Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

Kincses Timi :) – A másik blog, avagy személyes feljegyzéseim a világnak

Már biztosan észrevettétek, mennyire bolygat mostanában a naplóírás, a személyes feljegyzések készítésének témája, hiszen több cikket is írtam róla.

Stephanie Nielson, aki blogjával (ami a nagymamáknak és nagynéniknek szóló online családi jelentés akart lenni, majd hatalmas tömegeket inspiráló személyes eposszá vált) a legjobb példa rá, hogy érdemes személyes naplót vezetni, mert soha nem tudhatjuk, mi lesz az a bizonyos nyom, amit érdemes volt magunk után hagyni, az a jel, amit az univerzumba küldtünk – csak hogy kedvenc Steve Jobsom szavaival éljek. (“I want to put a ding in the universe!”) Tehát, mint tudjátok, nagyon motiváltnak éreztem magam, hogy hagyjak magam után személyes feljegyzéseket – de nagyon nehezen találtam meg a formát és a hangot.

Stephanie Nielsontól kaptam azt a tanácsot is, hogy mindenki szabadon kísérletezzen és keresgéljen, amíg meg nem találja azt a módot, ami számára a legmegfelelőbb. Hogy ez egy vonalas füzet, egy álomszép bőrkötéses napló, egy fotóalbum, aminek a margójára megjegyzéseket vezet, egy scrapbook, egy dokumentum a számítógépünkön, egy blog, egy videócsatorna, vagy bármi más módja annak, hogy nyomot hagyjunk a gondolatainkról, érzéseinkről és az életünk eseményeiről, az teljesen mindegy – a lényeg, hogy a forma motiváljon minket arra, hogy szívesen megtartsuk ezt a szokást.

Én többféle formával is próbálkoztam az elmúlt időszakban. Az utolsó probléma, amit nem tudtam sehogy sem kiküszöbölni, az az, hogy egyszerűen nem találtam a közös hangot azokkal, akiknek ez a napló szólna. Nem tudtam közvetlenül szólni azokhoz, akik még meg sem születtek, nem tudtam, mit és hogyan mondjak el nekik. Kitartóan és becsületesen vezettem a naplómat, de éreztem, hogy ez még nem az igazi.

Aztán eszembe jutott, hogy én is indíthatnék személyes blogot, akárcsak Stephanie. Több aggodalmam is volt ezzel kapcsolatban, és amikor megosztottam az ötletet Petivel, aki minden erejével igyekszik kerülni a nyilvánosságot, még több aggály merült fel.

  • Vajon így megtalálom a hangom?
  • Nem lesz ez egy újabb füstbe ment projekt?
  • Vajon ugyanazt akarom elmondani a világnak, mint amit az utódaimnak?
  • Vajon lesz ebből konfliktusom Petivel?
  • Nem fogja elvenni az energiáimat a Kincsesfüzettől?

Petivel két hét próbaidőt adtunk a blognak, hogy eldönthessem, jól érzem-e ott magam, látom-e hasznát, nem gátolja-e a munkámat a Kincsesfüzettel, és nem bántja-e Peti érzéseit. Az új blog minden próbán átment – könnyedén megtaláltam vele a közös hangot, jól együttműködik a Kincsesfüzettel, és még a szigorú slágerbizottság (Peti) is jóváhagyta. Sőt, megláttam benne még annak a lehetőségét is, amire régóta vágyom, de a Kincsesfüzet hosszú és fajsúlyos cikkeivel nem tudtam volna megvalósítani: párhuzamosan két nyelven is blogolhatok, gyakorolva az angol tudásomat.

Ezért nincs más hátra, mint előre: mostantól a Kincsesfüzet minden igyekezetem szerint inspiráló és tartalmas cikkei mellett a legapróbb és legbugyutább hétköznapi dolgaimról is olvashattok itt:

KINCSES TIMI – SZEMÉLYES FELJEGYZÉSEIM A VILÁGNAK

20140408-192011.jpg

App ajánló: Threes – és egy kis Apple történelem, avagy az Almám védelmében

A 2048 játékra Via ajánlója után kattantam rá, de azt hiszem, egyébként is utolért volna az őrület, hiszen ezzel együtt csak úgy záporoztak az ajánlások a Facebookon és Instagramon is erről a valóban ötletes, izgalmas, addiktív kis játékról.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy várt egy levél az App Store-ból, mi szerint a férjem megajándékozott egy alkalmazással, aminek a neve Threes. Rögtön sejtettem, hogy van itt valami a levegőben. Amikor rákérdeztem, Peti ezt válaszolta: ez az a játék, ami hetekkel a 2048 előtt jelent meg. Csak támogatni akartam a fejlesztőket azzal, hogy megvásárolom neked.

De a port nem is az kavarta, hogy a 2048 fejlesztői átvették és Androidon és webes változatban is elérhetővé tették ezt a remek kis koncepciót, ahogy az sem, amikor az App Store-ba is feltöltötték ingyenes alkalmazásként, hanem amikor azt nyilatkozták: nem is hallottak még a Threes nevű játékról.


[A kép és az információk forrása: Toucharcade.com]

Ez a tanulságos eset arra késztetett, hogy nyilvánosan elmélkedjek egy kicsit a kapcsolatomról az Apple-lel.

Bár korábban nehezen képzeltem volna ezt el magamról, de miután leéltem most már csaknem egy évtizedet egy vérbeli Apple rajongóval, valami csak ragadt rám, és most már az Apple témák is azok közé a gombok közé tartoznak, amiket nyomogatva könnyű kihozni a béketűrésemből.

Mielőtt 2010-ben megjelent az első iPad, én is úgy voltam vele, mint a kritikusok tömege az interneten: oké, de… minek? De Peti annyira meg volt bolondulva érte, hogy azt mondtam, legyen. Így az elsők között voltunk, akiknek iPadje volt az országban – hónapokkal azelőtt, hogy hivatalosan megjelent volna Kelet-Európában. Mire Magyarországon is kaphatóvá vált a világ első táblagépe, addigra a világpiacot elárasztották a tabletek, ismert és noname cégek prezentálásaban, hiszen hirtelen mindenki táblagépet akart. Nekem sem telt sokba, hogy megszeressem: azóta már nincs is saját laptopom (minek?), és íróként is a leghasznosabb holmimmá vált.

Hát, valahogy így kezdődött az én őszinte rajongásom és hűségem az Apple fejlesztések iránt.

De menjünk vissza még egy picikét régebbre: 2007-be, amikor Steve Jobs bemutatta az első iPhone-t. Igazából nem is mondanék semmi mást ezzel kapcsolatban, csak néhány technikatörténetileg feledhetetlen mondatot szeretnék a figyelmébe ajánlani mindenkinek, aki ma (bármilyen márkájú) “tapi-telefont” használ:

“Bemutatjuk az első teljes érintőképernyős telefont, az iPhone-t. (…) A képernyő kezeléséhez pedig milyen eszközt fogunk használni? Természetesen egy stylust. ––– Nem, dehogy. Nem fogunk stylust használni. Körülményes kezelni, elveszítjük, nem szeretjük a stylust. A legjobb érintő eszközt fogjuk használni, ami valaha létezett: a saját ujjunkat.” (Steve Jobs, 2007, Apple Keynote)

Ugye, hogy ma már mennyire természetes? Hogyan máshogy is működhetne egy telefon? Ahogy természetes a telefonjaink formája is az.

20140330-182513.jpg
[A mobiltelefonok kinézete az iPhone megjelenése előtt és után. Forrás.]

Ez egyébként nem egy térítő vagy reklámozó jellegű cikk. Senkitől nem kérem vagy várom, hogy térjen át az almás termékek használatára, és nem is szidok más márkákat. Mindegyiknek megvan a maga helye a piacon, és az együttműködésüknek köszönhetően jut el mindenki kezébe a friss technológia (nemcsak azokéba, akik meg tudják támogatni egy vezető vállalat innovációs költségeit). Csak szeretnék egy pici tiszteletet és megértést ébreszteni az olvasóimban ezzel az “indokolatlanul túlárazott termékeket áruló, öntelt, sznob” bagázzsal szemben, akik a fejlesztéseikkel az élen jártak abban, hogy olyanra formálják a világot, ahogy ma szeretjük látni és megélni. (Aki nem hiszi, csak vessen egy pillantást a telefonjára.)

“Nem az számít, hogy a leggazdagabb ember legyek a temetőben. Ami igazán számít nekem, hogy úgy térjek nyugovóra éjszaka, hogy valami csodálatosat alkottunk.” (Steve Jobs)

KEEP CALM AND PUT A DING IN THE UNIVERSE!

A “Keep Calm and Carry On” (“Nyugalom és kitartás!”) plakátokat eredetileg a brit kormány tervezte 1939-ben, a második világháború kezdetén, hogy javítsa a morált a nagyvárosok kitartó bombázása alatt. A poszterek csak korlátozott példányszámban készültek el és nem kerültek a nagy nyilvánosság elé. 2000-ben fedezték fel újra, amikor kereskedelmi termékek díszítésére használták fel. (Forrás: Wikipédia)

A poszter, paródiáival és variációival együtt reneszánszát éli, és rengeteg változata kering az interneten. Néha ugyan megcsömörlök tőle, de be kell vallanom, nagyon sokszor megörvendeztetnek a különböző, komoly vagy mókás “Maradj nyugodt és …!” felszólítások.

A motivációs poszterek generálása után rákerestem, hátha ilyen egyszerű KEEP CALM plakátokat is gyártani – és persze, hogy az! Ezen a honlapon játszhattok vele – a kép letöltése ingyenes regisztrációhoz kötött.

20130713-210115.jpg

A képhez ezúttal az egyik kedvenc Steve Jobs idézetemet használtam fel: “I want to put a ding in the universe.” – “Jelet akarok küldeni az univerzumba.”

Boldog vagy?

“Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: ‘Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?’ És valahányszor a válasz túl sok napon át volt ‘nem’ egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell.” (Steve Jobs)


[Boldog vagy, vagy csak úgy teszel?]

Legyen elég bátorságod

“Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled! (…) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában” (Steve Jobs)

A sárga cetli hatalma

Akár egy konkrét célra szeretnénk koncentrálni, akár csak általános hangulatunkon szeretnénk javítani, a motiváló  cetlik elhelyezése a lakásunk vagy munkahelyünk gyakran látott pontjain (íróasztal, tükör, hűtőszekrény, stb.) jó ötlet lehet.

Az én íróasztalomat ezek a gondolatok övezik:

  • “Because the ones who are crazy enough to think that they can change the world, are the ones who do.” (Steve Jobs) – Mert akik elég őrültek, hogy úgy gondolják, meg tudják változtatni a világot, azok változtatják meg a világot.
  • “The journey is the reward.” (Steve Jobs) – Maga az utazás a jutalom.
  • “I want to put a ding in the universe.” (Steve Jobs) – Jelet akarok küldeni az univerzumba.
  • “Az élet egyszerű.”
  • “Csak a szeretet az, ami működik.”
  • FlyLady program napi és heti teendők
  • Az áramlat-élmény jellemzői
  • “Igyál vizet!”