“Azt írd, amit valóban gondolsz és komolyan gondolsz. Ne azt, amit szerinted gondolnod kellene, ne azt, amiről úgy hitted, hogy gondolni fogod, és ne is azt, amitől azt reméled, hogy meg fogja mutatni, amit gondolsz. Azt írd, ami való és igaz.” (Susan Orlean)

Erről az idézetről egy nagyon kedves családi anekdota jut eszembe, az egyik kedvencem a kedves gyerekkorából. A templomban, ahová minden vasárnap jártak, a prédikáció után a pap gyakran megkérdezte a gyerekeket – tesztelve, hogy figyeltek-e -, hogy mit gondolnak az elhangzottakról. Amikor az öntudatos, éles eszű kisfiút szólították, aki az én Petim volt, a szülei már előre rettegni kezdtek, milyen határozott véleménnyel fog előállni. Ő pedig, fontossága és kompetenciája teljes tudatában felállt, kihúzta magát, és határozottan mindig úgy kezdte a mondandóját: “én úgy gondolom, nekem az a véleményem…”.

Nemrég valamelyest meggondolatlan ígéretet tettem arra, hogy a békés, hasznos, semleges tájékoztatók biztonságos köréből kilépve megosztom veletek az érzéseimet, gondolataimat, véleményemet. Ezzel szemben többféle fenntartásom is van-volt. Az egyiket a szavazataitok eloszlatták: vajon ti bánjátok-e, ha a hasznos bejegyzések mellett az emberarcú (Timi-arcú), gyarló tartalmak is megjelennek. De itt van még az is, hogy vajon én bánom-e. Merthogy valójában sosem voltam az az alkat, aki kilép a nyilvánosság elé fesztelenül és kétségek nélkül azzal, hogy “én úgy gondolom, nekem az a véleményem…”. Ha pedig mégis…

A gombokról akartam írni. Peti, Mr. Én Úgy Gondolom egyszer azt mondta rólam: “az ember azt hinné, te mindent békésen meghallgatsz és semmi nem hoz ki a sodrodból – de azért te is tudsz harcias lenni, ha nyomogatják a gombjaidat”.

Mik is ezek a gombok? Ezek azok az érzékeny témák, vesszőparipák, amikben talán nem is vagyunk személyesen érintettek, mégis, ha szóba kerülnek, nem tudunk politikailag korrekt, udvarias társalgást folytatni, hanem azonnal a frontokra vetjük magunkat és harcolunk az igazunkért.

Azt hiszem, mindenkinek vannak gombjai. Sokaknak ez a nagypolitika. Nekem például a férfi-női munkamegosztás és a melegjogok, pedig egyik területen sem vagyok személy szerint megkárosítva, így látszólag indokolatlan az a harciasság, amivel hevesebben lépek fel ezekben a kérdésekben, mint bármilyen helyzetben a saját érdekeim érvényesítéséért.

Hogy hogyan alakulnak ki az embernél ezek az érzékeny pontok, azt most nem terveztem felgöngyölíteni. A lényeg, hogy a Timi-arcú bloggal kapcsolatos félelmem ez: hogy ha elkezdek arról írni, “amit valóban gondolok és komolyan gondolok”, akkor bizony előbb-utóbb valaki elkezdi nyomogatni a gombjaimat – ez nem kizáró ok, de olyan kihívás, amivel számolni kell.

Nektek vannak gombjaitok? Hogyan viselkedtek, ha nyomogatják őket?