Levendulaszüret Eszterházán

🇭🇺 Remekül indult ez a hét, tegnap levendulát szedni jártam Fertődön az Esterházy-kastély levendulakertjében. Persze fotóztam is. 🙂 (A képekre kattintva megnyithatóak Deviantarton nagyobb formában! ;))

Holnap még elérhető a program, információk itt: Eszterhaza.hu

🇬🇧 I was on a lavender harvest and took a few photos, let’s click on them to see the big ones on Deviantart! 😉

 


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt


Lavender harvest
by kincsesfuzet on DeviantArt

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Az első…


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Vigyázz! Kész! Posztolj!

Az első…

… szó, amit kimondtam…

… nem tudom, hogy mi volt. A húgom első szavai anekdotává váltak a családban (ezek a “nem” és az “edüdül”, azaz “egyedül” voltak, és sokáig csak ezeket használta, miközben jött-ment és mindent elintézett magának – ez sokat elmond róla, milyen makacs és karakán kiskölyök volt), de én az elmondások alapján nagyon hamar megtanultam összefüggően beszélni, és a fenekemen ülve elcsacsogni a családomnak, mit szeretnék (ez meg rólam mond el nagyon sokat :)). 


… plüss állatom…

… egy mackó volt, amit az első karácsonyomra kaptam a nagyszüleimtől. Nagyobb volt nálam!

… szerelmem…

… apukám egyik szobafestő tanonca volt. Ő tizenhat éves volt – én kettő. Azt mondják, olyan ábrándosan bámultam őt a járókából, mint még senkit azelőtt. 

… csók…

… mókás volt. Tizenhat voltam.

… legjobb barát/barátnő…

… Viki és Norbi voltak az óvodában. Hárman voltunk egy csapat. A történelmi hűség kedvéért: Norbi volt a második szerelmem, és rá már emlékszem is. 

… házikedvenc…

… és bébiőr Dolly volt, az óriás snauzer. Sajnos nem volt hosszú élete, így rá csak a családi sztorikból és a fényképalbumokból emlékszem. Ha a keresztpapámtól faluról évente kölcsönkapott húsvéti nyulakat nem számítjuk, akkor az első házikedvencem, akire emlékszem is, Cili volt, a legendás vadászmacska.

… macskajaj…

… az egyetemen ért. A selmeci hagyományoknak és a mézes pálinkának köszönhetem.

… munka…

… telefonkönyv hordás volt diákmunkában. Nem valami szép emlék. Úgyhogy szeretem inkább az első keresetemet emlegetni, amit novellaírással szereztem.

… koncert…

… amin csápoltam, a Karthago együttes koncertje volt, és meglepő módon huszonéves koromig váratott magára ez az élmény. A komolyzenei koncerteket nem számoltam ide, azokból hallgattam és adtam is jópárat az énekkarral, mivel zenetagozatos általános iskolába jártam, de ebben a műfajban nincs igazi “első” élményem, emlékem.

… sminktermék…

… amit kaptam, egy lányka sminkkészlet volt, amit óvodás korunkban vett nekünk anya egyetemi barátnője, Zita. Anya nem volt nagy rajongója az ajándéknak és a sminkelésnek általában, de mi a húgommal jó kis vállalhatatlan primadonna arcokat festettünk egymásnak.

Ha a többi VKP résztvevő elsőire is kíváncsiak vagytok, kattintsatok ide: 

 

Mondjuk el a történeteket!

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Hálás hétfő #87

De mielőtt belekezdenék… Tudom, az utóbbi időszakban volt egy kis kihagyás a blogon, és köszönöm a jókívánságokat a szakdolgozattal kapcsolatban, de ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Bizonyos okokból eddig nem volt igazán publikus, de most már nyugodtan írhatok róla. Az a helyzet, hogy egy hónapja kirúgtak a munkahelyemről valamennyi közvetlen munkatársammal együtt. Ez nemcsak azért volt nehéz, mert ez volt életem első állása és ebből kifolyólag életem első kirúgása is, hanem mert már hosszú hónapok óta ott lebegett ez a fejünk fölött a mindennapokban. És mit mondhatnék, nagyon kimerítő úgy dolgozni folyamatosan, hogy akárhányszor megcsörren a telefon és a főnököm az irodájába hív, eszembe jut, hogy vajon csak a napi postáért megyek, vagy most fogják közölni, hogy másnap már nem kell bemenni dolgozni. Míg egy nap aztán tényleg közölték, hogy másnap már nem kell bemenni dolgozni.

Vicces dolog, de nem volt ez az egész annyira negatív élmény a számomra, főleg hogy négy nappal a kirúgásom után igent mondtam a következő állásajánlatomra – viszont hihetetlen érzelmi hullámvasút volt, ami teljesen kimerített, és hetekre megfosztott gyakorlatilag minden konstruktív képességemtől. Ez kihatott a blogra, kihatott a szakdolgozatra – és a rossz hír, hogy az utóbbiba az előbbivel ellentétben nem fért bele egy hónap kihagyás. Nem vagyok ettől felhőtlenül boldog, de akárhogy is, hihetetlen egy időszak volt ez, és több okom van ünnepelni, mint amennyi bánkódni.

Most pedig jöjjenek a fontos apróságok. 🙂

Amiért hálás vagyok:

♥ Dió pacsizni tanul ♥ egérkés gumicukor ♥ esküvői fotókkal nosztalgiázni ♥ Peti, aki egy angyal, aki gondoskodik rólam, és megmasszírozza a vállam ♥ fittlabdán ülni ♥ új billentyűzet ♥ hálás hétfő ♥ a blogom, és hogy újra írok ♥

Ti miért vagytok hálásak?