Bizony, több hét kihagyás után ismét feltűntem a mormon angol órán tegnap, és hoztam lelki üzenetet is.

Egy mondat nagyon megérintett a fiúk mondandójából: “őszintén hisszük, hogy a családunkat azért kaptuk Istentől, hogy általa boldogabban éljünk itt a földön”.

Persze saját barátaim, ismerőseim köréből is ismerek sajnos olyanokat, akik teljes joggal horkannak fel ezt a mondatot olvasva, és én sem tudnék őszinte odaadással valaki szemébe nézni, aki testi, lelki vagy szexuális bántalmazásnak volt kitéve gyermekkorában, azt mondva: hidd el, hogy Isten a boldogságod érdekében adott ilyen családot.

A bármely családban megtalálható súrlódásokon, morcosságokon, nehézségeken való átlendülésben már inkább segíthet az a gondolat, hogy alapvetően nem azért kaptuk egymást, hogy egymás bosszúságai legyünk.

De ami miatt nekem, mint esküvő előtt, azaz családalapítás, egy új család pillérévé válás előtt fontos ez a gondolat, az az, hogy így tekintsek magamra: eljövendő családom, a hamarosan férjemmé váló kedvesem és a megszületendő gyermekeim életében én arra vagyok hivatott, hogy a boldogság forrása legyek a számukra – ahogy ők is az én számomra.

A párválasztás időszakán én már túl vagyok (reményeim szerint egész életemre), de például a leendő gyermekeim, és talán néhány olvasóm is előtte áll. Számukra is fontos lehet ez a gondolat, és úgy hiszem, leginkább azok számára, akik az elszenvedett traumák miatt első hallásra felhorkantak a fenti mondat olvastán, hiszen mindenki közül ők a leginkább rászorultak és jogosultak, hogy az általuk alapított család már valóban a boldogságuk forrása legyen.

Szerencsémre neveltetésemnél fogva én eleve ezzel az eszménnyel kerestem társat. Ez persze nem vont burkot körém és nem védett meg a kamaszkori csalódásoktól, de hosszabb távon sosem horgonyoztam le ilyen vagy olyan okok miatt olyasvalaki mellett, aki mellett nem voltam boldog, és mindig szem előtt tartottam és szándékozom tartani, hogy semmiféle kompromisszum nem elfogadható, ha az azt jelenti, hogy egy boldogtalan kapcsolatban kell élnem.

Az egyik egyetemi tanárom egyszer csípősen így intett minket: párt választani úgy kell, hogy ne csak fekve, de állva is jó legyen. Magyarán ne csak az ágybéli teljesítménye (vagy teszem azt az anyagi helyzete, a társadalmi pozíciója, stb.) feleljen meg a vágyainknak, de azzal a kifejezett elvárással keressük a társunkat, jövőbeli családunk másik pillérét, hogy együtt olyan családot építhessünk, ami a benne élők boldogságának forrása lesz. Hogy hihessük (tudom, hogy fiatal vagyok és még nagyon sok buktató előttem áll, ezért is nem mondom, hogy biztosak lehessünk benne, de legalább tiszta szívvel, felelős, megalapozott döntésünk alapján hihessük), hogy választottunk valóban mellettünk fog “állni” a nehéz időkben is, és mindannyiunk, az általunk alapított csád tagjainak boldogságán munkálkodik majd.

Én magam egyébként néha az őrület határára sodrom választottamat azzal, hogy a legkülönbözőbb katasztrófa-forgatókönyveket veszem végig vele azzal a felkiáltással, hogy “mi lesz, ha…?”. Tudom, hogy a “mi lesz, ha…” játékok (amellett, hogy nem érdemes a mindennapok hangulatát túlzottan terhelni velük) közel sem adnak garanciát arra, hogy egy valódi nehézség esetén ugyanígy fogunk viselkedni, de bizonyos összeférhetetlenségeket legalább előrevetíthetnek. És minél hamarabb elkezdünk feltenni magunknak és egymásnak efféle kérdéseket, annál hamarabb és annál biztosabban alapozzuk meg azt a döntést, hogy nemcsak a pillanatnyi örömöt követve, de az egymás és a magunk élethosszig tartó boldogsága iránt érzett felelősséggel állapodunk meg egymás mellett.

Tehát én ezt a gondolatot hoztam mára – habár a múlton változtatni nem tudunk, a jövőre nézve viszont tudunk azon munkálkodni, hogy a család, amit mi választunk, mi építünk, mi alakítunk, valóban ilyen legyen: Isten ajándéka, ami által a benne élők boldogabb életet kapnak.