Éhezők viadala könyvkritika és az örök szerelem anatómiája

A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

Bővebben…

A kedvesség mint hozzáállás

Egy tegnap történt esetet szeretnék megosztani veletek, ami annyira apró dolog volt, de ugyanannyira lélekgyógyító is, és úgy érzem, remekül érzékelteti azt, hogy általában (a jobb napjaimon) hogyan érzek a világgal kapcsolatban, hogyan igyekszem viselkedni (ami persze nem mindig sikerül) és hogy mit gondolok arról, ahogyan a dolgoknak működniük kell, kellene.

Hazafelé tartva szálltam fel az esti buszra, de előre engedtem egy hölgyet, aki egy kisfiúval, talán az unokájával utazott. Jegyet kért kettejüknek, majd amikor elővette a néhány érmét a zsebéből, riadtan bámult a tenyerébe és azt mondta: – Istenem!… Azt hittem, ez egy száz forintos!…
Majd elgyötört arccal hátrafordult hozzám, és nagyon kínosan azt kérdezte: – Kérem, ki tudna segíteni huszonöt forinttal?…
Már kaptam is elő a pénztárcámat és mosolyogva bíztattam, hogy ne aggódjon, ez a legtermészetesebb dolog.
– Nagyon köszönöm! – hálálkodott még mindig, amikor megkapta a jegyeket a buszsofőrtől. – Remélem, hogy találkozunk még, hogy visszaadhassam a pénzt!
– Ugyan már – feleltem, a legmelegebb, legkedvesebb mosolyommal. – Egyszer majd engem is kisegít valaki, és akkor rendben is leszünk.

Legutóbb arról írtam, hogy sajnos önhibáján kívül néha mennyire tévútra viszi az embert a kedvessége, és hogy mennyire fájdalmas tud lenni, ha a kedvességre gorombaság, a szívességre hálátlanság vagy visszaélés a válasz. Ugyanakkor ahogy ott is írtam és ahogy megerősítettetek a kommentek között is (amiért továbbra is hála és nagy ölelés nektek), a kedvesség, a bizalom, a nyíltság olyasmi, amiből mindig csak többet kellene teremteni a világban, nem pedig kevesebbet.

Dieter F. Uchtdorf elnök szavai nyomán, aki szerint a hála egy feltétlen hozzáállás kellene hogy legyen, nem pedig egy reakció, egy válasz, aminek előfeltételei vannak, a kedvességről is ugyanezt mondom. Az embernek nem kellene méricskélnie, számolnia, előfeltételeket szabnia a kedvességhez vagy azonos viszonzást elvárnia érte. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy cserébe mindent el kell tűrni – de nem szabadna csalódottnak lenni vagy kiábrándulni a kedvesség intézményéből azért, mert a felelet nem azonnal, nem üzleti tranzakcióként és nem ugyanonnan érkezik vissza hozzánk.

A hálához hasonlóan a kedvesség, a bizalom is egy olyan csatorna, amit ha megnyitunk, át fog áramlani rajta egy folyam, amit azelőtt elzártunk magunktól. Nem mindig úgy és nem mindig onnan, ahogy és ahonnan várjuk, viszont néha olyankor is, amikor teljesen meglepődünk rajta.

Velem például (ha hiszitek, ha nem) annál, hogy zaklatnak, visszaélve a kedvességemmel, gyakrabban esik meg, hogy idegenek odajönnek az utcán és megköszönik, hogy láthatták a mosolyomat. És ez olyasmi, ami igazán vissza tudja adni az ember hitét önmagában, az emberekben és a világban.

Ilyen volt az egyházi esküvőnk

Holnap lesz egy éve annak, hogy Petivel összeházasodtunk. Gyönyörű nap volt, két gyönyörű szertartással, mindkettőt nagyon szép emlékként őrizzük a szívünkben, az esküvői albumokban, és még hangfelvételekben is. Ezért arra gondoltam, ma és holnap két részletben megosztom itt a blogon az egyházi és a polgári szertartás szövegeit, mert úgy érzem, az eskető papunk és az anyakönyvvezetőnk is kitett magáért, hogy értékes, megörökítésre méltó szertartást prezentáljon nekünk.

Az egyházi szertartásra mi választhattuk ki a szövegeket (a gyakorlatban persze én válogattam, Peti pedig bólintott :)), amit nagyon kedves gesztusnak tartottam. Szentleckének Szent Pál apostolnak a Kolosszeiekhez írt leveléből választottam egy részletet a türelemről, a háláról és a többi olyan erényről, amik összetartanak egy házasságot. Az olvasmány az Énekek énekének néhány részlete lett, amik a szerelem és a szenvedély erejéről szólnak. Az evangéliummal kapcsolatban pedig nem is volt kérdés, hogy Máté evangéliumának a kősziklára épített házról szóló részlete lesz az, ha már van egy személyre szóló kősziklám, egy Péterem, akire építkezhetek. (Tudniillik a Péter név kősziklát jelent.)

Szentlecke Szent Pálnak a Kolosszeiekhez írt leveléből

Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet.
Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.
Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.
S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben.
Legyetek hálásak, Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást. Az Istennek énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket.
Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.

Olvasmány az Énekek énekéből

Csitt! A szerelmem! Nézzétek, ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon!
Szerelmem olyan, mint a gazella, a fiatal szarvas a hasonmása. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át.
Aztán köszön, s így szól szerelmesem:
Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!
Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.
Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.

Evangéliumi tanítás Máté evangéliumából

Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.
Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.
Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja.
Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette.
Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.”
Ezzel Jézus befejezte ezeket a beszédeket. A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.

Tóth Miklós atya szavai

A jegyesség ideje alatt volt alkalmatok arra, hogy jól megismerjétek egymást, és most itt vagytok az oltár előtt, mert ti ketten is úgy látjátok, hogy megérett az idő arra, hogy az Isten színe előtt itt a templomban mint férj és feleség, összekössétek az életeteket.
Ha egy család életét nézzük, a férj és a feleség mind a ketten arra törekszenek, hogy családjukban harmonikusan és békességben éljenek. Ti is a sok-sok beszélgetés alatt még jobban megismertétek egymást, és nagyon jól kiegészítitek egymást jellemeteket illetően. Bizonyára ezért is választottátok a szentleckét, ahol Szent Pál apostol erről tanít benneteket: lelketeket töltse el az irgalmasság, a jóság, a szelídség és a türelem. Ahogyan néhányszor találkoztunk már, láthattuk ezeket a legjellemzőbb tulajdonságaitokat, ezek megvannak bennetek, és igyekeztek eszerint élni, hogy így békesség töltse be szíveteket-lelketeket.
Ezután hallottuk az első olvasmányt, az Ószövetség egy szép részletét. Az olvasmányban a fiatal pár egymás iránt érzett szeretetét énekli meg a szerző. És egyetlen gondolatot hadd ragadjak ki belőle, bizonyára nektek is megragadta ez a figyelmeteket: tégy engem, mint pecsétet, karodra. Ez a pecsét a végleges, az elszakíthatatlan szeretetet jelzi mindkettőtök számára. Időnként majd vegyétek elő ezt a szentírási részletet, olvassátok el újra és újra, és emlékezzetek vissza erre a gondolatra: tégy engem, mint pecsétet, karodra.
Aztán hallottuk az evangéliumi történetet, az Evangélium pedig a családalapítás bölcsességére figyelmeztet benneteket. A keresztény hit, a krisztusi szeretet, a mindennapi imádság, a szentmise, a szentáldozás, mindez szikla alapja lesz családi életeteknek.
Aztuán szívesen mondom azt is, ahogy el szoktam mondani más jegyespároknak is az esküvő alkalmával, hogy a mai naptól a szülői hivatásra vállalkoztok. Te, Tímea, az édesanyai hivatásra, te, Péter, pedig az édesapai hivatásra. Mennyire kifejező ez a szó, csupa nagybetűvel: HIVATÁS. Mit jelent ez számotokra? Nektek kell majd mintát adnotok és fölnevelnetek leendő gyermekeiteket. Mennyire fontos ez!
És azt is el szoktam mondani, nemcsak a jegyesoktatáson, de az iskolába kerülő kisgyermekek szüleinek is, hogy a kisgyermeket hogyan kell nevelni. Annyi gondot fordítanak a szülők a gyermekek testi ápolására-nevelésére, ugyanakkor megfeledkezünk a lélek ápolásáról. Pedig akkor egész az ember, ha testét, szellemét és lelkét, mindegyiket kellően gondozzuk, ápoljuk. Ti ne essetek abba a hibába, hogy csak a testét szeretnétek gondozni, hanem az egész embert, a fejlődő kisgyermeket kell néznetek, s így fölnevelnetek családotokban.
S ezzel kapcsolatban szeretnék még valamit elmondani. Több alkalommal hallottuk már az édesanyáktól, amikor megszületett az első kisgyermekük, hogy kimondják ezt a mondatot: nekem az első a most megszületett kisgyermekem. És ez nem igaz. Mert neki, a feleségnek, az édesanyának az első továbbra is a férje. A férjnek pedig ezután is az első a felesége. És akkor a kettőtök szeretetkapcsolata, gondoskodása mellett már az első lehet kettőtöknek a kisgyermek, aki megszületik a családban, és így fölnevelitek őt.
Tehát ne feledkezzetek meg erről: figyeljetek egymásra, legyen gondotok egymásra, mint férjnek és mint feleségnek. Ezt láttátok szüleitektől is, hiszen szüleitek is sokat fáradoztak értetek. Köszönjétek meg nekik a mai napon ezt a gondoskodó, fölnevelő szeretetet.
Az Isten kezébe teszitek le a mai naptól a ti kettőtök életét, de családotok sorsát is. És ott, az Isten kezében ez jó helyen van. Hogyha az Isten hordoz titeket a tenyerén, akkor bízhattok az Ő szeretetében, bízhattok az Ő gondviselő jóságában.
Befejezésül pedig mit kívánok nektek én az esküvőtök napján a templomban? Kedves Tímea és Péter, innen a templomból, az oltár elől, ahol hamarosan kimondjátok az igent, a Jóisten áldásával indultok el erre a szép, nagyon hosszú, sokszor talán göröngyös útra, a házastársi és a családi élet útjára. Mind a kettő nagyon fontos, a ti kettőtök szeretetének a házastársi kapcsolata, és a családi életetek is, amely kiteljesül, kiegészül majd a kisgyermekekkel. És mindaz a jókívánság, amit a templomajtóban szeretteitek és jóbarátaitok kívánnak nektek, az valósuljon is meg boldog, békés családi életetekben. A Jóisten áldása, óvó, vigyázó szeretete kísérje végig egész házastársi és családi életeteket, ámen.

[A fotókat Nyikos Péter készítette.]

Az öt szeretetnyelv

Nemrég sort kerítettem rá, hogy elolvassam Gary Chapman: Egymásra hangolva c. könyvét, amit még nászajándékba kaptunk. Gary Chapman, aki a szeretetnyelvek fogalmának megalkotásáról is ismert, arról ír ebben a könyvében, hogy mi az öt alapvető szeretetnyelv, amit használva egymás felé közvetíthetjük szeretetünket, és hogyan működnek ezek a házasságban.

A könyv olvasása során sok hasznos felfedezést tettem magunkkal kapcsolatban, és mindvégig próbáltam kitalálni, hogy mik a mi szeretetnyelveink a férjemmel. A jó hír az, hogy két esetben nehezen felismerhető a szeretetnyelv: ha valaki olyan régóta él szeretet nélkül, hogy már egészen elfelejtette, mi is az és milyen úton vágyna rá – és ha valaki annyira el van halmozva szeretettel, hogy nem is tudja biztosan, a szeretet melyik fajtája tölti meg a lelkét leginkább, egyszerűen csak érzi, hogy szeretik. Avagy, ahogy Peti mondta az ő megszokott stílusában: én nem is értem, kicsim, mit kell ezzel ennyit vacakolni – mindent meg kell adni a másiknak, és akkor minden rendben lesz.

Ez így remek is, de nem szabad elmenni a tény mellett, hogy nagyon sok olyan kapcsolat van (házastársi és más emberi kapcsolatok egyaránt), ahol az emberek azért szenvednek szeretetlenségben, mert nem tudják, talán soha meg sem tanulták, hogy hogyan fejezzék ki egymás felé és hogyan kérjék a másiktól a szeretetet.

A szeretetnyelvek ötlete azt fogalmazza meg, hogy az emberek “különböző nyelveket beszélnek”, ha a szeretetről van szó. Ami az egyik ember számára a legszebben szól az érzésekről, az a másik számára érdektelen. Van, akit tökéletesen boldoggá tesz az, hogy a társa karjaiba kucorodva nézheti az esti filmet, de van, aki elhidegülésnek érzi, ha nem beszélik át a nap eseményeit. Van, akinek csordultig telik a szíve, ha látja a társát a ház körül serénykedni, de van, aki elhanyagolva érzi magát, ha nem lepik meg időről időre valamilyen apró ajándékkal. Van, aki a fellegekben jár egy apró meglepetéstől, de van, aki kételkedik, szereti-e még a társa, hiszen soha nem dicséri meg, különben is, az ajándékokkal talán csak a saját lelkiismeretét akarja megnyugtatni. És így tovább.

Az ilyen kapcsolatokban nagyon jó gyógyír lehet, ha megismerjük az öt szeretetnyelvet – ha rájövünk, melyik nyelv a másiké és hogyan szólhatunk leginkább a szívéhez, melyik a miénk és hogyan segíthetünk neki, hogy kifejezhesse a szeretetét irántunk.

Az öt szeretetnyelv a következő:

  1. Elismerő szavak – Ez az értékelés, elismerés, dicséret, bíztatás és bátorítás nyelve. Aki elsősorban ezt a nyelvet érti, az szereti hallani, hogy “azta, ez nem semmi! büszke vagyok rád! csak úgy ragyogsz! ezt remekül csináltad! gyönyörű vagy ma! csak így tovább! hiszek benned!”
  2. Minőségi idő – Ez az odafigyelés, az együttlét nyelve. Két nagy dialektusa van: a közös tevékenység és a meghitt beszélgetés. Mindkét esetben a lényeg az egymásra figyelés, az élményeken való osztozás érzése.
  3. Ajándékok – Ez a látható jelek nyelve. Nem a pénzhajhászásról szól, hiszen az ajándékok értéke szinte mindegy is, lehet az egy kézzel írt képeslap vagy egy útszélen tépett vadvirág, a lényeg, hogy aki ezt a nyelvet érti, akkor érzi igazán a szeretetet, ha látja annak megtestesülését is.
  4. Gondoskodás – Megjegyzem, hogy a magyar fordításban ezt a szeretetnyelvet a szívességek nyelvének hívják, de ebben még több felhangot érzek, mintha az eredeti act of service-t szó szerint szolgálatnak fordították volna. Ez a cselekvő szeretet nyelve. Aki ezt a nyelvet érti, szereti érezni, hogy gondoskodnak róla, szereti a praktikus dolgokat és szereti látni, hogy a társa dolgozik érte vagy a közös életükért, tesz azért, hogy a dolgok rendben legyenek.
  5. Testi érintés – Akinek fontos a nemiség, könnyen hiheti azt, hogy ez a szeretetnyelve, de ez nem feltétlenül van így. A szeretetnyelv az a kifejezési mód, amin keresztül az ember a leginkább érzi, hogy szeretik – ez egy érzelmi szükséglet, nem pedig testi, nemi vágy. Aki ezt a nyelvet érti, szereti, ha megérintik, szereti a fizikai közelséget, ami akár teljesen nélkülözheti is a szexualitást.

Előfordul, hogy valaki azonnal ráismer a saját szeretetnyelvére (én például rögtön tudtam, hogy az én szeretetnyelvem a meghitt beszélgetés), de van, hogy a kérdés nagyobb fejtörést okoz (például a mai napig nem vagyok egészen biztos a férjem szeretetnyelvében, de erősen gyanakszom, hogy a gondoskodás lehet az).

Ha szeretnénk feltérképezni valaki elsődleges szeretetnyelvét (magunkat is beleértve), próbáljunk feltenni ehhez hasonló kérdéseket:

  • Miért szokott hálás lenni? Ha például valaki egy hétig a fellegekben jár, mert kapott egy csokor útmenti vadvirágot, gyanakodhatunk, hogy az ajándékok az ő szeretetnyelve.
  • Mit szokott kérni, miért szokott zsörtölődni? Ha például valaki gyakran kéri, hogy a másik vigye ki a szemetet vagy sokat morog amiatt, hogy már megint nincs elmosogatva, feltehetően a gondoskodás a szeretetnyelve.
  • Mik a legszebb gyerekkori emlékei? Ha számtalanszor felemlegeti, milyen jó is volt a nagypapával horgászni azon a nyáron hatéves korában, lehet, hogy a minőségi idő az ő nyelve.
  • Mik a legfájóbb gyerekkori sérelmei? Ha minduntalan felbukkan benne, mennyire fájt, hogy a szülei sosem voltak elégedettek vele, talán azért fájlalja ezt ennyire, mert a dicsérő szavak nyelvén kellett volna szólni hozzá.
  • Hogyan próbálja meg leggyakrabban kifejezni a szeretetét? Lehet, hogy csak egy otthonról hozott mintát követ, de az is lehet, hogy ösztönösen úgy próbálja meg kifejezni a szeretetét, ahogy ő is várná. Ha sokszor ölel, próbál közel lenni vagy akár csap egyet a másik tomporára, az lehet a testi érintés szeretetnyelvének a jele.

A szeretetnyelv megtalálása azért trükkös kérdés, ahogy az a fenti hevenyészett példából talán sejthető, mert – ahogy a grafológusom szokta hangsúlyozni a személyiségelemzést illetően – “egy jel nem jel”. Az is örül az ajándéknak, akinek egyébként a minőségi idő az elsődleges szeretetnyelve, és az is igényli a dicséretet, aki egyébként elsősorban a testi érintés nyelvén beszél.

Én például a legjobban azt szeretem, amikor a reggelek vagy az esték nyugalmában összebújunk Petivel, ezért lehetne arra gondolni, hogy a testi érintés az elsődleges szeretetnyelvem. A kedvenc hagyományom vele viszont a hétvégi ágyban reggeli, erről a gondoskodásra is gyanakodhatnék. De ha kicsit jobban mögénézek a dolgoknak, rájövök, hogy mindkettő olyan alkalom, amikor “sutyorogni” szoktunk, amikor megvitatjuk az apró-cseprő dolgokat és a fontos kérdéseket, amikor pletykálunk, mókázunk, vagy csak a nyelvünket köszörüljük teoretikus kérdéseken. Ezen kívül ha meg kell mondanom, mit szeretek benne leginkább, az az, hogy megoszthatom vele az apró és a jelentős dolgaimat is (semmi sem túl kicsi, túl terhes, túl bosszantó vagy túl csajos kérdés a számára), nemrég pedig arra a megállapításra jutottam (egy buszon döcögve fordultam hozzá váratlanul ezzel a kinyilatkoztatással), hogy azért érzem úgy, hogy mindig boldogok leszünk, mert úgy látom, hogy mindig lesz mondandónk egymásnak. Ebből már nem olyan nehéz kitalálni, hogy az én elsődleges szeretetnyelvem valószínűleg a meghitt beszélgetés.

Ha tehát elég figyelmesen fordulunk a másik ember (vagy saját magunk) felé, felfedezhetjük azokat a jeleket, amik egy irányba mutatnak, és megérthetjük, mi a szeretetének anyanyelve.

Miért jó, ha ismerjük a másik szeretetnyelvét? Bár nagyon(-nagyon-nagyon :)) dicséretes módszer a férjemé, miszerint “mindent meg kell adni a másiknak, és akkor minden rendben lesz”. De nem árt, ha ismerjük az elsődleges nyelvét, mert ha egy nehéz pillanatban a leghatékonyabb szeretet-bombát akarjuk átadni neki, vagy egy fárasztó nap végén egyszerűen csak egyvalamit van erőnk megtenni érte, jó, ha tudjuk, mit tegyünk: mondjunk néhány bátorító szót, vagy csak hallgassuk meg, esetleg szakítsunk le neki egy szál virágot a kertben, főzzünk egy teát, vagy csak öleljük magunkhoz.

Miért jó, ha ismerjük a saját szeretetnyelvünket? Tisztába kerülünk vele, mitől éreznénk jobban magunkat, és így hatékonyabban tudunk kérni és boldogabbá válunk a párkapcsolatunkban és más emberi kapcsolatainkban. Segíthet a megbocsátásban és az elengedésben is, ha rájövünk, hogy amit átéltünk egy rossz kapcsolatban (legyen az szerelmi, baráti vagy családi kacsolat), nem rosszindulat vagy gyűlölet volt, egyszerűen csak két eltérő nyelven beszélő ember, akik nem értették egymást.

Te tudod, mi a szeretetnyelved? Hát a szeretteidé? Hogyan tudának ők a te nyelveden beszélni, és te az övékén?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Megunhatatlan film

Az eheti VKP kihívás témája a legkedvesebb, megunhatatlan filmélményünk – amit balga módon már ellőttem nemrég. De úgy döntöttem, mivel a Macskafogó tényleg messzemenően a legkedvesebb filmem, amit akárhányszor képes vagyok újranézni, ezért nem keresek második helyezetteket, inkább írok róla bővebben.

20140610-185402-68042609.jpg

Gyerekkorom nagy kedvence volt, még akkor is, ha a politikai helyzetről, amiben született, vajmi keveset tudtam. Mégis megfogott és lenyűgözött a két nagyhatalom, a hatalmaskodó, harácsoló és erőszakos macskák, és az örök elnyomott, bujkálni kényszerülő, mindig leleményes és életre való egerek örök harca, ami átitatja a mindennapi életet, és megjelenik a komikusan monumentális összeütközésektől az olyan szívszorító, apró hétköznapi helyzetekig, amikor a kis macskalányt megbüntetik a szülei, mert egerekkel barátkozik.

A rajzfilm, akár gyerekszemmel, akár felnőttként nézzük, egy remekül megírt és képernyőre vitt, izgalmas és rétegelt, akciódús kémsztori, hihetetlenül fantáziadús látványvilággal, megunhatatlan humorral, és szerethető, élettel teli karakterekkel, akik közt megtalálható a magának való hős, az ellenállást vezető fáradt, bölcs veterán, a normák nélküli zsoldosok, akik mindig a pénz oldalán állnak, a kegyetlenkedő kiskirály, a maffiavezér, aki soha nem piszkolja be a kezét, az öreg tudós, aki az életét adja a tudományért, az esetlen másodhegedűs, aki a maga ügyetlen módján is hőssé emelkedik – és még olyan sokan mások, akik olyan remek karakterisztikával bírnak, hogy bármelyik hollywoodi filmremekből előléphettek volna.

Amiben viszont, különösen így, felnőtt fejjel, a film egyik legnagyobb értékét látom, az a végső üzenete (és vigyázat, szemérmetlenül spoilerezni fogok). Ugyanis bár a történet mindvégig a titokzatos, végső megoldást jelentő fegyver megszerzéséért illetve elpusztításáért vívott küzdelemről szól a két nagyhatalom, a macskák és az egerek között, amikor a fegyvert végül bevetik, kiderül, hogy a végső megoldást nem az ellenség elpusztítása jelenti – hanem a szeretet. Ezt az üzenetet még hangsúlyosabbá teszi a film politikai háttere, hiszen az akkor már letűnőben lévő hidegháborús időszakban két egyáltalán nem fiktív nagyhatalom szó szerint kivont atomfegyverekkel állt szemben egymással. De azt hiszem, akkor és azóta is, kortól és korszaktól függetlenül is érdemes befogadni ezt az üzenetet.

Összefoglalva és ismét: a Macskafogó számomra egy megunhatatlan filmklasszikus, amit bármikor képes vagyok újranézni és élvezni, és mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, mert élvezetes, tartalmas és értékes darab.

20140713-222359-80639771.jpg

A többi résztvevő írásait itt olvashatjátok.

Csak egyvalami számít: a szeretet (Honey Maid: Love)

A Honey Maid élelmiszeripari vállalat készített egy reklámot, amelyben a családok értékét hangsúlyozta, a rövid filmben bemutatva például eltérő bőrszínű szülők és azonos nemű szülők által alapított családokat is. Hiszen a cél az volt, hogy megmutassák, az egyetlen dolog, ami egy családban igazán számít, az nem más, mint a szeretet.

A reklám természetesen nagy felzúdulást keltett, és a cégre záporoztak a negatív, gyűlölködő vélemények. A cég fantasztikus válaszát az alábbi rövidke film mutatja be, szerintem érdemes megnézni:

“2014. március 10-én a Honey Maid bemutatott egy reklámfilmet “This Is Wholesome” címmel, amiben a családok értékét hangsúlyozta, legyenek azok bármilyen sokfélék. Voltak, akik nem értettek egyet az üzenetünkkel.
[a reklámotok borzalmas, nem értékes]
[ez elfogadhatatlan!]
[gusztustalan!!]
Ezért felkertünk két művészt, hogy használják fel a negatív üzeneteket és formálják át őket valami mássá.
[LOVE]
De a legnagyszerűbb az volt, hogy a negatív üzenetek mellé tették a pozitívakat is, amikből tízszer annyi volt.
[a család az család]
[ez szívet melengető]
[a legjobb reklám, a legjobb apukával]
[ezek a leggyönyörűbb dolgok]
[szeretem (:]
Ez megmutatta, hogy egy családban tényleg nem számít semmi más, csak…
… a SZERETET!”

Akkor is szeretlek, amikor nem tudok róla

20140309-095802.jpg

“A házasság többet jelent annál, hogy megtaláljuk a megfelelő embert. A házasság azt jelenti, hogy mi vagyunk a megfelelő ember.”

~.~.~

Tegnap este nagyon kimerült voltam, úgy dőltem be az ágyba, mint egy krumplis zsák, és mélyen aludtam hajnalig. – Én legalábbis így emlékeztem.
– Ne haragudj, hogy nem tudtál tőlem nyugodtan aludni az este. – Így fogadott Peti reggel, és nem igazán értettem.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy folyamatosan tüsszögtem, és te folyton felébredtél.
– Biztos, hogy nem. Nem emlékszem ilyenre.
– Pedig biztos, hogy felébredtél. Én tüsszentettem. Te felnéztél. Én bocsánatot kértem. Te azt mondtad, semmi gond, megsimogattál, majd visszatetted a párnára a fejed, és aludtál tovább. És ezt egy csomószor eljátszottuk.
– Tényleg nem emlékszem… Nem voltam igazán magamnál. De azért… örülök, hogy akkor is ennyire szeretlek, amikor nem tudok róla.

Pityergős reklám

Megígértem, hogy nem lesznek hozzáfűzés nélküli bejegyzések a blogon, és a crosspostolásra sem szeretnék rászokni, de tegnap rátaláltam Papp Gini blogján ezt a reklámot, és nem hogy meghatódtam, de taknyosra bőgtem magam minden alkalommal, amikor megnéztem, úgyhogy úgy döntöttem, ti is megérdemlitek ugyanezt.

Blog Action Day 2013 – A szeretethez való jog

A Blog Action Day egy világméretű megmozdulás, ahol a résztvevők egy a szervezők által kijelölt közcélú témában írnak cikkeket saját blogjukon az év egy adott napján – a mai napon. A 2013-as Blog Action Day megmozdulás témája az emberi jogok.

Azt hinnénk, hogy a szeretethez való jog magától értetődő. Azonban az, hogy kinek van joga társadalmilag elfogadott, támogatott szeretetkapcsolatban élni egy általa választott emberrel és kinek nincs, mindig is az adott kortól függő, változékony dolog volt.

Nyugati kultúrákban ma már elfogadott, hogy különböző vallású, eltérő származású, más anyagi vagy társadalmi helyzetű emberek vállalhassák szerelmüket, köthessék össze az életüket egyházi, világi, erkölcsi törvények szerint. Nem volt ez mindig így, viszont elfogadott volt az, amire ma nehezen gondolunk, például a közeli rokonok vagy a fiatalkorúak házassága. Az, hogy a szeretethez kinek van joga, ki kap támogatást és kinek kell rejtegetnie, titkolnia, szégyellnie a másik iránti szeretetét, koronként és kultúránként változó kérdés.

A nyugati világban ma talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a házasságot, a társadalmilag elfogadott szerelmet illetően az, hogy joga van-e szeretni egymást két azonos nemű embernek?

A homoszexualitást sokféleképp titulálták már – volt betegség, deviancia, perverzió, polgárpukkasztás. Rengeteg tévhit és előítélet övezi, és sokszor úgy érzem, ha felmerül az a kérdés, hogy miért nem élhet együtt egy azonos nemű pár ugyanolyan jogokkal, mint egy különböző nemű pár, a végső érv az, hogy “mert csak”: mert homoszexuálisok. Elvégre nem ítéljük el a vakokat, amiért mások, nem bélyegezzük meg a rákosokat, amiért betegek, és nem tiltjuk meg két zenész gyermekvállalását csak azért, mert a zenére való hajlam öröklődhet. Nem küzdünk a nők iskoláztatása ellen, még akkor sem, ha ettől kevesebb gyerek születik, nem lázongunk a nők önrendelkezési és szavazati joga miatt, akkor sem, ha ettől csökken a megkötött házasságok száma, nem tiltjuk ki a nőket a munkaerőpiacról, akkor sem, ha ez megbolygatja a hagyományos családmodellt, és azt sem ítéljük el, ha egy nő a gyermekével együtt kilép egy széthullott, boldogtalan házasságból, akkor sem, ha ezzel megfosztja az apamodelltől (legyen az jó vagy rossz) a gyermekét. Mindezek a dolgok csak akkor jelentenek problémát, ha a homoszexualitás okozza őket – mert csak.

De amit még érdekesebbnek tartok, hogy bár a mai társadalomban mindenki áhítja a nemektől független egyenlő bánásmódot – a nő elvárja, hogy egyenlő szava, fizetése, megbecsülése, esélyei legyenek, függetlenül attól, hogy mi van a bugyija alatt, és a férfi elvárja, hogy ne ő legyen az egyetlen kenyérkereső, ne egyedül kelljen eltartania egy családot, csak azért, mert ő a férfi, mert “ő hordja a nadrágot” – mégis annyira nehéz egy ilyen egyszerű emberi kérdést, mint a szerelemhez való jogot anélkül megítélni, hogy egymás bugyijába kukucskálnánk.

Ezért én arra bíztatok mindenkit: támogasd a szerelmet!

Ültessetek fel egy kisgyereket a nagy biciklire!

Nemrég az alábbi képet láttam Taza instagramján, a következő magyarázattal: “Egészen hazáig toltam egy üres babakocsit a férjem mögött, mivel mindkét kicsi olyan izgatott volt, hogy láthatják, hogy ki sem akartak bújni a karjai közül.”

20130921-163413.jpg

Egy nem sokkal korábbi eset jutott eszembe róla, amit nem akartam megosztani itt, mert nagyon elszomorított, és inkább felvidítani szeretek másokat, mint elszomorítani, de most úgy érzem, mégis le kell írnom.

Hazafelé tartottam, és már messzebbről figyelni kezdtem egy bájos családot: apa biciklit tol, anya egy műanyag kismotort visz, köztük pedig egy totyogós kislegény totyog. Már alig vártam, hogy közelebb érjek és egy kicsit belehallgathassak a beszélgetésükbe, hogy töltődjek egy kicsit. De sajnos nem így sikerült a találkozásunk. Ahogy elhaladtam mellettük, azt hallottam ugyanis, ahogy a kisfiú azért könyörög felnyújtott karokkal, hogy az apukája ültesse fel a nagy biciklire. Apa azonban duzzogva tagadta ezt meg tőle, mert csak a nyűg lenne vele, hogy leimádkozzák róla, ha hazaérnek, anya pedig arról nyafogott, hogy feleslegesen hozták el magukkal a kismotort, amit most neki kell cipelnie hazáig. Közben a kis manó pedig csak toporgott-ingadozott kettejük között, reménytelenül felfelé nyújtott karokkal, és nézni is rossz volt, a szülei mennyire figyelmen kívül hagyják, miközben fennhangon arról beszélnek, mekkora gondokat okoz nekik.

Pedig mennyire, de mennyire egyszerű lett volna beteljesíteni egy kislegény hatalmas álmát, és ha hagyják, szerintem az egész estéjüket beragyogta volna az az öröm, amit neki okoznak azzal, hogy apa nagy biciklijén utazhat egészen hazáig. Meg az enyémet is. Az én örömöm pedig beragyogta volna Peti estéjét, majd egy kicsit a tiéteket is, ahogy leírom, és a ti örömötök is biztosan továbbragyogott volna valakire.

Én hiszek benne, hogy az energiák valahogy így terjednek közöttünk, a láthatatlan, de nem is mindig rejtett szálakon. Úgyhogy tegyetek meg valamit a kedvemért: ültessetek fel ma egy kisgyereket a nagy biciklire, cseppentsetek el egy kis szeretetet valahol a világban, és hagyjátok továbbgyűrűzni!