Merre mutat az iránytűm? | The compass of my curiosity

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi vezetett ahhoz, hogy egyre ötlettelenebbé váltam a bloggal kapcsolatban, és bár ez persze egy nagyobb és összetettebb tendencia része volt az életemben (leginkább: tünet), az egyik ok az lehetett, hogy a kíváncsiság helyett elkezdtem válaszokat követelni.

Mire gondolok?

Elizabeth Gilbert ezt írja a kíváncsiságról a Big Magic c. könyvében:

“A szenvedély néha riasztóan távolinak tűnhet – messzi lángtorony, amely csupán a zsenik és a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető. A kíváncsiság ennél szelídebb, barátságosabb, demokratikusabb entitás. A tétje mindig sokkal alacsonyabb, mint a szenvedélyé. (…)
A kíváncsiság valójában csupán egyetlen egyszerű kérdést tesz fel neked. Van bármi, ami érdekel?
Bármi?
Egy hangyányit is?
Függetlenül attól, hogy mennyire hétköznapi vagy apró dolog?
A válasznak nem kell lángra lobbantania az életedet, nem kell arra ösztökélnie, hogy felmondj a munkahelyeden, áttérj egy másik hitre vagy világgá menj, csak meg kell ragadnia a figyelmedet egy pillanatra. Ha ilyenkor meg tudsz állni egy pillanatra és be tudsz azonosítani valami aprócska kis érdeklődést valami iránt, akkor a kíváncsiság még arra kér, hogy fordítsd el a fejed egy centivel, és vizsgáld meg azt a dolgot kicsit közelebbről.
Tedd meg.
Ez egy jel. Lehet, hogy nem tűnik semmi különösnek, de egy jel. Kövesd ezt a jelet. Bízz benne. Fedezd fel, hová vezet a kíváncsiságod. (…)”

3A333CE7-E3EF-4331-87F0-0F55884E814E

Sokáig azt hittem, hogy a kíváncsiságom cserbenhagyott, hogy kiégtem, hogy a belső iránytűm bemondta az unalmast.

A héten azonban volt egy érdekes beszélgetésem a döntésekkel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy a döntés mindig magában foglalja azt a (nem mindig könnyű és nem mindig evidens) feladatot is, hogy el kell engednünk azokat a lehetőségeket, amiket nem választunk. Ez talán könnyebb, ha nem a kíváncsiságunk, hanem a szenvedélyünk hajt, és azt hiszem, nehezebb, ha a kíváncsiságunkat próbáljuk követni.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, bár nem voltam egészen tudatában, de egyfajta érdeklődési naplóként vezettem. Ha támadt egy ötletem, ha valamit izgalmasnak találtam, ha valami épp csak frissen felkeltette az érdeklődésemet, már billentyűzetet is ragadtam. (Van is néhány bejegyzés a blogon, amit visszaolvasva már olyan kínos nevetgélés fog el, mint amikor eszembe jut az a dal, amit tízévesen a saját csodálatosságomról írtam, és minden rokonomnak elénekeltem, akit csak el tudtam csípni. A “Timcsike-csike-csike barna lány” traktussal kezdődött, és csak homályos emlékeim vannak róla, hogy hogyan folytatódott. ‘:D)

Lényeg a lényeg, valamikor aztán elkezdtem magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egy jó blogger arról ír, ami már kikristályosodott benne, amit tud, amiben biztos. És… emlékeztek még a kéthetes szabályra? A férjem szokott viccelődni vele, hogy inkább fel sem izgatja magát semmi miatt, ami még nem tart legalább két hete, mert ennyi idő alatt szoktak megszállni és elhagyni a mágikus nagy felfedezések.

Az utóbbi időben nagyon sok blogbejegyzés nem született meg azért, mert arra gondoltam: “Biztos vagyok ebben? Honnan tudom, hogy ez igaz? Itt lesz még két hét múlva? Nem változik meg a véleményem ezzel kapcsolatban idővel?” – Ezek nem haszontalan kérdések, bennem viszont gátakká nőttek. Megvontam magamtól, hogy arra használjam a blogot, hogy megosszam a friss felfedezéseimet, a friss ötleteimet, a friss gondolataimat – és ezzel magamtól is megvontam azt, hogy felszabadultan átéljem azt a talán kicsit bolondos életérzést, amit a férjem “kéthetes szabály”-nak nevez. “Emlékszel, amikor két hétig ékszerkészítő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig gyertyaöntő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig buddhista voltál?” – Ami azt illeti, emlékszem, és igazán hiányzik.

Most, hogy elkezdtem megengedni magamnak, hogy újra a kíváncsiságomra figyeljek, rájöttem, hogy a kíváncsiságom nem ment sehová. Csak, mint egy bizonytalan iránytű, ide-oda mozog, több dolgot is megcéloz egyszerre, engem pedig megbénít a gondolat: de vajon melyik az igazi? Melyikkel kell foglalkoznom? Melyik bizonyul igaznak? – Ahogy mondtam, válaszokat kezdtem követelni. Válaszok híján pedig képtelen voltam elengedni azokat a lehetőségeket, amiket nem választok, ha a bizonytalan iránytűm alapján bökök egy irányt. Mindent akartam egyszerre.

Frusztrált a gondolat: mi lesz, ha ez sem lesz más, mint egy újabb kéthetes bohóság? Most, ebben a pillanatban is frusztrál a gondolat: mi lesz, ha két hét múlva rájövök, hogy a kéthetes bolondságok mégis csak zsákutcát jelentenek az életemben? Szabad erről írnom egyáltalán?

És én most úgy döntök: szabad. 🙂

ENGLISH VERSION

Lately I’m thinking a lot about how the blog went in the wrong direction (I mean… being basically dead), partly because it was a part of larger tendencies in my life, and solving the blog is part of solving my bigger issues.

I realized how I stopped trusting my curiosity and started to demanding answers.

I read a very inspiring thought about curiosity vs. passion in Elizabeth Gilbert’s book Big Magic. She says, passion is sometimes a drive given for the lucky ones only, but while not every one of us can find passion in every day, or month, or year in our lives, we always can find ourselves being curious, and by following those teeny-tiny inners signs of “hm, this sounds intersting”, we can always move forward.

 

16AC1C98-35E3-4C06-B88C-406F24934A09

For years, my blog was the home of my curiosity. I shared fresh discoveries, fresh ideas, fresh thoughts that just pop out of my mind. They sometimes turned proven untrue, or I changed position about them.

Somewhere along the way, the thought that me as a blogger should share only something that I am perfectly sure about – the thought that I want answers, I won’t blindly trust my curiosity anymore – started to build walls in me.

Many-many blog post ideas died because of questions like “where is the proof that this is true, that I won’t change my mind about this over time?”. And not only on my blog: I started to demand truths and answers in my life too, and refuse to follow my curiosity if I have no proof of the everlasting rightness of the outcome.

I recently had an interesting conversation about decisions: how the ability to let go the unchosen paths is an necessary part of making decisions. And trusting my curiosity is a painfully perfect example. Because, when you have found your passion, when you have a passion project, when you have purpose in your life, letting go the things that don’t support your purpose, might be easier. But with curiosity? There is nothing you can justify your decision with, especially if you have more things you are curious of, and you can fumble with only one at a time.

In retrospective, I was pretty good in following my curiosity back then. My husband called this “the two weeks rule”. Essentially: he won’t even bother with anything not lasting at least since two weeks in my life, because this is the time how freshly found ideas came and went in my life. He used to jokingly ask, “remember when you very a jeweler for two weeks?”, “remember when you were a candle maker for two weeks?”, “remember when you were buddhist for two weeks?”.

The thing is, I do. I remember, and I miss those times. Also, I miss the times when I wasn’t so mesmerized by the need of sharing finished and boxed truths but sharing my new discoveries, stuff I just found and briefly lit my everydays.

I feel this struggle in this exact moment. I feel the doubt if I can share my freshly awakened love for the good old “two weeks rule”, this sudden turn of my curiosity.

And I decided I just have to allow it myself. And I just did so. 🙂

 

 

Reklámok

A hónap kedvencei #6 

Vajon egy kő alatt töltöttem a júliust? Mintha így lett volna.

Azért egy falatnyi kínálatot sikerült összeállítanom a júliusi kedvenc blogbejegyzéseimből is.

Urban:Eve (angol) – Well, hello there!

Nem is annyira a bejegyzést, mint inkább a tényt szeretném megemlíteni, hogy elindult Via angol nyelvű blogja, az Urban:Eve nagyvilági kistestvére. 

A Viától megszokott, akár a blogján már magyarul is olvasott cikkeket találhatja meg itt a szélesebb közösség, de angol nyelvgyakorlásnak sem lehet rossz terep.


Mi ez? A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.


Urban:Eve (magyar) – 15 nyári fotós kihívás

Persze az új blog mellett a régi is marad változatlan, Via ezúttal a nyári emlékek megörökítésére bíztat néhány ötletes fotókihívással, amikhez egyébként címke is tartozik, az #uekihivas tag alatt megoszthatjuk és böngészhetjük az általa ihletett nyári képeket.

  

Love Taza – my budding photographers

És még egy fotós bejegyzés, ezúttal Naomi Davistől.

Taza blogján az első, ami szembetűnik, azok a gyönyörű, profi fotók – pedig aki visszalapoz egészen a kezdetekig, az megláthatja, hogy Naomi egyáltalán nem profi fotósként kezdte. A blogja a családi életük dokumentálására született, és a kezdeti fotók bizony pontosan olyan kétes minőségűek voltak, mint amit bármelyikünk fel tudna mutatni az első digitális kamerája gyűjteményéből. 

Naomi rengeteg gyakorlással, elszánással, kitartással vált tehetséges amatőr fotóssá, aki lenyűgöző, élettel teli, sugárzó képeket készít arról a témáról, amit a leginkább szeret: a családjáról. 

Az évek során megfigyelhető, hogyan nőnek bele a gyerekei is ebbe a szenvedélybe Naomi mellett. Nem kényszerből, hanem érdeklődésből, hiszen ha valamit anyu ekkora lelkesedéssel csinál, az csak valami csoda lehet! 

Amikor a férjem meglátta az egyik olyan képet, amin az óvodás korú kis Samson ügyeskedett Naomi drága fényképezőjével, elborzadt – én azonban tudtam, hogy ez már egy hosszú út közepe. A kicsik még alig totyogtak, amikor már fából készült játék fényképező volt a kezükben, majd polaroid gépekkel játszhattak, később segítséggel, felügyelettel már használhatták az édesanyjuk nagy fényképezőjét is, mellette pedig saját kis eldobható gépeket kaptak, amikkel önállóan fényképezhettek.

Naomi ebben a bejegyzésében megmutat néhány képet, amiket a két óvodás korú apróság, Eleanor és Samson készített. 

A mezőgazdaságban dolgozva én is gyakran látom, hogy egészen kicsi gyerekek, egészen fiatal fiatalok hogyan nőnek bele elképesztően hamar a szüleik hivatásába, és ennek egy remek példája az is, ahogy Naomi apróságai belenőnek a fotózásba: egy nagyon jó példa arra, hogy tanítani a legkönnyebben és a leghatásosabban őszinte lelkesedéssel és szeretettel lehet.

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Milyen az álomállás?

Az álomállás ugyanaz, mint a szenvedélyünk, nem igaz? Az, amit akkor is csinálnánk, ha megnyernénk a lottóötöst, nemde? – Az első válaszom az volt: igen. Épp ezért nem is voltam benne biztos, hogy meg fogom írni az eheti VKP cikket – hiszen már megírtam a témát. 

Aztán valahogy birizgálni kezdett a dolog: nem, ez mégsem egészen az.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mostanában többször körbejártuk a férjemmel a munka témakörét, hosszasan megcsámcsogva olyan költői kérdéseket, mint például hogy mi az a pont, amin túl már megfizethetetlenné válik a túlóra (fizikai határa nyilván van – akármennyit fizetnek, aludni csak kell –, de hacsak nem az életben maradás a tét, lelki határa is van, amikor a még egy óra túlóradíjnál már többet ér az, hogy hazamehessünk és láthassuk a szeretteink arcát), vagy hogy elvállalnánk-e egy szakmai szempontból soha vissza nem térő lehetőséget, ha cserébe évekre el kellene válnunk egymástól, stb. 

Arra gondoltam, hogy egy álomállás több, mint a munka iránti szenvedély – bár az is fontos része –, ez egy olyan téma, amit komplexebben kell vizsgálni.

Ezért elővettem és áttanulmányoztam Jack Canfield leírását az élet hét fő területéről – azokról a területekről, amiknek egyformán a helyükön kell lenniük az életünkben ahhoz, hogy boldogok lehessünk. (Mert például mit ér egy vaskos bankszámla, ha az egészségünk nem engedi, hogy kiélvezzük a gazdagságot, és bár a pénz a mondás szerint nem boldogít, de egy párkapcsolatot is csak könnyebb boldogabbá tenni, ha nem kell minden második beszélgetésnek arról szólnia, hogy hogyan fogjuk kifizetni a számlákat és vajon lesz-e pénz meleg ebédre a hónap végén. És így tovább.) 

Egy álomállás tehát akkor lehet álomszerű, ha helytáll mind a hét területen.  

  1. Személyes célok – Egy állás akkor álomállás, ha összhangban van a személyes céljainkkal: azzal, kik, mik és milyenek szeretnénk lenni, mit szeretnénk elérni, mivel akarunk foglalkozni. Hiába jó egy munka, hiába jó a fizetés, hiába kedvesek a kollégák. Ha az ember úgy kel fel minden reggel, hogy azt érzi: ez nem én vagyok, akkor az az állás lehet, hogy tényleg álomállás – de valaki másnak.
  2. Kapcsolatok – A legjobb állás sem lehet ideális, nem lehet álomállás, ha az embernek állandóan megkeserítik az életét a kollégái, a főnöke, az ügyfelei. De ezen túl még rengeteg fajta kapcsolat van: barátok, szerelem, család. Egy állásnak összhangban kell lennie ezekkel a kapcsolatokkal is: ha például olyasmi, ami mellett nem jut elég időnk vagy energiánk azokra, akik fontosak nekünk, erősen kérdéses, vajon beszélhetünk-e álomállásról.
  3. Egészség és külső megjelenés – Egy állástól az a legkevesebb, ami elvárható, hogy ne rombolja az egészséget. Ha még építi is, vagy könnyen összhangba hozható vele az egészséges életmód, annál jobb. De egy álomálláshoz hozzátartozik az is, hogy szó szerint jól érezzük magunkat a bőrünkben: hogy szeressünk úgy öltözködni, megjelenni, kinézni, viselkedni, ahogy azt az állásunk megkívánja tőlünk. 
  4. Tanulmányok és karrier – Csíkszentmihályi Mihály flow elmélete leírja, hogy a boldogság alapkövét jelentő tökéletes élmény feltétele a kihívást jelentő cél és a folyamatos fejlődés is. Az álomállásban persze elengedhetetlen alapfeltétel az, hogy szeressük magát az álommunkát – de fontos az is, hogy emellett folyamatos fejlődésre, megújulásra, tanulásra adjon lehetőséget.
  5. Kikapcsolódás – Ahogy mondtam: mit ér a vaskos bankszámla, ha az embernek nincs ideje elkölteni a pénzét azokra a dolgokra, amik örömet okoznak neki? Az álomállásnak legalább a munkaidő beosztással támogatnia kell azt, hogy jusson idő és lehetőség felüdülésre, kikapcsolódásra, szórakozásra, de még jobb, ha a megengedés mellett lehetőséget is nyújt rá és aktívan támogatja a kikapcsolódást. 
  6. Pénzügyek – Bár a pénz (önmagában) nem boldogít, mégis a pénz az, ami miatt az emberek leginkább hajlamosak ragaszkodni a legrosszabb álláshoz is. Nem attól félnek, hogy mit fognak kezdeni azzal a rengeteg szabadidővel, amit eddig az utálatos munkahelyükön töltöttek – hanem attól, hogy mit fognak kezdeni anélkül a pénz nélkül, ami havonta érkezik a számlájukra. Így egy álomállással szemben természetes igény, hogy adjon anyagi biztonságot a jelenben és a jövőben is (azaz ne csak arra legyen elég a pénz, hogy egyik napról a másikra éljünk, hanem legyen lehetőség előtakarékosságra, befektetésre is). 
  7. Jótékonykodás – A jótékonyság nem csak pénzbeli kérdés. Vannak olyan munkahelyek, amik lehetőséget adnak és segítenek a dolgozóknak részt venni önkéntes projektekben, közösségi munkában. Az álomállás része lehet az is, hogy nem egyszerűen csak hogy hagy annyi jövedelmet, amiből nyugodtan jut jótékony célokra is, de sokkal komplexebb módon támogatja a jótékonyságot, a közösség felé való odaadást.

A többi VKP résztvevő cikkét itt olvashatjátok:


Ti hogyan határoznátok meg az álomállás fogalmát?

10000

A hónap elején, a Kincsesfüzet 5000 kattintásos “születésnapján” azt a célt tűztem ki magam elé, hogy még a hónapban érjem el a 10000 megtekintést. Ezt a célszalagot az éjjel közösen át is szakítottuk, ezzel egy hónap alatt megduplázódott a blog korábbi nézettsége. Köszönöm az érdeklődéseteket és a kitüntető figyelmeteket!

Ezzel kapcsolatban eltöprengtem picit a blog születéséről, a vele kapcsolatos terveimről, reményeimről.

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyve hatására fogalmazódott meg bennem a Kincsesfüzet ötlete. A sikerguru szerint azok az emberek igazán sikeresek, akik olyan dologgal keresnek pénzt, amit akkor is csinálnának, ha nem kapnának érte pénzt.

A blog indítása előtt blogger példaképemet, Viát is megkerestem levélben némi útmutatásért. Arra a kérdésemre, hogy hogyan ért el ekkora sikereket a bloggal, a fentihez hasonló választ adott: azt felelte, számára az írás olyasmi, amit akkor is csinálna, ha nem csinálhatná.

Utánagondolva, az írás számomra is olyasmi, amit azóta csinálok, amióta az eszemet tudom, kezdve azzal a mesével, amit egy méhecske kalandjairól magam írtam és illusztráltam első osztályos koromban, amint megtanultam írni. Azóta ilyen vagy olyan formában, kisebb vagy nagyobb nyilvánosság előtt, ezt vagy azt, de szakadatlanul írok.

Az írás az, amit akkor is csinálok, ha mást csinálok, hiszen amikor úgy döntöttem, hogy felhagyok a történetírással és kézműveskedésbe kezdek, akkor sem tudtam meglenni anélkül, hogy legalább blogot ne vezessek róla. És az írás az, amit akkor is csinálok, ha nem csinálok semmit. Van, aki dúdol a zuhany alatt, táncol porszívózás közben, vagy a vacsorát tervezi meg, míg a buszon mered kifelé az ablakon. Én folyamatos belső narrációval minden gondolatot, legyenek azok fantáziák, belső monológok, tervek, töprengések, visszaemlékezések vagy célok, úgy formálok és rendszerezek a fejemben, mintha azok egy könyv lapjain jelennének meg.

Azért vannak nagy reményeim a Kincsesfüzettel kapcsolatban, mert igyekeztem úgy felépíteni, hogy szinte mindenről írni tudjak itt, ami foglalkoztat. Hogy megtalálom-e benne a számításomat, majd megtudjuk idővel, de hogy valahol, valamilyen formában mindig írni fogok, azt elég valószínűnek tartom.

Ti megtaláltátok már azt, amihez olyan elvághatatlan szálak fűznek, mint engem az íráshoz? Amit akkor is csináltok, ha egy fillért sem kaptok érte? Amit akkor is csinálnátok, ha nem csinálhatnátok? Amihez akkor is visszatértek, ha szánt szándékkal fordultok el tőle? Ami annyira a részetek, hogy szinte akaratlanul is művelitek?

Nektek mi a szenvedélyetek?