Már biztosan észrevettétek, mennyire bolygat mostanában a naplóírás, a személyes feljegyzések készítésének témája, hiszen több cikket is írtam róla.

Stephanie Nielson, aki blogjával (ami a nagymamáknak és nagynéniknek szóló online családi jelentés akart lenni, majd hatalmas tömegeket inspiráló személyes eposszá vált) a legjobb példa rá, hogy érdemes személyes naplót vezetni, mert soha nem tudhatjuk, mi lesz az a bizonyos nyom, amit érdemes volt magunk után hagyni, az a jel, amit az univerzumba küldtünk – csak hogy kedvenc Steve Jobsom szavaival éljek. (“I want to put a ding in the universe!”) Tehát, mint tudjátok, nagyon motiváltnak éreztem magam, hogy hagyjak magam után személyes feljegyzéseket – de nagyon nehezen találtam meg a formát és a hangot.

Stephanie Nielsontól kaptam azt a tanácsot is, hogy mindenki szabadon kísérletezzen és keresgéljen, amíg meg nem találja azt a módot, ami számára a legmegfelelőbb. Hogy ez egy vonalas füzet, egy álomszép bőrkötéses napló, egy fotóalbum, aminek a margójára megjegyzéseket vezet, egy scrapbook, egy dokumentum a számítógépünkön, egy blog, egy videócsatorna, vagy bármi más módja annak, hogy nyomot hagyjunk a gondolatainkról, érzéseinkről és az életünk eseményeiről, az teljesen mindegy – a lényeg, hogy a forma motiváljon minket arra, hogy szívesen megtartsuk ezt a szokást.

Én többféle formával is próbálkoztam az elmúlt időszakban. Az utolsó probléma, amit nem tudtam sehogy sem kiküszöbölni, az az, hogy egyszerűen nem találtam a közös hangot azokkal, akiknek ez a napló szólna. Nem tudtam közvetlenül szólni azokhoz, akik még meg sem születtek, nem tudtam, mit és hogyan mondjak el nekik. Kitartóan és becsületesen vezettem a naplómat, de éreztem, hogy ez még nem az igazi.

Aztán eszembe jutott, hogy én is indíthatnék személyes blogot, akárcsak Stephanie. Több aggodalmam is volt ezzel kapcsolatban, és amikor megosztottam az ötletet Petivel, aki minden erejével igyekszik kerülni a nyilvánosságot, még több aggály merült fel.

• Vajon így megtalálom a hangom?
• Nem lesz ez egy újabb füstbe ment projekt?
• Vajon ugyanazt akarom elmondani a világnak, mint amit az utódaimnak?
• Vajon lesz ebből konfliktusom Petivel?
• Nem fogja elvenni az energiáimat a Kincsesfüzettől?

Petivel két hét próbaidőt adtunk a blognak, hogy eldönthessem, jól érzem-e ott magam, látom-e hasznát, nem gátolja-e a munkámat a Kincsesfüzettel, és nem bántja-e Peti érzéseit. Az új blog minden próbán átment – könnyedén megtaláltam vele a közös hangot, jól együttműködik a Kincsesfüzettel, és még a szigorú slágerbizottság (Peti) is jóváhagyta. Sőt, megláttam benne még annak a lehetőségét is, amire régóta vágyom, de a Kincsesfüzet hosszú és fajsúlyos cikkeivel nem tudtam volna megvalósítani: párhuzamosan két nyelven is blogolhatok, gyakorolva az angol tudásomat.

Ezért nincs más hátra, mint előre: mostantól a Kincsesfüzet minden igyekezetem szerint inspiráló és tartalmas cikkei mellett a legapróbb és legbugyutább hétköznapi dolgaimról is olvashattok itt:

KINCSES TIMI – SZEMÉLYES FELJEGYZÉSEIM A VILÁGNAK