Hálatúrán a világ körül

A.J. Jacobsot az Egy évem az Írás szerint c. könyvén keresztül ismertem meg, ami annak az évnek a története, amikor egy éven át megpróbálta a Biblia összes parancsolatát a tőle telhető legjobb módon betartani. (Nem sikerült, de közben kígyókat tartott a kezében, meglátogatta Noé bárkáját, csirkét áldozott, szakállat növesztett, a Central Parkban megkövezett egy házasságtörőt — aki cserébe visszakövezte —, és még rengeteg kalandot élt át.)

Nagyon szerettem a könyvet és A.J. humoros, őszinte, jólelkű meglátásait. Az egyik kedvenc történetem a könyvből az volt, amikor A.J. azzal bosszantotta a feleségét, hogy minden ebéd előtt hálát adott mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy az ebéd az asztalára kerüljön. És a mindenkinek bizony azt jelentette, hogy a lista nagyon hosszúra tud nyúlni.

Hogy mennyire hosszúra, azt A.J. megtapasztalta, amikor a kisfia bájosan nyílt megjegyzése nyomán, miszerint hiába ad hálát az asztalánál ülve, az emberek, akiknek köszönetet mond, nem hallják őt, A.J. elindult a világ körül, hogy személyesen is kifejezze háláját mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy, na nem egy teljes étkezés, de legalább a reggeli kávéja az asztalára kerüljön.

Ennek az újabb észbontó projektnek az élményeit és tapasztalatait osztotta meg A.J. a lenti TED beszédben.

A teljes élményért hallgassátok meg a TED beszédet, de összegyűjtöttem A.J. tanulságait.

  1. Legyünk emberségesek! Számtalan technikai újítás hozott áldást és könnyebbséget az életünkbe, de emellett elkezdtük a szolgáltató szektorban dolgozókat is gépekként kezelni — a baristát kávégépként, a pénztárost pénztárgépként, a buszsofőrt jegyautomataként, stb. Találjuk meg az emberséget, az emberi interakciókat a mindennapokban, ha csak egy mosoly, egy szemkontaktus erejéig is.
  2. Érkezzünk meg a pillanatba! Ne rohanjunk egyik dologtól a másikig, ne nyakaljuk ízleletlenül az élményeket, hanem néha-néha álljunk meg, és tapasztaljuk meg a jelen pillanatot. Lassítsunk és gyakoroljuk a tudatos jelenlétnek ezt a legegyszerűbb filozófiáját: ott vagyok, ahol vagyok, azt csinálom, amit csinálok, azt tapasztalom, amit tapasztalok.
  3. Vegyük észre az apró mesterműveket! Nem minden földi csoda van kiállítva a természettudományi múzeumban. Vegyük észre az emberi kéz, az emberi leleményesség, képzelet, alkotóerő apró csodáit magunk körül, a hétköznapi tárgyainkban — ahogy vegyük észre azt is, hogy nem vagyunk elszigeteltek, nem vagyunk egyedül, életünk minden apró mozzanatát százak, ezrek támogatják.
  4. Fake it ‘til you feel it! Nemcsak a gondolataink formálják a tetteinket, hanem a tetteink is a gondolatainkat. A hálaizmaink az elején még rozsdásak, ernyedtek, tokosak lehetnek (a túléléshez szükséges alapbeállításunk az, hogy a rosszat, a kellemetlent, a veszélyest vegyük észre és arra fókuszáljunk), de minél többet tornáztatjuk a hálaizmainkat, annál jobban fog menni ez a nagyszerű gyakorlat.
  5. Tegyünk csak néhány lépést! Nem kell mindenkinek körbeutaznia a világot, hogy százaknak vagy ezreknek mondjon köszönetet mindössze egy csésze reggeli kávéért. De számunkra és a környezetünkre is áldásos hatással lesz, ha kialakítjuk azt a szokást, hogy mindenért gondolatban hálát adunk néhány embernek. Ráadásul a hála nem tespeszt, hanem épp ellenkezőleg: feltölt és pozitív tettekre sarkall.

Bill Nye tudományos ismeretterjesztő műsorvezető a podcastjában említette, hogy habár nem hívő, ő is átvette azt a szokást, hogy minden étkezés előtt hálát ad azoknak az embereknek, akik az étele elkészültéhez hozzájárultak, hiszen ez egy nagyszerű emlékeztető a számára és segít tudatosnak maradnia, hogy mekkora az ökológiai lábnyoma az ételnek, amit elfogyaszt.

Természetesen azért írok ismét a hála témájáról, mert szeretnék erősödni benne. Habár már nem is tudom, hány szezon óta kitartóan részt veszek a “100 dolog, amiért hálás vagyok” molyos kihívásban, ez mégis csak eseti, nem pedig napi hálagyakorlat.

Ti gyakoroljátok naponta a hálát? Reggel, este, étkezés előtt? Mik a hálagyakorlataitok és tapasztalataitok?

Hírdetés

Egy szám mind fölött – One number to rule them all


[PLEASE SCROLL DOWN for the English version, and you can also read my “Welcome and sorry for my English” post here.]


Nemrég meghallgattam Leila Hoteit arab üzletasszony TED előadását, amiben megosztotta tapasztalatait, hogy – különösen egy olyan világban, ahol a karrierjüket és magánéletüket egyszerre menedzselni kívánó nők elé fokozottan gördítenek akadályokat – hogyan boldogulhatunk jól nőként egyszerre a munkában és a magánéletben is.

Egyik tanácsa ez volt: “dolgozzunk a magánéletünkön, hogy ne kelljen többet dolgoznunk a szabadidőnkben”. Egészen pontosan azt javasolja, hogy húzzunk hasznot azokból a professzionális módszerekből, amiket a munkánk során elsajátítunk, és alkalmazzuk őket a magánéletünkre is – hiszen a magánéletünk “hatékonysága” (ami jelentheti pl. a szeretteinkkel eltöltött minőségi időt vagy a hobbink zavartalan kiélvezését) ugyanolyan fontos, mint a munkánk hatékonysága.

Ahogy talán tudjátok (ha elég régóta olvastok, biztosan tudjátok :)), hogy a novemberrel hamarosan itt a NaNoWriMo egyhónapos regényíró kihívás is – amikor hirtelen mindenki a szószámok megszállottja lesz. Hiszen a kihívás egyszerű: tégy félre minden minőségi kritériumot (egy első kéziratnak nem kell jónak lennie, csak meg kell születnie, lehetőleg minél hamarabb), csak a mennyiségre hajts, írj meg egy 50.000 szavas első kéziratot 30 nap alatt, azaz vess papírra naponta 1667 szót.

De hogy jön ez ide?

Leila Hoteit fenti tanácsa jutott eszembe, amikor a munkahelyemen megismerkedtem azzal napi ellenőrzőrendszerrel, ami a kulcsfeladatainkhoz mutatószámokat határoz meg, amiknek a teljesülését naponta vizsgáljuk – ezzel együtt pedig épp befejeztem Hal Elrod The Miracle Morning c. könyvét és rajta keresztül még jobban megismerkedtem a Level 10 Life koncepcióval. A Level 10 Life módszer azt javasolja, hogy életünk 10 kulcsterületére határozzuk meg a víziónkat (milyennek képzelünk el egy egytől tízes skálán 10-est érő párkapcsolatot?, egy 10-es spirituális életet?, egy 10-es karriert?, stb), határozzuk meg azokat a kulcsfontosságú szokásokat, amik minden nap közelebb vihetnek minket a víziónkhoz, és készítsünk egy szokásfigyelő táblázatot, amiben minden nap feljegyezhetjük, hogy tettünk-e azért, hogy a kulcspontok menték egy-egy lépéssel közelebb juthassunk a Level 10 életünkhöz. De hasonló táblázat felrajzolását javasolja például Gretchen Rubin Boldogságterv c. könyvében, ő pedig Bejamin Franklintől vette az ötletet, aki azt jegyezte minden nap, hogy gyakorolta-e aznap a számára fontos 13 erény mindegyikét.

Mutatószámot kijelölni és napi ellenőrző rendszerben kontrollálni teszem azt a szerelmi életünket vagy a baráti kapcsolatainkat talán ridegnek tűnhet. Nem kevésbé, mint egyetlen puszta napi mutatóvá ledegradálni a kreatív alkotás izgalmas, megfoghatatlan folyamatát – de mi sem bizonyítja jobban, hogy nem így van, mint a NaNoWriMo mozgalom, ami eköré az egyetlen mennyiségi mutató (napi 1667 szó) köré szerveződve hatalmas bulit jelent évente több százezer lelkes résztvevőnek és alaposan feltüzeli az alkotókedvet.

Elgondolkodtató tehát, hogy vajon tényleg szentségtörés volna napi mutatószámokra lefordítani életünk legfontosabb területeit, vagy ez is olyan professzionális módszer, amit érdemes átvinnünk a magánéletünkbe és “dolgozni a magánéletünkön, hogy ne kelljen többet dolgoznunk a szabadidőnkben”.

Ti milyen napi mutatószámokat határoznátok meg, hogy “hatékonyabban”, teljesebben élhessétek meg az életetek minden területét?


[ENGLISH VERSION]

A few weeks ago I encountered the TED talk of Leila Hoteit about how a business woman – especially an Arab business woman – can work on the work-life balance.

One of her advices was: work your life to keep work out of your life. She suggests to apply your hard earned professional skills and techniques in your private life too – work on your personal life like a professional to be able to be just as succesful in your personal life (which means probably things like more quality time with your loved ones, being able to fully enjoy your hobby or passion, etc.), as you try to be in your professional life.

Now that November is coming, NaNoWriMo is around the corner, when many of us turn a bit crazy and get obsessed with word counts. Because the novel writing challenge is simple: forget about quality, go for quantity, write a 50,000 words first draft for a novel in 30 days, which means writing 1667 words daily. In this time of the year, hundrends of thousands of passionate writers grab their pens or keyboards, write like crazy, and have ultimate fun.

But how these two come together? Let me explain.

The words of Leila Hoteit came into my mind when almost at the same time I was introduced to the daily control system at my workplace and finished reading The Miracle Morning by Hal Elrod in my free time. Just as our daily control system at work demands us to choose key indicators for our key projects and track them daily, The Miracle Morning worksheet suggests us to choose key habits for our key areas of life and track them daily. Not as if it was the first time I heard about this: Gretchen Rubin suggests a similar system in her book The Happiness Project, based on the habit tracker of Benjamin Franklin.

But narrowing our love life, or friendships or our spirituality to one number? Isn’t it odd and cold? Not necessary. Especially if I think of how odd and cold it sounds, to define something so living, complex and elusive as creativity with only one number (1667 words per day), yet it boosts the creativity of so many people around the world.

So maybe it’s not killing the spirit, right the contrary, it’s another professional method (just like scheduling a “meeting” with our loved ones and consider it an unbreakable schedule, or delegating work in the “team” of our family, etc.) that we can apply on our personal life while we’re “working on our lives to keep work out of our lives”.

What would be your key indicators for your most important areas of life?

Fifty shades of gay – Skatulyák és a szürke árnyalatai

Nemrég írtam arról, hogy egyik kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin milyen lelkes híve az emberek kategóriákba sorolásának. Ezek a kategóriák érdekes, sőt hasznos önismereti kérdések lehetnek, amik segítenek egyik vagy másik oldalról megvizsgálni magunkat, rávilágítani az erősségeinkre, gyengeségeinkre, vagy épp csak elszórakoztatni magunkat egy kis önismereti mókával.

De a legutóbbi ártalmatlan kis tesztünk is a fogkrémes tubusokkal (ami megmutatta, indító vagy befejező típusok vagyunk-e inkább) rámutatott, hogy az emberek nem kétfélék. Ilyenek, olyanok, kevertek, ebben és abban is jók, néha így, néha úgy – magyarán, nem két végponton, hanem egy skálán helyezkednek el.

Erről eszembe jutott egy TED előadás, amit korábban láttam, és meg szeretnék osztani veletek. Itt nem fogkrémes tubusokról lesz szó, hanem szexualitásról, úgyhogy előre szólok, ne aggódjatok, nem fogom a végén feltenni a kérdést, hogy “na és ti…?”.

Az előadó, iO Tillet Wright arról beszél a (magyarul is feliratozott) előadásban, hogy miután ő is hosszú utat tett meg az identitása keresésében, volt fiúként öltözködő, fiúkat játszó gyerekszínész és nőies modell egyaránt, lányokkal és fiúkkal is randevúzott, fotósként elkezdte New York lakosainak “másságát” megörökíteni, hogy megmutassa sokszínűségüket. A fotók mellé feltett nekik néhány kérdést, többek között ezt: egy egytől százig terjedő skálán hol helyeznék el a nemi irányultságukat?

Azért volt különleges ez a kérdés, mert ez a bizonyos skála a társadalom szemében van, hogy egyosztásos (vannak a normális heteroszexuálisok és kész – mindenki más, legyen az egy kölcsönös szereteten alapuló egynemű kapcsolatban élő ember, egy gyermekmolesztáló vagy egy nemi erőszaktevő, az egy lapon említendő, a társadalmat romboló beteg egyének csoportjában), esetleg kétosztásos (hetero- és homoszexuálisok), ha nagyon megengedők vagyunk, háromosztásos (hetero-, homo- és biszexuálisok). Azonban iO Tillet Wright rendhagyó kutatásából kiderült, hogy az élet annyi más területéhez hasonlóan, amint az emberek megkapják a lehetőséget, hogy fekete vagy fehér, jó és rossz, jobb és bal, lent és fent helyett egy kiterjedt skálán helyezzék el magukat, kiderül, hogy nem egyesekből és nullákból állunk – a szélsőértékek mellett rengetegen egy árnyalt, se nem fekete, se nem fehér, köztes pontján helyezkednek el a skálának. Valószínűleg közelebb az egyik vagy a másik végponthoz, de csak ritkább esetben 100%-os “mintapéldányként”.

Az előadás felveti a diszkrimináció kérdését is: azt, hogy egy “vagy igen, vagy nem”, kétpólusú rendszerben még csak könnyű meghúzni a határvonalat, de egy egytől százig terjedő skálán vajon hol húzzuk meg azt a bizonyos határt, ami alapján az egyik embert alsóbbrendűnek minősítjük a skálán közvetlenül mellette állóhoz képest? Ez pedig segít elgondolkodni azon, helyes-e egyáltalán határt húzni.

A másik érdekes igazság, amit megfogalmazott: az emberek nemcsak hogy nem oszthatók egy vagy két kategóriába, de nem is csak egy szempontból vizsgálhatók. Nem mond el róluk semmit önmagában, ha tudjuk, hogy férfiak vagy nők. Szőkék vagy barnák. Diplomásak vagy szakmunkások. Sportosak vagy elegánsak. Családosak vagy egyedülállók. Vallásosak vagy ateisták. Optimisták vagy pesszimisták. Öregek vagy fiatalok. Gazdagok vagy szegények. Kövérek vagy soványok. Csendesek vagy beszédesek. Nyíltak vagy zárkózottak. Kutyások vagy macskások. Vegetáriánosok vagy húsevők. Heteroszexuálisok vagy homoszexuálisok. Ezek mind-mind olyan apróbb-nagyobb vonásai a jellemnek a végtelen számú jellemző közül, amik alapján egyszerűen nem lehet önkényesen egy kalap alá venni, összecsoportosítani vagy szétválasztani embereket egymástól. És főleg nem lehet megítélni vagy elítélni embereket látatlanul és általánosságban csak azért, mert egy találomra kiválasztott tulajdonságban a tengely egyik vagy másik pontjára esnek, anélkül, hogy ismernénk a személyiségüket alkotó milliónyi más jellemzőt – anélkül, hogy ismernénk az embert.

Nagyon édekes előadás, ha van kedvetek, nézzétek meg!

“Ez a kihívásom számotokra: nézzetek bele ezeknek az embereknek az arcába, és mondjátok meg nekik, hogy kevesebbet érdemelnek, mint bármelyik más emberi lény.” (iO Tillet Wright)