stephen king címkéhez tartozó bejegyzések

Félbemaradt könyvsorozatok – Olvasmányajánló önmagamnak (is)

Kategória: Kategória nélkül by

Múlt hónapban arról írtam, hogy hosszú évek után végére jártam egy régi “tartozásomnak”, és elolvastam Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát. Most pedig, hogy a Trónok harca sorozat nemrég befejeződött friss évada ismét meghozta hozzá a kedvem, egy másik félbemaradt könyvsorozatom, A tűz és jég dala is ismét a kezembe került.

Ennek apropóján szeretnék bemutatni nektek néhány hasonló “tartozást” – azokat a könyvsorozatokat, amiknek az olvasásával félbemaradtam az évek során, de szeretném velük újra felvenni a fonalat, hiszen nem elégedetlenség vagy panasz miatt hagytam félbe az olvasásukat, így tulajdonképpen magamnak, és magammal együtt nektek is ajánlom őket.

könyvsorozatok-600

Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők / Időcsodák

Ez a szívet szorongató családi történet a jövőben játszódik, de inkább társadalmi dráma, mint sci-fi. A Csodaidők sorozat egy faji-vallási előitéletektől terhes időben kirobbant háború során szétszakadt család történetét mutatja be, míg az Időcsodák a Csodaidők alternatív univerzuma, “mi lett volna, ha…?” története a szerző tollából.

Stephen King: A Setét Torony

Stephen King ebben a sorozatban a fantasy műfajban próbálja ki magát, de a sorozat hangulatát és stílusát tekintve hű marad önmagához, sok szálon futó, szövevényes, sötét történetet ismerhetünk meg, amelyben a tengelyükből kimozdult különböző világok utazói próbálják megtalálni a rejtélyes Setét Toronyot, hogy helyreállítsák a világok egyensúlyát és megakadályozzák a pusztulást.

George R.R. Martin: A tűz és jég dala

És végül persze itt van George R.R. Martin népszerű történelmi fantasy sorozata, ami a kis emberek küzdelmeitől a királyságok háborúin át az emberek egész birodalmát fenyegető misztikus erők ébredéséig nagyszabású és mégis emberarcú és olvasmányos eposzban mondja el a történetét.

Ezzel az utóbbi sorozattal egyébként nemcsak én maradtam félbe: az író is várat még magára az utolsó kötet(ek) megírásával.

Hírdetés

Dilettáns amatőr szeretnék lenni

Kategória: Kategória nélkül by

Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek. 

Soha többet írói válság!

Kategória: Kategória nélkül by

Írni kell-e minden nap? Írni kell-e akkor is, ha nincs ihlet, ha tudom, hogy csak a (virtuális) papírkosárnak termelek? Írni kell-e akkor is, ha nincs mondandóm, vagy olyankor a legjobb befogni a csipogóm és majd akkor kinyitni újra, ha valami értékessel is tudom gazdagítani a világot?

Nemrég kaptam egy kommentet az egyik kedves olvasómtól Stephen King: Az írásról c. könyvéhez írt cikkemre, amiben azt írta: “Szerintem nem kell megszabni az időt, hogy mikor írj és mennyit. Egyszerűen, ha rád tör az ihlet, akkor írd le.”

Ez eszembe juttatta, mennyire másként álltam hozzá korábban az íráshoz, amikor még úgy gondoltam, csak értékes, ihletett munkát szabad papírra (képernyőre) vetni. Nem szerettem javítani, az írásaimat olyannak tartottam meg, ahogy először kiszaladtak az ujjaim közül, és nem is álltam neki írni addig, amíg össze nem állt a fejemben a cikk vagy a történet. Mindig elsőre tökéletest és csak tökéletest akartam alkotni.

Olvastam persze mindenfelől azokat a tanácsokat, hogy csak írni kell, mindegy, mit és milyen minőségben, és azt is, hogy ha valaki komolyan akarja venni magát íróként, akkor az írásra is úgy kell tekinteni, mint a munkájára. Elvégre a munkahelyünkre sem csak akkor megyünk be, ha ihletett hangulatban vagyunk, hanem felkelünk minden reggel és munkába állunk, és csak néhanapján, nagyon indokolt esetben maradunk távol – nem végzünk persze egyforma minőségű munkát minden nap, de eszünkben sem jutna csak azért távol maradni, mert tudjuk, hogy ma nem leszünk csúcsformában.

Ennek ellenére nagyon sokáig nem tudtam rávenni magam erre a munkamorálra. Évről évre aztán egyre jobban megpuhított a NaNoWriMo kihívás, ahol nincs helye minőségi aggályoknak, finomkodásnak és merengésnek egy-egy jelző felett – ott írni kell, őrült tempóban és minden nap, ha sikeresen akarjuk zárni a hónapot.

A legutóbbi NaNoWriMo alatt a Boldogságterv rovatomban végigkövethettétek az elmélkedésemet arról, hogyan dobtam be végleg a gyeplőt és adtam meg magam egy maximálisan csaló és kaotikus írói stílusnak, azaz hogy minden beleszámít a szószámba, mindegy, csak legyen meg a napi 1667 szó. Ez az élmény pedig csodákat tett a munkamorálommal, és egy (számomra) teljesen új munkamódszer kialakításához vezetett.

Napi 15 perc írás – minden nap!

A NaNoWriMo word war-jai, szóháborúi (amikor a vállalkozó szelleműek chaten vagy élőben kitűznek egy meghatározott időkeretet – általában 5-10-15 percet –, és rajtjelre, stopperrel írni kezdenek, őrült módjára, egymással versengve a minél nagyobb szószámért) ihlették az egyik újévi Don’t Break the Chain fogadalmamat, ami szerint minden nap 15 percet írok.

Ezalatt valójában 15 perc összefüggő, jól kihasznált időt értek, hiszen gyakran pötyögök valamit a buszmegállóban toporogva vagy a buszon zötyögve, de még ha ezekből a töredékidőkből össze is jönne a 15 perc, nem tudom be annak, csak ha egy rendes billentyűzet mellett, koncentrált figyelemmel, egy huzamban 15 percet az írással tudok tölteni.

A kihívásom január 1-jétől él, azóta figyelem és jegyzem minden nap a napi 15 perc írásidő letöltését, de valójában már november eleje óta tartom ezt a rutint.

Havi dokumentum – mindent bele!

A NaNoWriMo során az össz- és a napi szószám alakulását egy grafikonon követhetjük, amiből nemcsak az látszik, hogy hány szónál áll az adott pillanatban a kézirat, de azt is, hogy milyen ütemben jutottunk el odáig, mit jelent ez a havi célkitűzéshez képest és mi szükséges a hónap sikeres zárásához. Naponta látni azt, hogy a teljesítményünket jelző oszlop a célkitűzést jelző vonal alatt vagy fölött áll – nagyon motiváló tud lenni.

Novemberben vérbeli csaló módjára mindent bemásoltam a nanós dokumentumba, hogy gyarapítsam a szószámot (Kincsesfüzet cikkeket és jegyzeteket, személyes naplót, e-maileket, kommenteket – nagyjából mindent, aminek a bemásolása kevesebb energiát vett igénybe, mint az írása… tehát hozzávetőlegesen a tweeteken és az egysoros leveleken kívül mindent), emellett pedig ha semmi ötletem nem volt, zagyva belső monológok és eszmefuttatások leírásával töltöttem ki a helyet.

Ez adta az ihletet ahhoz, hogy ezt követően minden hónapban létrehozzak egy összefogó dokumentumot, amibe mindent írok vagy bemásolok, amit írtam, és a dokumentum végén egy táblázatban és grafikonon kövessem a szószámom napi alakulását. (A célkitűzésem a nanós napi átlag 1667 szó helyett 1000 szó.)

Csalásnak tűnhet, hogy mindent ideszámolok (bár semmi nem csalás, ha én hozom a szabályokat), de az igazság az, hogy meglepően gyakran kerekednek cikkötletek tartalmasabb e-mailekből, kommentekből, vagy az olyan belső monológokból, amik úgy kezdődnek, hogy “na jó, a helyzet az, hogy semmi kedvem írni, de arról volt szó, hogy napi 15 perc, szóval jobb híján beszéljünk arról, hogy…”. Sőt így, hogy 15 percet és napi átlag 1000 szót ki kell töltenem, gyakran olyan ötletek kifejtésére, továbbgondolására is ráveszem magam, amiket egyébként hagynék elszaladni.

A napi 15 perc írásra nem mindig könnyű rávenni magam – különösen akkor, ha semmi ihletem, kedvem, este van, fáradt vagyok, nyűgös vagy beteg –, ugyanakkor napi 15 perc írás igazán olyasmi, ami csak nagyon extrém körülmények közt nem férne bele ténylegesen a napomba, így annyira elbliccelni sem egyszerű, ha egyszer már elkötelezte magát az ember. 15 perc hamar elszalad, ugyanakkor néha döbbenetesen hatékony tud lenni. Ráadásul gyakran az is előfordul, hogy bár nyűglődve, kelletlenül, fáradtan, fejfájósan álltam neki, teljesen feltöltődve hagyom abba (vagy épp fokytatom még egy kicsit), amikor lejár a 15 perc.

Soha többet írói válság!

Amiért igazán szeretem ezt az új munkamódszert, az nemcsak az, hogy minden nap sikerélményt biztosít, mert ha mást nem is tettem le az asztalra, legalább növeltem egy kicsit az oszlopok nagyságát a napi szószám diagramon, de az is, hogy nem kell többet aggódnom az írói görcs, az alkotói válság miatt.

Ahogy egyik TED beszédében Elizabeth Gilbert elmésen megjegyezte, nem szokott előfordulni az, hogy egy mérnök, egy titkárnő, egy háziasszony vagy egy rakodómunkás hirtelen képtelenné válik elvégezni a munkáját, mert elhagyta a múzsája. Ezeket a munkákat nem kötjük ihlethez, hanem egyszerűen elfogadjuk, hogy el kell végezni, és elvégezzük őket. Nem mindig tökéletes minőségben vagy égő lelkesedéssel, de elvégezzük.

Ha az írói munkára is hasonlóan tekintünk, az egészen új dimenziókat nyit meg előttünk. Számomra már nincs többé írói válság, mióta az írásra is úgy tekintek, mint bármelyik munkára: a munkaidőm napi 15 perc (legalább), és ezt el kell végezni, nincs mese. Ráadásul mint kiderült, ahogy a mondás szerint evés közben jön meg az étvágy, úgy gyakran az ihlet is írás közben érkezik. Napi legalább 15 perc írás és napi átlag 1000 szó önmagában nem mindig termel értéket, néha viszont olyan ötletek születnek meg így, amik egészen biztosan nem pattantak volna ki a fejemből, ha néha nem kezdek véletlenszerű gondolatokat egymásra hányni, csak hogy gyarapítsam a szószámot és kitöltsem az időt. Így attól sem kell tartani, hogy ez a “napi robot” a kreativitás gyilkosa lenne – sőt.

Úgyhogy én – most már saját tapasztalatból is – arra bíztatok mindenkit, aki írással foglalkozik vagy szeretne foglalkozni, hogy építse be a napi rutinjába az írást. Minden nap 15 perc ideális a számomra, de mindenki maga ismeri a beosztását, az enyém nem szentírás, legfeljebb kiindulási alap. De mindenképp érdemes kipróbálni, hiszen olyan ez, mint minden rutin, legyen az takarítással, testmozgással vagy bármilyen területtel kapcsolatos: kiépíteni nem mindig könnyű, de ha kitartasz, meg fogsz lepődni, milyen könnyen belefér a napirendbe, és elkezdheted élvezni az áldásos hatásait.

Összefoglalva

Összefoglalva így fest az új munkamódszerem:

  • 15 perc összefüggő időt töltök minden nap írással.
  • Minden irományomat (cikk, vázlat, e-mail, hozzászólás, feljegyzés, történet, ötlet, napló, belső monológ) közös dokumentumban gyűjtöm.
  • Nyilvántartom a naponta produkált szószámot.
  • Napi átlag 1000 szó a célkitűzésem, havonta nullázom a statisztikát.
  • Nem szabok minőségi vagy tartalmi keretet, mert a legvacakabb belső monológokból vagy a leghétköznapibb e-mailekből is születhetnek értékes ötletek.
  • Nem csalok az idővel, csak akkor tudom be teljesítettnek a napi penzumot, ha 15 percet egyhuzamban, elmerülten foglalkozni tudtam az írással.
  • Nem hagyok ki egy napot sem.

Nektek van bevált írói munkamódszeretek?

Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Mi újság a NaNoWriMón? #1

Kategória: Kategória nélkül by

Eltelt az első hét a NaNoWriMóból, és arra gondoltam, hogy ha már kicsit hiányolnotok kell itt a blogon, legalább írok egy gyors élménybeszámolót. Igyekszem rövidre fogni, hiszen a szavaimra máshol van szükség. :)

Kick-off, TGIO, write-in – mi a manó?

(A NaNoWriMo speciális kifejezéseiről magyarázatokat olvashattok a NaNoWriMo magyar régiójának honlapján.)

Ami nekem nagyon szimpatikus, ahogy a NaNoWriMo az írás jellemzően magányos folyamatát közösségi eseménnyé teszi. Bár a fővárosiak határozott előnyben vannak, nekem pedig leginkább csak a chat és a fórum marad, de akkor is nagyon szimpatikus, hogy vannak közös bulik és események – évad indító kick-off buli, évad záró TGIO – Thanks God It’s Over – Köszönöm, Istenem, Hogy Vége! parti, write-in-ek, azaz írós összeülések.

2k, 11111, duplázó, word war – mi a szösz?

A NaNoWriMo egy hihetetlen hajsza, egy nagy kihívás, ami egyben nagy falat. A másik, amit nagyon kedvelek, az az, hogy nem dobnak be a mély vízbe majd hagynak magamra, hogy tessék, oldd meg – hanem rengeteg apró kihívást támasztanak elém. Ezek közül persze egy sem kötelező, nem jár kizárással, büntetéssel, de még szigorú ejnye-bejnyével sem, ha nem teljesíti őket az ember – de aki belevág, annak segíthet felpörgetni a szószámlálót és hamarabb elérni a célt.

Mivel a hétköznapokon általában kevesebb idő jut az írásra, a hétvége az, amikor idő is és szükség is van a statisztikát pumpáló kihívásokra.

Az első hétvége a 2k hétvége volt, amikor a napi legalább 2000 szó volt a cél. Ezt alaposan sikerült túlteljesítenem, napi átlag több mint 3000 szóval. A második, azaz ez a hétvége a 11111 hétvége, amikor a 11.11. dátum tiszteletére fejenként 11111 szót kell írni csütörtök éjféltől vasárnap éjfélig, három nap alatt. Nos, erre beneveztem, de még nem tudom, sikerülni fog-e (mindent megteszek – például hogy itt rövidre fogom, mint mondtam, kellenek a szavak máshová!). Aztán pedig lesz még egy duplázó hétvége is, amikor az átlagos szószámunk megduplázása lesz a cél.

Ezen kívül az egyik kedvenc eseményem a word war, azaz szóháború, amikor a chaten (vagy a write-in-ek alkalmával) adott idő alatt, rajtjeltől az idő lejártáig írni, írni, írni kell, mint az őrült, és a végén az indulók összemérik a szószámokat, amik születtek. Ez egy szédítő, gondolkodás nélküli robogás, de hihetetlen áldás tud lenni a szószámnak – ami azt illeti, négy-öt word warból már ki is jön egy napi adag!

A szószám mindenek felett?

Azt hiszem, a novemberem mottójának a következő, Hemingwaynek tulajdonított idézetet választom:

“The first draft of anything is shit.” – “Bárminek az első kézirata egy rakás trágya.”

Amikor megkérdezték tőlem, hogy mutatnék-e részletet abból, amit éppen írok, azt mondtam, hogy persze, de ne csodálkozz rajta, ha a sütinek még nincs jó íze, amikor még ott rezeg a tojássárgája a liszt és kakaó halom tetején. Az egy hónap alatt megírt ötvenezer szavas első kézirat olyasvalami, amibe gondolkodás nélkül beledobálok mindent. Már minden benne van a végén, amitől jó lesz, de még rengeteget kell gyúrni, formázni, hagyni kiforrni (avagy megnézni, mi sül ki belőle, hahh! a sütis hasonlat!) – hát, valahogy így kell tekinteni az első kéziratra.

Ez a gondolat sokat segít nekem abban, hogy túllépjek azon, hogy megírok egy undorítóan agyonjelzőzött mondatot, egy katyvaszos, össze-vissza csapongó gondolatsort, vagy személyes megjegyzésekkel tűzdelem a kéziratot. Az első kéziratnak nem az a dolga, hogy jó legyen – az első kéziratnak az a dolga, hogy meglegyen.

Szóval, igen: a szószám mindenek felett.


[A novemberem másik mottója: “Tény: az édes tea szinte mindent jobbá varázsol.”]

Mit sütsz, kis szűcs?

Eredetileg úgy gondoltam, hozok majd nektek részletet abból, amit írok, de nem bírom rászánni magam. Nem véletlenül tanácsolja azt Stephen King, hogy az első kézirat készüljön zárt ajtók mögött.

De amennyit a NaNoWriMo fórumon elárultam, annyit nyugodtan elárulhatok itt is a készülő valamiről (amit még nehezen nevezek műnek…). Blogkönyv munkacím alatt fut, de persze nem az, hiszen nem a blog cikkeit fésüli össze. Ellenben igyekszem szem előtt tartani azokat a témákat, amik a statisztikáim szerint a leginkább érdeklik az olvasóimat, és ezekről írni – tapasztalatokat, véleményt, személyes élményeket, elméletet és tippeket. Afféle werk-könyv – “ami a Kincsesfüzetből kimaradt”.

11:11 van, ahogy az órára pillantok. Ez azt hiszem, egy megfelelő emlékeztető: a 11.11-es hétvége 11111 szavához még nagyon sok hiányzik. Ideje egy másik ablakban folytatnom a pötyögést.

További kellemes hétvégét nektek, pihenjetek, és küldjétek nekem az energiákat, a múzsákat és a szavakat!

Hogyan írjak regényt? – Munkamódszert keresek

Kategória: Kategória nélkül by

És mééég mindig a regényírás a téma a blogon. Látszik, hogy bolygat a téma. Mégpedig azért bolygat, mert nem találom a sikerre vivő munkamódszeremet.

Stephen King szerint ne rágódjunk sokat a témán és a cselekményen, hiszen az élet sem sokat rágódik az ilyesmin. Csak indítsunk el egy történetet, írjunk meg egy első vázlatot zárt ajtók mögött, majd egy ideális olvasóval konzultálva írjuk újra.

Randy Ingermanson szerint vegyünk egy bármilyen egyszerű alapötletet, szerkesszük nagy körültekintéssel egy átfogó vázlattá a cselekményt, és maga a történet ezután szinte már megírja magát.

Chris Baty szerint csak tűzzünk ki egy napi penzumot, tartsuk mozgásban a szószámlálót, és a többivel ráérünk később foglalkozni.

Ti megtaláltátok már az ideális munkamódszereteket, amivel nagy projekteken rágjátok át magatokat? Hogyan találtatok rá?

Stephen King: Az írásról

Kategória: Kategória nélkül by

Ahogy ígértem, a hópihe-metódushoz hasonlóan hozok további cikkeket a kreatív írás témakörében.

Még évekkel ezelőtt Ditta ajánlására elolvastam az általam nagyrabecsült regényíró, Stephen King könyvét, amely Az írásról címet viseli. Ebben a tőle megszokott egyszerű, őszinte, gyakran nyers stílusban ír, ezúttal saját életéről és magáról az írásról.

King kiemeli élete néhány eseményét, amikről úgy érzi, mintegy mérföldkőként kísérték végig munkásságát, kezdve gyerekkori élményeitől (“Akinek egy százkilós bébiszitter fingik az arcába, miközben azt kiáltja, Pú!, az nemigen ijed meg a The Village Voice kritikájától.”) édesanyja haldoklásán, családi életén, alkohol- és drogproblémáin át egészen a csaknem végzetes autó balesetig, ami lehetőséget és motivációt adott neki, hogy megírja ezt a könyvet.

Nem kínál tankönyvet az írópalánták számára, mégis ellát sok hasznos tanáccsal, de elsősorban saját munkásságából, a saját bőrén megtapasztaltakból kiindulva. Kevés feladattal, viszont sok, a saját és mások műveiből vett példával színesíti könyvét, és mindvégig fenntart egyfajta anekdotázó, személyes hangnemet, ami különösen élvezetes olvasmánnyá teszi könyvét.

Bővebben… →