Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

Miért ne a kutya legyen a falkavezér?

Nemrég belefutottunk a férjemmel egy borzalmas “szórakoztató” műsorba a tévében, ahol “rosszcsont” kutyákat mutattak be, akik “mókás” (és kevésbé mókás) galibákat okoztak a házban és a családban. Egyáltalán nem volt vicces, hanem inkább szomorú és bosszantó látni, hogyan sodorják ezek az állatok magukat és családjukat is hol kisebb, hol nagyobb veszélyekbe azért, mert senki nem tesz ellene semmit, sőt, néha még bátorítják is őket, hiszen ez a viselkedés “annyira cuki”.

Azon a ponton kértem, hogy kapcsoljon el, amikor egy gazdi a felvételre kész videokamera előtt a WC csészéhez hívta a kutyáját, heves mutogatással oda irányította a figyelmét, éles, izgatott felhívásokkal teljesen felcsigázta (nézd! nézd-nézd-nézd! mi van ott, na mi az?! mit látsz?! nézd-nézd-nézd!), majd amikor a feszültség a tetőfokára hágott, megnyomta az öblítő gombot. A kutya persze hevesen belevetette magát az öblítővízbe és kapkodta-nyelte a WC-ben kavargó vizet, a gazdája pedig a következő jelenetben már arra panaszkodott, mennyire kezelhetetlen probléma a kutya WC-fixációja.

Bár itt elkapcsoltunk, de túl nem léptünk a dolgon, és még egy jó darabig beszélgettünk róla. Peti a beszélgetésünk során gunyorosan (mondván, hogy az ilyen gazdák megérdemlik a sorsukat) feltett egy kérdést: ha néhány ember ennyire alkalmatlan a falkavezérségre, miért ne hagyhatnánk néhány kutyának, hogy falkavezér legyen? Úgy érzem, ez egy olyan kérdés, amit érdemes itt is megválaszolnom.

Már sokat írtam a falkaszellemű nevelésről, de kezdetnek most is leszögezném: a falka nem demokrácia. Konfliktusok és megmérettetések során a legrátermettebb az élre kerül, ezután pedig a többiek elfogadják a rátermettségét: nem kérdőjelezik meg a döntéseit, hanem egyszerűen követik.

Miért nem engedhetjük tehát, hogy a kutya legyen a falkavezér a családban?

Két egyszerű okból:

  1. A legtöbb kutya nem szeretne falkavezér lenni. Ha mégis ő tűnik a legkevésbé alkalmatlannak, jobb híján magára vállalja a szabályalkotás feladatait (mi mást tehetne, ha senkihez nem fordulhat, amikor döntést kell hoznia?), de kívánjuk-e a kutyánknak, hogy olyan legyen, mint az az alkalmatlan vezető, akit az állandó őrlődés miatt negyvenévesen elvisz a szívroham?
  2. A legtöbb ember nem szeretne falkatag lenni. Legalábbis biztosan nem egy kutyafalkában. Gondoljunk csak bele: ha elfogadjuk, hogy a kutyánk a falkavezér, azzal elfogadjuk a döntéseit is. Ha ő úgy dönt, hogy oda lehet piszkítani abba a sarokba, akkor oda lehet piszkítani abba a sarokba. Ha úgy dönt, hogy azt a cipőt szét lehet rágni, akkor azt a cipőt szét lehet rágni. Ha szerinte a területe túllóg a lakásunk vagy a kertünk határain, biztosítjuk neki az utat – ha visszajön, visszajön, ha nem, nem. Ha szerinte azt a kisállatot (mókust, macskát, a szomszéd ölebét) le lehet vadászni, megteheti. (Ami azt illeti, falkatagként illene segítenünk is neki, nem csak nézni és helyeselni.) – Ha elfogadjuk a falkavezért, elfogadjuk a szabályait is.

Ha nem határozunk úgy, hogy falkavezérek leszünk, megszabjuk a szabályokat és elvárjuk azok betartását, ugyanakkor a kutyánk szabályai sem tetszenek, akkor a falkánk egy bizonytalan anarchiába süllyed, ahol senki sem tudja, mi a teendő, senki sem ismeri a szabályokat és azt sem tudja, ki hozza őket. Ez a mindennapos bizonytalanság pedig felőrli a mi lelkünket, a kutya lelkét, és szétzilálja a falkát, amit mi családnak és otthonnak hívunk.

Ha olyan falkában – családban – akarunk élni, ahol mindenki biztonságban van (testileg-lelkileg egyaránt), egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy magunkra vállaljuk a falkavezér szerepét, aki felelősen és odafigyelve gondoskodik mindenki szükségleteiről. És, ami azt illeti, a jó falkavezér nem él vissza a hatalmával: elválasztja a szigort az agressziótól, az elvárást a hatalmaskodástól, és nem vezeti rossz irányba a falkáját – nem sodorja veszélybe a falka tagjait csak azért, mert az “annyira mókás”.

Szerintetek milyen a jó falkavezér?