Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!

Reklámok

A Nia technika – táncolj és edzz!

A hétvégén ellátogattam a soproni Rebarbara Egészégház nyílt napjára, ahol remek programokon vettem részt, egyről-kettőről mindenképp írni fogok.

A Nia technikával kezdem, méghozzá azért, mert eredetileg be sem akartam jelentkezni Nia órára, de amikor ott voltunk, valami késztetés rávitt, hogy ugyan már, van egy szabad órád, miért ne? Előtte nem sokkal vettem részt egy egészséges életmód előadáson, ami egyebek közt arról szólt, hogy nem vagyunk egyformák, így egyetlen mindenható módszer – sport, diéta, lelki út – sincs, mindenkinek meg kell találnia a magához illőt. És azt kell mondjam, a Nia igazán hozzám illik!

Nem tudom, emlegettem-e már itt, hogy a sport számomra nagy mumus, de azt már egészen biztosan írtam, hogy az önkifejezési formák közül a tánc az, amire a legkevésbé tudok ráhangolódni. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a Nia órára pontosan az csábított be, hogy egy táncos edzésformát ígér.

“Az elmét és testet egyaránt megmozgató, jó közérzetet teremtő edzésmódszer, a Nia – a Neuromuszkuláris Integráló Akció rövidítése – a fúziós fitnesz legfejlettebb változatát kínálja. Ötvözi a harcművészetek, a gyógyító tornák, a tánc és a spirituális öngyógyítás elemeit. […] Ez a technika nem csupán arra alkalmas, hogy fantasztikus formába hozzon, de abban is a segítségünkre van, hogy újra felfedezzük a mozgás élvezetét, és végre igazán jól érezzük magunkat a bőrünkben.” (Forrás: Libri.hu – Debbie és Carlos Rosas: A Nia technika c. könyv ajánlója)

Szerintem a mindenkori legélvezetesebb edzésem volt a hétvégi Nia alkalom, amikor úgy izzadtam csatakosra és szereztem másnapra kellemes izomlázat, hogy végig felszabadultan élveztem és átéltem a mozgást, ami számomra rendkívül újszerű élmény. Sőt még a hitemet is visszakaptam: talán mégiscsak lehet valami köztem és a tánc között?

Ha meghoztam a kedveteket, látogassatok el egy Nia órára a környéketeken – vagy legalább tekerjétek fel a zenét és ugrabugráljatok egy jólesőt otthon!

Nektek mi a kedvenc edzésmódszeretek?

A bennünk rejlő művészet

A hétvégi “személyiségfejlesztés zenével” előadáson volt szerencsém meghallgatni egy parasztasszony spontán siratóénekét édesanyja ravatala mellől. Amellett, hogy a személyes érzelmeimet is mélyen érintette a dal, elgondolkodtatott, hogy mennyi időt, energiát, aggodalmat fecsérlünk arra, hogy tanult minták mentén próbáljunk alkotni, ha egyáltalán alkotunk, miközben kegyetlenül bíráljuk magunkat. Ezzel szükségtelenül elvágjuk magunkat a művészet lényegétől, a spontán alkotás gyógyító, pihentető erejétől, az önmagáért végzett tevékenység örömétől, méghozzá azért, hogy olyan tanárok és más kritikusok elvárásainak feleljünk meg, akik már régen nem állnak a hátunk mögött és nem figyelik sasszemekkel munkánkat.

Hogy visszatérhessünk az alkotásnak ahhoz a tiszta és természetes folyamatához, amit gyermekkorunkban olyan magától értetődően műveltünk, de valahol az elvárások és mércék tengerében mintha elvesztettük volna, zárjuk magunkra az ajtót – mind fizikailag, mind tudatunkból kirekesztve a figyelő szemeket -, és ne tartsunk szem előtt más elvárást, csak azt, hogy felszabadultan élvezni fogjuk a bennünk rejlő művészetet.

Írjunk!

A spontán írásról már ejtettem szót. Vegyünk magunk elé egy üres papírt és ceruzát, vagy képernyőt és billentyűzetet, ahogy jólesik. Kapcsolhatunk zenét, vagy írhatunk csendben, csak belső világunkat figyelve. Választhatunk egy témát, amiről írni szeretnénk, vagy leírhatunk egy gondolatindító mondatot (“azon gondolkodtam, hogy…”, “szerintem…”, “azt akarom, …”, stb). Aztán csak írjunk-írjunk-írjunk. Nem bírálva magunkat sem a stílust, sem a tartalmat tekintve. Ha újraolvasva feldolgozásra érdemesnek ítélünk egy-egy gondolatot, annál jobb, de ne feledjük: a tevékenység élvezete a cél!

Rajzoljunk!

Ehhez már feltétlen papír kell. Fogjunk egy ceruzát, és engedjük szabadjára. Kacskaringók, foltok, vonalak, szögek – nem kell, hogy értelmezhető minták kerekedjenek ki belőle, kivéve, ha az esik jól. Csak élvezzük azt, ahogy a vonalaink kitöltik a teret.

Fessünk!

A ceruzához hasonlóan az ecsetet, a színeket is szabadon engedhetjük a papíron. De az is jó játék, ha bő vízzel színezett vízfestékkel színes pacákat cseppentünk-maszatolunk a papírra, és szemlélődve megpróbálunk rájönni, mit üzen ez nekünk, majd tussal vagy filccel kiegészítjük, keretbe foglaljuk a színeket. Itt sem kell, hogy értelmezhető formákat kapjunk. Nem verseny ez, amelyben arra vagyunk kíváncsiak, ki látja meg a legügyesebb figurát a papíron, hanem élvezzük, ahogy elmerülünk a szemlélődés és a felfedezés örömében.

Énekeljünk!

Volt már szerencsém zeneileg teljes mértékben képzetlen emberek spontán kórusában énekelni, ahol az egyenletes dünnyögésből-zümmögésből idővel megérintően szép, ősi dallam kerekedett ki. Ezt az elvárások nélküli, spontán zeneiséget hagyjuk kibontakozni magunkban. Csak kezdjünk el dúdolni – a zuhany csobogása kézenfekvő aláfestés ehhez -, és hagyjuk, hogy a dallam spontán módon kanyarogjon arra, amerre vágyik.

Táncoljunk!

Még a nyáron volt Viánál táncos kihívás. Nem szeretném Via szavait lopni, hiszen remekül leírta az élmény lényegét, kattintsatok át.

Számomra az írás, a vizuális alkotás és valamelyest a zene az, amitől nem félek, amivel kapcsolatban pozitív élményeim vannak, és több-kevesebb tehetséget érzek magamban. Ellenben a tánc! Bármilyen mozgásforma gyakorlása kisebb-nagyobb szorongást vált ki belőlem, mert ezen a téren esetlenebb, gátlásosabb, ügyetlenebb vagyok, és jobbára negatív visszajelzéseket kaptam a múltban. De kipróbáltam a spontán, semmire sem adó, kifulladásig tartó féktelen ugrándozást és kalimpálást a zenére, és csodálatosan felszabadító érzés volt.

Ebből az élményből kiindulva bíztatok mindenkit arra, hogy ne legyintsen, ne mondja azt, hogy “ez bennem úgysincs meg”, hanem hagyja a küszöbön kívül az értelmetlen elvárásokat, zárja magára az ajtót, és adja át magát a benne rejlő művészetnek. Hiszem, hogy ha én katartikusan élvezni tudtam a legnagyobb mumusomat, a táncot, akkor bárki képes erre bármely művészeti ágban.