyűjtsd össze azokat a dolgokat, amiket a legrosszabb napokon is meg tudsz tenni azért, hogy jobban érezd magad fizikailag vagy lelkileg, és ha fogytán az életerőd, dobd be őket, hogy megmenekülj a szorult helyzetekből.

Miután Jane megosztotta a blogján és terjedni kezdett az interneten, úgy tűnt, más súlyos, gyógyíthatatlan vagy akár halálos beteg embereknek is segített a túlélésben. Jane ezután kutatni kezdte azt, hogyan viszonyul egymáshoz az élet, a halál és a játék – hogyan tehetik jobbá a játékok az életünket, és távolibbá a halálunkat.

Hospice dolgozók gyűjtései szerint az öt leggyakoribb dolog, amit a halálos ágyukon megbánnak az emberek, a következők:

  • Túl keményen dolgoztak
  • Nem tartották a kapcsolatot a barátaikkal
  • Nem engedték meg maguknak, hogy boldogok legyenek
  • Nem volt elég bátorságuk kifejezni a valódi énjüket
  • Nem maradtak hűek az álmaikhoz, hanem helyette másoknak akartak megfelelni

Ezek mind olyan dolgok, amiken segítenek a játékok – még az online játékok és a videojátékok is. Hiszen ha játszunk, kikapcsolódunk. Játszhatunk a barátainkkal – legyenek azok “három dimenziós” vagy internetes barátok -, a családtagjainkkal, és idegenekkel is, akik később a barátainkká válhatnak. Ha játszunk, jól érezzük magunkat. Ha játszunk, különösen ha online játszunk, ahol nem leszünk egy pillanat alatt a félszeg megjelenésünk vagy nem túl impresszív külsőnk miatt az előítéletek áldozatai, könnyebben ki tudjuk mutatni, mi rejlik bennünk. Ha játszunk, könnyebben alakítunk ki és tartunk meg magunkban olyan képességeket (például kreativitást, logikát, kezdeményező készséget, kommunikációt, együttműködést, küldetéstudatot), amik segíthetnek céljaink elérésében.

De ami ennél is érdekesebb az élet, a halál és a játék kapcsolatában, hogy azok, akik szembenéztek a halállal és diadalmaskodtak fölötte, az alábbi pozitív változásokról számoltak be, amiket a poszttraumatikus növekedés jelenségének is neveznek:

  • Megváltoztak a prioritásaik
  • Már nem félnek azt csinálni, ami boldoggá teszi őket
  • Közelebb kerültek a családjukhoz és a barátaikhoz
  • Jobban megismerték önmagukat
  • Jobban tudnak az álmaikra és a céljaikra fókuszálni

Ezek a dolgok pontosan az ellentettjei azoknak, amiket a halálos ágyukon megbánnak az emberek – és a jó hír, hogy nemcsak a halállal való szembenézés útján lehet elérni őket.

Hogy a mindennapjainkban is könnyedén játszhassuk azt a játékot, ami meghosszabbítja és tartalmasabbá teszi az életünket, Jane összefoglalta azokat az alapvető ellenállóképességeket is, amik a poszttraumatikus növekedés jelenségéhez vezetnek.

A négy képesség, amit minden nap turbóznunk kell ahhoz, hogy hosszabban és jobban éljünk, a következő:

  • Fizikai ellenállóképesség – néhány perc alatt növelhető azzal, ha például járkálunk kicsit vagy nyújtózunk egyet.
  • Mentális ellenállóképesség – növelhető bármilyen egyszerű logikai feladattal, koncentrációt igénylő szellemi kihívással, keresztrejtvényfejtéssel, stb.
  • Érzelmi ellenállóképesség – növelhető kíváncsisággal vagy pozitív érzelmeket kiváltó élményekkel, például keress egy ablakot, amin kinézhetsz vagy bekukucskálhatsz, vagy üsd be az internetes keresőbe, hogy bébi állatok és mosolyogj egyet. Plusz egy tipp: minden negatív élmény után keress három pozitív élményt, amivel kompenzálhatod!
  • Közösségi ellenállóképesség – növelhető egy hosszú kézszorítással, egy öleléssel, vagy azzal, hogy megírsz egy kedves e-mailt vagy privát üzenetet egy barátodnak vagy családtagodnak.

Ez a négyféle képesség, a négy kategória, amiben folyamatosan gyűjthetjük a pontokat, egy egyszerűen játszható, egész életre szóló játékra ad lehetőséget, ami meghosszabbítja és élvezetesebbé teszi az életünket. Most már azt is tudod, miért nyújtóztam, mosolyogtam egyet a kutyám mókás pofiján, öleltem meg a férjemet és dolgoztattam meg az agyamat a vázlatkészítéssel.

Te hogyan teljesítenéd a mai küldetést?

A soha vissza nem térő alkalom, hogy értelmet adj a húszas éveidnek

Meg Jay pszichológus az alábbi TED beszédében olyasmiről beszél, ami mindig foglalkoztatott – mármint, az utóbbi tíz évben, azokban a bizonyos húszas években. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan neveltetést kaptam, aminek hála nem pazaroltam el ezt az időt meddő, se veled, se nélküled kapcsolatokra, kamaszos bulizásra és az élvezetek hajszolására, hanem már tizenkilenc éves koromban megállapodtam amellett a férfi mellett, akit egy életen át szerethetek, és a húszas éveimet a kapcsolatunk építésére szántam. Nem mondhatom el viszont ezt a karrieremről, amiben úgy fest, a tipikus “halogató húszasok” táborát erősítem.

Sokszor hallottam már, hogy milyen szörnyű, hogy “ezek a mai fiatalok” nem akarnak felnőni, elköltözni otthonról, a saját lábukra állni, családot alapítani. Meg Jay és én is egyetértünk abban, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy rossz. Nem baj az, ha a nagyszüleinkkel ellentétben nem kell tizenöt-tizenhat éves korunkra kenyérkeresővé válnunk, és mire betöltjük a huszat, bebetonozódnunk a szerepeinkbe a munka és a házasság területén egyaránt.

Az viszont baj, hogy ezt az egyedülálló ajándékot, amit a nagyszüleinkkel ellentétben kaptunk, ezt a plusz tíz évet nem használjuk ki, hanem a kamaszéveink meghosszabbításának tekintjük, hogy a húszas éveink közepén-végén ugyanott találjuk magunkat, ahol a nagyszüleink a tízes éveik végén: hogy mindössze egy-két évünk van arra, hogy elkötelezzük magunkat a munkánkban és a magánéletünkben, hogy rájöjjünk, mit akarunk az élettől. És mivel tudjuk, hogy olyan világban élünk, ami sokkal több lehetőséget tár elénk, annál fájóbb, ha sietségünkben rossz döntést hozunk.

Ezért fontos, hogy a mai húszévesek tisztában legyenek azzal, micsoda ajándék van a birtokukban és felhasználják arra, hogy körültekintően megalapozzák a leendő életüket: tanuljanak, hasznos kapcsolatokat építsenek ki, éljenek a kínálkozó lehetőségekkel, önmagukban és párkapcsolataikban megtalálják a leendő családjuk stabil alapjait.

Meg Jay három fontos tanácsot szeretne átadni a huszonéveseknek:

  1. Nem vagy identitásválságban: most van a legjobb lehetőség arra, hogy kiépítsd az identitás tőkédet. Ha már van sejtésed arról, hogy ki vagy, vagy kivé akarsz válni, foglalkozz azzal, hogy építsd ezt az identitást. Húszévesen még senki nem fog elítélni azért, ha ezzel nem keresel pénzt vagy nem érsz el kiemelkedő sikert, de ne szalaszd el a lehetőséget, hogy lerakd a jövendőbeli sikereid alapjait. Lehet, hogy csak legyinteni fognak rád, hogy megint egy húszéves, aki a lábát lógatja és az álmait kergetve szórakozik, de nem számít, ha te tudod, hogy a karrieredet építed, azzal ellentétben, aki csak azért vállal némi munkát, hogy előteremtse a pénzt a hétvégi bulira.
  2. Tekints másképp a kapcsolataidra. Húszévesen, mintha csak még mindig kamasz lennél, a kortárs csoport mindennél fontosabbnak tűnik, meghatározza a véleményedet, a stílusodat, a szokásaidat, meghatároz téged. De szinte mindig kiderül, hogy az ideális társad valahonnan a baráti körödön kívülről bukkan fel, a legjobb karrierlehetőségekhez pedig a kapcsolati hálód laza szálai mentén jutsz hozzá, valakitől, aki az ismerősöd rokonának az ismerőse. Tanuld meg megkülönböztetni egymástól a havert, a barátot és az értékes ismerőst – és mindegyiket kezeld a helyén.
  3. Felejtsd el, hogy a barátaidat megválaszthatod, de a családodat nem. Ez talán igaz volt akkor, amikor gyerek voltál – de már nem vagy az, és a húszas éveidben jön el az ideje annak, hogy körültekintően, gondosan és tudatosan megválaszd azt a családot, amiben hátralévő életed során fogsz élni. A régi húszévesekkel ellentétben rád még nem nehezedik az a súly, hogy maholnap férjhez kell menned vagy meg kell nősülnöd, különben nagy pácban leszel (ezt majd csak a húszas éveid második felében kezdik pedzegetni), ezért ez tökéletes időszak arra, hogy ahelyett, hogy csak sodródnál egyik céltalan kapcsolatból a másikba, és elütnéd az időt addig is, míg az a bizonyos óra sürgetőn ketyegni nem kezd és harminc évesen fejest kellene ugranod egy elhamarkodott kapcsolatba, elkezdj időben dolgozni azon, hogy hogyan tudod kiválasztani az ideális társadat, leendő családod másik alappillérét (és magadat is olyanná formáld, hogy alkalmas legyél tartóoszlopnak).

Meg Jay teljes beszédét az alábbi videóban hallgathatjátok meg: