{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Heló, mélypont: isten hozott, isten veled! 

Ahogy érezhettétek és olvashattátok itt a blogon is, egy hullámvölgyes időszakból lábalok épp kifelé, így sokkal aktuálisabban nem is jöhetett volna a VKP eheti témája, ami a stresszkezelésről kérdez. 


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


A stressz nem más, mint tartósan gyűlő, levezetetlen feszültség. És mint ilyen – nálam legalábbis – gyakran tud “főtt béka effektust” okozni – ez az a jelenség, amikor a rossz közérzetet, a problémát azért nem vesszük észre, mert nem hirtelen érkezett (akkor egyértelműen éreznénk, hogy baj van), hanem lassan és észrevétlenül építette magát. 

Számomra gyakran úgy érkeznek el a mélypontok, hogy csak utólag visszapillantva látom, hogy aham, igen, hát erre lehetett volna számítani – ha egy kicsit jobban odafigyelek a jelekre. 

Ami viszont kétségtelen pozitívuma a mélypontoknak, hogy ami addig csak csöndesen építgette magát, az végre megmutatkozik. A “főtt béka effektus” megfoghatatlan érzése, hogy valami nem jó, valami nincs rendben, egyben kibuggyan, és, még ha először nem is túl konstruktív formában is, de legalább a kínzó, sírós, kétségbeesett nemszeretem-nemakarom hangulatban választ kapunk azokra a kérdésekre, hogy mi a baj, mi a probléma, mi okozza a stresszt – min kell változtatni.

  

De mit lehet tenni, ha egy ilyen mélypontra érkeztünk? – Íme néhány dolog, amivel az elmúlt időszakban sikeresen enyhítettem a stresszes állapotomon:

  • Sírj a siratófalnak! – Nos, nekem nem siratófalam van, hanem siratószőnyegem. A falhoz hajolva vagy a földre bukva imádkozó hívőket idézi, de valójában az áruházi polcsorok közt a földön fetrengő gyerekek érzéseit tükrözi az, amikor magzatpózban térdelve, a homlokommal a földön lekucorodok a nappali szőnyegére, és sóhajtva, nyöszörögve, jajistenemezve, nemakaromozva, nyafogva panaszkodom. Nem túl konstruktív gyakorlat, de öt-tíz perc rituális nyavalygás sokat tud enyhíteni a feszültségemen – hiszen már az önmagában is segít, hogy megengedem magamnak, hogy rosszul érezzem magam és gyengének tűnjek, hogy elengedem magam és nem fektetek plusz energiát abba, hogy megtartsam a felnőttes, komoly benyomást.
  • Püföld a párnát! Via visszatérő tanácsa a blogján, hogy ha feszült vagy, fogj egy díszpárnát és töltsd ki rajta a mérged. A stressz nemcsak az elme és a test feszült állapotával jár, de gyakran a tehetetlenség érzésével is. A férjem ugyan nagyon jól szórakozott rajtam, amikor a házban fel-alá járkálva vadul belekötöttem minden utamba kerülő díszpárnába és mocskosul káromkodva elláttam a bajukat, számomra viszont felszabadító és energizáló érzés volt: nem egyszerűen csökkentette bennem a feszültséget, de visszaadta azt az érzést, hogy van bennem erő, van bennem lendület, van bennem tartalék, van még mit kihozni magamból. 
  • Aludd ki magad! – Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője szerint az időhiány valójában a fontossági sorrend hiánya – azért érezzük úgy, hogy semmire sincs időnk és nem jutunk semmire, mert nem tudjuk, mivel kellene kezdenünk. Stresszes időszakban, nyűgös tehetetlenségben gyakran szoktam a férjemnek szegezni a kérdést: mondd meg, hogy mit csináljak! A valódi kérdés persze ez: mit csináljak most, mivel kezdjem? Az ő válasza mindig egyszerű és mindig ugyanaz: először aludd ki magad, aztán csinálj valamit, ami jólesik, aztán csinálj valamit, amit kell. A pihenés és a feltöltődés mellett ez azért is életmentő lehet, mert kimozdít egy kicsit a mitcsináljak-mihezkapjak-holállafejem hangulatból, ha legalább egy rövid ideig nem válogatni próbálunk a teendőink közül, hanem egyszerűen félretesszük őket. 
  • Kényeztesd magad! – Egy forró fürdő, egy arcpakolás, egy szépség generál, egy kis arcmasszázs, egy smink. Ezek az apró tőlem-nekem ajándékok nemcsak abban segítettek, hogy egy kicsit ellazuljak, feltöltődjek és pontos, kivitelezhető formát adjak a “valamit, ami jólesik” fogalmának, de a párnapüföléshez hasonlóan visszaadták a kontroll érzését, a tudatot, hogy gondoskodom magamról, hogy törődök magammal, figyelek arra, hogy “egyben maradjak”. 
  • Inspirálódj! – Miután a földön fetrengéssel, párnapüföléssel, alvással és kényeztetéssel kihúztam a stressz méregfogát, továbbra is ottmaradt az a tompa, szomorkás, tehetetlen érzés, hogy jó, de mi lesz most? Hogyan tovább? Mit kellene tennem, hogy felkaparjam magam a mélypontról? Hogy egy kis lökést kapjak, és a fizikai kényeztetés után lelkileg is töltődjek egy kicsit, papírokkal, színes tollakkal és a kedvenc olvasmányaimmal bástyáztam körbe magam, és igyekeztem ezekből inspirálódni
  • Készíts tervet! – Miután sikerült egy kicsit kitombolnom, kiszomorkodnom magam, majd lazítottam és fel is töltődtem testileg-lelkileg, már tudtam foglalkozni a nemszeretem-nemakarom érzése után azzal is, hogy oké, de mit akarok helyette? Egy terv, még ha vázlatos és távlati is, de legalább már irányt ad, és arról biztosít, hogy kifelé tudok indulni a hullámvölgyből. A párnapüföléshez és az önmagamról gondoskodáshoz hasonlóan visszaadta (de ezúttal valóban konstruktívan) a cselekvés jóleső érzését is, és segített teendőket felírni a teendőlistámra, amik választ adtak a feszült tehetetlenségben tipródó mittehetnék-mitcsináljak kérdésére is.

Összefoglalva, a rövid cselekvési tervem tehát stressz okozta hullámvölgyekre ez volt:

  • Engedd el magad! (Hisztizz, nyafogj, sírj, ha kell.)
  • Tombold ki magad! (Püfölj párnákat, átkozódj, rugdosódj, kiabálj — bánts valamit, aminek nem fáj, ahelyett, hogy magadat bántanád vagy valakit, akinek fáj.)
  • Aludd ki magad! (Tedd félre, hagyd a fenébe, aludj rá egyet.)
  • Töltődj fel testileg! (Igyál, egyél, végy egy forró fürdőt, szépítkezz, tegyél valamit magadért, ami a luxus jóleső érzésével tölt el.)
  • Töltődj fel lelkileg! (Hallgass zenét, olvass, inspirálódj.)
  • Készíts tervet! (Ha megvan, mit nem akarsz, remek — mondd ki, mit akarsz helyette, készíts akciótervet és kezdd el megvalósítani, csak az első, egyszerű lépésekkel, amik instant sikerélményt adnak.)

A többiek cikkeit itt olvashatjátok:

A stressz jótékony hatásai

Amikor meghallgattam a lenti TED beszédet a stressz jótékony hatásairól, az agykontroll tanfolyamról Dr. Kígyós Éva szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a stressz egy civilizációs betegség. A stressz egy ősi, természetes dolog. A stressz az, ami segít a gazellának elmenekülni az oroszlán elől. Csakhogy a gazella tud valami fontosat, amit mi nem: miután a stresszhelyzet véget ér, le kell zuttyanni, fújni egyet, és elengedni a stresszt. Ezért nem pusztulnak el a gazellák szívrohamban amiatt, mert álmatlan éjszakákon át vergődve azon rágódnak, mi lett volna, ha nem jobbra, hanem balra térnek ki rohanás közben.

Kelly McGonigal pszichológus érdekes kutatásokról számol be beszédében, amik szerint valójában nem is a stressz veszélyes az egészségre – hanem a stressztől való félelem.

(A feliratot nem sikerült rábűvészkednem a videóra, de a honlapon megnyitva a szöveget angolul olvashatjátok – magyarul sajnos nem.)

A stresszre tekinthetünk úgy, mint egy aggasztó, káros állapotra, amely árt nekünk, és akárcsak a sugárzás, minél nagyobb dózisban kapjuk, annál nagyobb az esélye, hogy belehalunk. De tekinthetünk rá a testünk csodás igyekezeteként is, ahogy felpörgeti a szívünket, akárcsak egy jó testedzés, a tagjainkat erővel, az agyunkat oxigénnel pumpálja tele, hogy felvértezzen minket a kihívással szemben, ami előttünk áll. A stresszre és a stresszhelyzetekben termelt stresszhormonokra tekinthetünk keserű méregként, ami boldogtalan és zárkózott emberekké tesz minket. Azonba a stresszhelyzetek azok, amik arra késztetnek minket, hogy szociálisabbak legyünk, hogy másokhoz forduljunk, segítséget kérjünk, beszéljünk magunkról és a helyzetünkről, kapcsolatokat teremtsünk. A stresszhelyzetben termelődő hormon valójában ugyanaz az oxytocin, mint ami öleléskor is felszabadul a szervezetben.

A kutatások azt mutatják, hogy a stressz, különösen a nagyfokú stressz valóban növeli a halál kockázatát, de csakis akkor, ha negatívan viszonyulunk a stresszhez, és ha nem teremtünk szociális kapcsolatokat. Ha nem hisszük, hogy a stressz árt nekünk, hanem a természet adta segítőnkként gondolunk rá, és emellett ápoljuk a szociális kapcsolatainkat, segítséget kérünk és adunk, akkor az átélt stressz mértéke egyáltalán nem befolyásolja a halál kockázatát.

Az egészséges élet kulcsa tehát nem az, hogy kerüljük a stresszt, a stresszes munkákat, a stresszes szituációkat, a kockázatos, stresszes vállalkozásokat – hanem ez: legyünk hálásak a testünknek az egészséges működéséért stresszhelyzetben, osszuk meg a terheinket másokkal, és hagyjuk, hogy mások megosszák velünk az ő terheiket.

Te hogyan viszonyulsz a stresszhez?

Harag vagy félelem?

Eckhart Tolle: A most hatalma c. művéből való a következő gondolat:
Amikor dühösek vagyunk valami miatt, akkor valójában félünk valamitől.

Ha haragot érzünk tehát, akkor nem azzal kell foglalkoznunk, hogyan tölthetnénk ezt ki, hanem fel kell tennünk a kérdést: mitől félek valójában? Így a valós problémát tudjuk felkutatni és orvosolni, nem pedig a tünettel bajlódunk.

Egy személyes példa

Egy korábbi vizsgaidőszakom alatt történt meg, hogy nagyon dühös voltam a kedvesemre, amiért magamra hagy a születésnapom délutánján – holott nem tudtunk volna ünnepelni, hiszen minden szabadidőmet kitöltötte a vizsgára készülés. Miután rajtakaptam magam, hogy csak úgy tapicskolok a haragban, vettem egy mély levegőt, és feltettem a kérdést: mitől félek valójában? Természetesen a vizsgától féltem, és attól, hogy nem lesz elegendő az idő a felkészülésre. A párom jelenlététől semmi mást nem vártam, mint hogy segítsen elkendőzni ezt a félelmet, a haragomnak semmi köze nem volt a születésnapomhoz, a magányhoz, az ünnepléshez, de még a páromhoz vagy a jelenlétéhez sem – semmi egyébhez, mint a vizsgafélelemhez.

Miután ezt tisztáztam, már egyáltalán nem voltam dühös rá. Nem mondhatnám, hogy a feszültségem csökkent volna, de legalább már nem pazaroltam az energiámat a haragra a tanulás helyett, és őt sem bántottam meg feleslegesen.

Titeket miért fogott el a harag legutóbb? És vajon mi van mögötte?

Boldogságterv – márciusi tapasztalatok, áprilisi fogadalmak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Nos, a márciusi nagy, munkába lendülős, projektes tervről egy gyengécske beszámolót hoztam eddig, és nem ígerhetem, hogy ez a mostani sokkal izmosabb lesz. Nem mondhatnám, hogy sikerült munkába lendülnöm márciusban – az óvodai gyakorlatomon túl vagyok, de az esküvőm szervezése nem halad, a Kincsesfüzeten fennállása óta először elértem abba az állapotba, hogy csak néhány cikkem van előre megírva, a főiskolán most először nem sikerül szem előtt tartanom a határidőket, a háztartásom csak azért néz ki valahogy, mert a vőlegényem egy tündér és átvette tőlem a feladatokat, a szervezetem pedig vadul tiltakozik a terhelés ellen, a munkából egy hétre kiestem, és mire elértem a hónap végére, ismét ágynak zuhantam, ezúttal lázzal és torokgyulladással.

Milyen bíztató tapasztalatokat is gyűjthetnék össze ezek után a munkáról?…

Légy ott, ahol vagy

Nemrégiben írtam Cesar Millan révén arról, hogy milyen nehéz a jelen pillanatban lenni. A kedvesem vetette fel, de igazat adok neki, hogy az energiáim zöme nem azzal megy el, amit csinálok, hanem hogy közben aggódom amiatt, ami lesz, és önsajnálatba kergetem magam amiatt, ami elmúlt. Igyekszem tehát emlékeztetni magam: légy ott, ahol vagy, csináld azt, amit csinálsz.

A dolgok megtörténnek

Ahogy édesanyám viccesen mondani szokta, “úgy még sosem volt, hogy sehogyse lett volna”. Nem mindig alakulnak a legjobban a dolgok, de alakulnak, akkor is, ha nem tudjuk száz százalékosan rajtuk tartani a szemünket. Talán nem a legjobb szcenárió szerint, de valószínűleg nem is a legrosszabb szerint, ahogy az aggodalmunkkal magunk elé festjük.

Kérj segítséget

Sokszor kértem segítséget ebben a hónapban, ami azt jelentette, hogy a barátaim és a kollégáim előtt, akik általában a vidám, könnyed, összeszedett oldalamról ismernek, fel kellett fednem a fájdalmaimat, a félelmeimet, a gyengeségeimet, a kedvesemet pedig, aki így is sok terhet cipel mellettem, még tovább kellett terhelnem. Nem könnyű dolog segítséget kérni, de mindenkinek megvan a joga, hogy ne mindig a legjobb formáját hozza.

Szia, április!

A legutóbbi boldogságterv beszámolómban írtam, hogy Gretchen Rubin részben azért is kezdett neki a boldogságtervének, mert a boldog emberek felkészültebben várják a csapásokat.

Nos, a márciusi fogadalmaim inkább praktikusak és nagyravágyók voltak, mint hogy a boldogságomat szolgálták volna. És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek felkészülten.

Ezért úgy döntöttem, az áprilist – ha már úgyis a bolondok napjával kezdődik – az örömnek szentelem. Ez nem azt jelenti, hogy sutba vágok minden mást – de felmentem a boldogságtervemet az alól, hogy a boldogságomat szolgáló fogadalmaknak kelljen egyben tartaniuk az életem. A boldogságtervem tényleg legyen valami olyan plusz a napjaimban, ami megadja az energiát a tennivalókhoz – a dolgokhoz, amik egyébként úgyis megtörténnek.

Ragyogj! – Áprilisi fogadalmak

  • Mosolyogj! – A tükörbe nézve, a másik emberre, a napsütésre, vagy csak úgy.
  • Lásd a szépet! – Hogy ebből fotókihívás kerekedik-e, vagy csupán a szépre való rácsodálkozás, nem tudom, de igyekszem több szépséget meglátni magam körül.
  • Mozdulj ki! – Tedd ki a lábad a házból!
  • Sminkelj! – Az önsajnálat egyik legszembetűnőbb jele, ha elhagyom magam. Nem sminkelni magam nem csupán lustaság, hanem gyakran az a morcos döntés reggel, hogy “igen, rossz napom van, és azt akarom, hogy ezt mások is lássák!” Azon kívül, egy kis smink tartást ad és feldob. Úgyhogy elő a festékkel!

Címkézd fel az érzelmeidet!

“Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.”

Még gyerekkoromban olvastam ezt a könyvcímet (Moretti Magdolna és Németh Attila lélektani-irodalmi szöveggyűjteményének címét) egy keresztrejtvény megfejtéseként, és a gondolat mélyen megragadt bennem. És azonnal felelevenedett, amikor Gretchen Rubin cikkét olvastam: “Szeretnél egy egyszerű módszert önmagad lecsillapítására? – Írd le az érzelmeidet egy-két szóval.

Gretchen Rubin könyvében, a Boldogságtervben is találkoztam már ehhez hasonló gondolattal, bár ott a másokkal szembeni feszültségoldásként alkalmazta, “ismerd el mások érzéseit” mottóval.

Tehát akár mást, akár saját magadat próbálod lecsillapítani, próbálkozhatsz ezzel a módszerrel: írd le az érzést egy-két velős szóban, “mondd ki a rettenetet”.

  • Kimerült vagyok.
  • Félek.
  • Aggódom.
  • Bosszús vagyok.
  • Látom, hogy fáradt vagy.
  • Tudom, hogy megijedtél.
  • Értem, hogy dühös vagy.

Az érzelmek elismerése és felcímkézése már önmagában is oldja a feszültséget azzal, hogy nem egy névtelen, alaktalan, ismeretlen dologgal kell harcolnunk, megadja az első lépés sikerélményét, és utat nyit a megoldási eszközök felé.

Te milyen módszert alkalmazol, hogy tisztába kerülj az érzelmeiddel?

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?

Lendülj munkába! – A márciusi boldogságtervem tapasztalatai #1

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Csalós kicsit a cím, ahogy a márciusi boldogságtervem is megcsalt kicsit – hiszen nem a munkáról szeretnék most írni, ahogy az elmúlt heteim sem arról szóltak, hogyan lendültem bele a munkába, hanem hogy hogyan roppantam meg kicsit a terheim alatt…

Az jutott eszembe, amit Gretchen Rubin a Boldogságterv című könyvében írt, de én annyira pozitív szemmel akartam nézni, hogy csak második olvasásra vettem észre azt a gondolatot: hogy részben azért vágott bele boldogságtervébe, mert tudja, hogy egyszer baj, fájdalom, veszteség fogja érni (egyszer mindenkit az fog érni, aki kötődik és szeret), és ha így lesz, felkészült akar lenni, hiszen a boldog, kiegyensúlyozott emberek felkészültebbek, többet elbírnak.

Nos, nem mondom, hogy ez a mostani időszak most felkészülten ért engem… De igyekszem tanulni mindabból, ami velem történt-történik, és mindig egyre felkészültebb és felkészültebb lenni.

Figyelj magadra

Amit első körben vastagon szedve kihangsúlyoznék mindenki felé, az ez: figyelj a tested és az elméd üzeneteire! Komolyan. Feladatok ide vagy oda, nagy projektek ide vagy oda, nem lehet a végtelenségig halogatni azt, hogy megadd a szervezetednek, amit kér. (Ha erre járnék később, magamnak is azt üzenem: előbb-utóbb úgyis betegszabadság lesz a vége… Jobb előbb.)

Via hétfői inspirációjában olvastam ezt a nagyon bölcs kis példázatot:

Három tanítvány vitatkozik. “Az én mesterem annyira szuper, napokig kibírja evés nélkül!” Mire a másik: “Az én mesteremnek iszonyú önuralma van, napokig kibírja alvás nélkül!” Erre a harmadik: “Az én mesterem olyan bölcs, hogy ha megéhezik, eszik, ha pedig elfárad, alszik.”

Stresszűző taktikák Viától

Mivel valóban úgy alakult, hogy a produktív hónapom első felében nem voltam túl produktív, ellenben sokat forgattam Via blogját lelki (és fizikai) segélyért, ezért saját tapasztalatok helyett most szeretném az ő néhány bejegyzését ajánlani, amik segítettek:

Remek cikkek, jó olvasást hozzájuk!

Ti hogyan birkóztok meg a nyomással?

A magyarok és az öngyilkosság

Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)

Jó tanácsok művészeknek

Megfigyeltem magamon egy bizonyos tendenciát: minél több a dolgom, minél nagyobb rajtam a nyomás, minél kevesebb az időm, annál több időt szánok történetírásra. Még akkor is, ha ezeket a történeteket csak a virtuális asztalfiókomnak írom vagy egy-két barát olvassa csak el (és nem is feltétlenül vállalható írások), mégis sokat jelentenek nekem. Ezek a történetek a boxzsákjaim, amiken levezetem a feszültséget, és a jutalomjátékom, ami mindig biztosít egy kis sikerélményt.

Ezért arra gondoltam, indítok egy cikksorozatot azokról a kreatív írás technikákról, módszerekről, amiket az évek során összeszedegettem innen-onnan.

Kezdetnek pedig legyen itt egy kis lelkesítés – forrása: damianmcgintleman.tumblr.com

Jó tanácsok művészeknek

Fogadd el, hogy tehetséges vagy!
Nem, komolyan beszélek. Csináld. Mondd ki most, hangosan, mondd el a számítógéped képernyőjének: “Jó író/művész/zenész/énekes/akármi vagyok!” Csak ismerd el magad előtt. Mert esküszöm, amint ezt megteszed, a munkád jobbá válik. Élvezni fogod az alkotást, amint megbecsülöd a saját képességeidet.

Bővebben…

Írd ki magadból!

Bár agyunk nyelve a komplex képi, érzelmi, kinesztetikus, akusztikus és nyelvi világ, hozzászoktunk, hogy tudatos gondolatainkat leginkább szavakkal fejezzük ki, beszélgetés, levelezés, naplóírás, belső párbeszéd formájában. Hozzám különösen közel állt és áll még mindig az írás. Írhatunk másoknak, írhatunk csak saját magunknak, de írhatunk egyszerűen az enyészetnek is, ha nincs másra szükségünk, mint hogy “kiírjunk” magunkból valamilyen belső feszültséget.

Néhány gyakorlat, hogyan fordíthatjuk tudatosan hasznunkra az írás erejét:

Bővebben…