Mormon péntek – Al Fox mondja: mosolyogj!

Al Fox, akiről már írtam nemrég, úgy maradt meg bennem, mint a lány, aki mindig vigyorog, mint a tejbetök. Akiről csak úgy sugárzik a boldogság, akinek nehéz negatív érzelmeket elképzelni az arcán.

Találtam a blogján egy beszámolót arról az időszakról, amikor New Yorkból Utah-ba, a mormon vallás központjába költözött, nem sokkal a megkeresztelkedése után.

“Három éve történt, az első napomon Utah-ban. Egy hosszú, kényelmetlen és rémisztő utat tettem meg keresztül az országon, egyes egyedül, hogy egy olyan helyre költözzek, ahol senkit nem ismertem. […] Rémült voltam, és nemcsak azért, mert minden annyira új volt, hanem mert mindenki azt mondogatta nekem: Al, ne menj, senki nem fog kedvelni ott, ki fogsz lógni a sorból. Nem volt könnyű hallani, és mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket a figyelmeztetéseket. […] Mégis itt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Egy kávézóban kötöttem ki. […] Beálltam a hosszan kígyózó sorba, és egy egyházi könyvet fogtam a kezemben, míg arra vártam, hogy sorra kerüljek. […] Éreztem magamon az emberek tekintetét. Minden irányból, olyan intenzíven, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, ahogy bámulnak. Végül egy srác odalépett hozzám, megérintette a karomat, és azt mondta: – Tudod, elég ironikus azt a könyvet a te kezedben látni.
A szívem mintha megszakadt volna. A gyomrom csomóba ugrott, a szemem pedig megtelt könnyekkel. […] Rengeteg érzelem zuhant rám. Zokogni akartam, és az arcába kiabálni annak a srácnak minden fájdalmamat. Azt, hogy fogalma sincs, hogy miken mentem keresztül. Hogy milyen nehéz. Hogy mennyi áldozattal jár, hogy mit és kit hagytam hátra, hogy eljussak idáig. Úgy akartam ordítani, hogy meghallja mindenki, aki addig engem bámult, hogy végre elfordítsák a tekintetüket. […]
Olyan könnyű lett volna. […] De végül nem így döntöttem.
Szembefordultam azzal a férfival, bemutatkoztam, megráztam a kezét, felöltöttem a legszélesebb mosolyomat, és egyszerűen azt mondtam: csak most keresztelkedtem meg, ez az első napom itt.
Boldogsággal telve, büszkén és magabiztosan mondtam ki ezt.
Mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha nem így teszek!
De hoznom kellett egy döntést. És ez egy olyan döntés, amit minden nap meg kell hoznom. Amit neked is meg kell hoznod minden nap. Napjában többször is.”

(A teljes cikket elolvashatjátok itt: Tattooed Mormon)

Gretchen Rubin szavai jutottak eszembe arról, hogy mennyi erőfeszítést kíván a boldogság, és az is, hogy a boldogság döntés kérdése.

De most leginkább azt jelentik számomra Al szavai, hogy teljesen rendben van az, ha az ember néha belül ordít, fröcsög és szitkozódik. Még a legboldogabb emberek is éreznek így, azok is, akik mindig vigyorognak, mint a tejbetök. Ettől még nem leszek sem rosszindulatú, sem negatív, sem boldogtalan. Csak emberi.

Aztán utána még mindig meg lehet hozni a döntést, hogy nyomorultak leszünk-e vagy “mindig mosolygók“.