A hónap kedvencei #7 – Sportcipős különkiadás

Az augusztus kedvencei bejegyzéssel adós maradtam – nem zárom ki, hogy a szeptemberi kedvencekkel együtt pótolom –, addig is viszont hoztam egy tematikus válogatást, mert úgy tűnik, most hirtelen mindenhol téma lett a sport, és olvastam néhány egyszerű, hétköznapi és őszinte cikket a témában. Megosztom veletek is, inspirálódjatok – hátha valaki a süppesztő nagy nyári melegek után új őszi szokásként a kültéri sportokhoz szeretne közelebb kerülni.

Sportcipő

Talk Talk Buttercup: How to compliment someone who is losing weight

Bogca arról írt, hogyan (ne) dicsérjünk olyanokat, akik az elmúlt időszakban nagyobb súlyfeleslegtől szabadultak meg, vagy más nagyobb változásokon mentek át. Mert még ha a legnagyobb jóindulattal hangzik is el, a “nézd csak, most már van is valami formád!” nem túl burkoltan jelzi azt, hogy “bezzeg eddig egy formátlannak, ormótlannak láttalak”.

NieNie Dialogues: Simple Steps

Stephanie azzal kapcsolatban osztotta meg az emlékeit, milyen nehéz volt visszatérnie a sporthoz a balesete után: hogy milyen fájdalmas élmény volt szembesülni azzal, hogy a teste már nem képes azokra a dolgokra, amik korábban természetesek és örömteliek voltak a számára.

Daily Dorothy: Futás kezdőknek

Dóri pedig a futással kapcsolatban írt egy szuper-szuper kezdőknek szóló programról és az élményeiről kezdő futóként. Mivel számomra mindig mumus volt a sportnak ez a formája (még mindig az), jó volt olvasni egy olyan élménybeszámolót, ami pontosan reflektál az érzéseimre.


Olvassátok őket szeretettel! Valamint ne feledkezzetek el róla, hogy a hírlevél feliratkozóknak őszindító ebook jár, ami pont az őszi szokásokkal, új szokások bevezetésével foglalkozik. Érdemes lecsapni a lehetőségre, mert már csak záros határideig lesz elérhető – októberre már valami mást tervezek.


IRATKOZZ FEL A HÍRLEVÉLRE!


Reklámok

Mormon péntek – Testgyakorlás és lelki gyakorlat Stephanie Nielsonnal


A Mormon péntek rovatot eredetileg azért indítottam, hogy a mormon misszionáriusok által szervezett (Sopronban csütörtökönként tartott) ingyenes angolóráinak lelki üzeneteit megoszthassam az olvasóimmal. Bár az angolórákat már nem látogatom, ezek a lelki üzenetek nagy hatással voltak rám, ezért a mormon egyház híreit továbbra is követem az interneten, és ha találok egy értékes lelki üzenetet, azt továbbra is megosztom. A rovat cikkeit a mormon péntek címke alatt olvashatjátok.


Stephanie Nielson a Mormon Channel oldalán osztotta meg személyes módszerét a szentírások tanulmányozásához.

Bár az ehavi boldogságtervem témája részben éppen az, hogyan függetleníthetem a hitet a vallástól, mégis most érkezett meg az ihlet, hogy megosszam veletek ezt a cikket, amit már egy jó ideje kerülgetek. 

Talán azért, mert bár Stephanie számára mormonként nagyon is egyértelmű, mit takarnak a tanulmányozásra váró szentírások – a Bibliát és a Mormon Könyvét –, azonban a módszere jó tippeket adhat bárkinek, aki ihletet, inspirációt, sugallatokat keres. Ráadásul nem ragad meg egy könyv lapjai mellett, hanem a kutatása helyszínét kihelyezi a természetbe, hiszen Isten – az ihlet, a sugallatok, az ötletek forrása – ott van mindenütt. A könyvek önmagukban csak éppolyan kapaszkodót, eszközt jelentenek a kapcsolatteremtéshez, mint az ima vagy a környező világ tanulmányozása.

Stephanie tehát így tanulmányozza a szentírásokat:

  • Minden nap, miután elvitte az iskolába a négy nagyobbik gyermekét, nekiindul egy kis túrának az otthonához közeli hegyi ösvényen. 
  • Amíg kapaszkodik felfelé az ösvényen, a telefonján meghallgat egyet a legutóbbi vagy valamelyik korábbi Általanos Konferencia beszédei közül.
  • Amikor a beszéd véget ér, megáll imádkozni, hogy a hallottak a hasznára legyenek, hogy inspirációt és személyes üzenetet találjon bennük, és hálát ad a beszéd szavaiért és mindenkiért, aki dolgozott azért, hogy azok eljussanak hozzá.
  • A túráról hazaérkezve kikeresi és feljegyzi azokat a szentírás hivatkozásokat, amik a meghallgatott beszéd lábjegyzetében szerepelnek.
  • Amikor nap közben a legkisebb gyermeke, aki még otthon van vele, pihen, Stephanie fellapozza a kijegyzetelt hivatkozásokat, és tanulmányozza őket.
  • A szentírás tanulmányozásra szánt idő – a mindennapos edzés során kihasznált időn túl – néha egészen rövid, néha jobban el tud merülni a feladatban, de valamennyi időt minden nap rászán, kivétel nélkül.

Stephanie módszere persze több ponton is sajátos és talán nem száz százalékosan adaptálható bárki számára, hiszen megkönnyíti a dolgát, hogy a szentírás hivatkozásokkal gazdagon ellátott, mindig elérhető konferenciai beszédek kézenfekvő és könnyen felgöngyölíthető utat adnak a tanulmányozásra, és persze nem mindenkinek fér bele ugyanez a metódus a mindennapos rutinjába. 

Azonban egy kis odafigyeléssel mindenki meg tudja találni a napjában azokat a potenciális időszakokat (az ingázás, a napi edzés, a napi házimunka idejét, a lámpaoltás ideje előtti perceket, stb.), amiket feltölthet a lelki inspirációval – ahogy Marla Cilley, a FlyLady is tanácsolta, érdemes a lélek táplálására olyan rutinszerű időszakot találni a napban, amikor a test “robotpilóta módban” teszi a dolgát –, és egy kis előkészülettel gyűjthet olyan hanganyagokat és olvasmányokat, amik alkalmasak ezeknek az időszakoknak a kitöltésére.

Összefoglalva így teheted mindennapos rutinná a lelki gyakorlatokat:

  • Keress egy olyan rutint, amit minden nap automatikusan végzel, és kevés szellemi energiabefektetést, kevés koncentrációt, elmélkedést igényel.
  • Gyűjts olyan anyagokat – videókat, hanganyagokat, vagy olvasmányokat, ha az összeegyeztethető a választott rutinoddal –, amikben el szeretnél merülni. 
  • Imádkozz, azaz bizakodón, azzal a szándékkal és hittel fogj neki a kutatásnak, hogy találni is fogsz valami olyasmit, ami személyesen neked szól, neked hasznos.
  • Kösd össze a fizikai rutint és a lelki élményt, és kitartóan ismételd ezt a riutálét minden nap.

A hónap kedvencei #2


A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.


Eszter’s Offtopic – A házasság szent köteléke

Eszter blogján még a hónap legelején olvastam egy nagyon átfogó és nagyon elgondolkodtató cikket a házasság mibenlétéről, arról, hogy miért volt annyira “szent és megbonthatatlan kötelék” annakidején, és miért nem az már. Nagyon tetszett, ahogy a cikk összeszedte a prókat és kontrákat, valós képet mutatva arról, miért volt szinte kikerülhetetlen a házasság régen, és miért nem bűn vagy feslettsét, hanem egyszerű kényszermentes szabadság az ma, hogy már nem kell házasodnunk ahhoz, hogy boldoguljunk az életben. 

A cikk végeérhetetlen parázs vitákat robbantott ki, és én is ajánlom olvasásra, mert nagyon széles látókörű, jól kidolgozott írás.

A házasság szent köteléke

Nem hiszek a fals nosztalgiában, hogy régen az emberek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak voltak, a házasságok az égben köttettek, és a párok életük végéig szeretetben kitartottak egymás mellett. Száz, kétszáz évvel ezelőtt is emberek éltek a földön, semmivel sem voltak jobbak vagy rosszabbak, mint a 21. századi populáció. A körülmények változtak, és ez az, ami sok mindent átírt.

A cikk további részét itt olvashatjátok.

Réka, Via, D. Tóth Kriszta #sminknélkül

Smink. Nélkül. Is. Szép. Vagy.

Közhely? Igen. Lerágott csont? Igen. Kell beszélni róla? Igen. Van mit mondani róla? Igen. 

Úgyhogy ennek jegyében én sem megyek el amellett, hogy D. Tóth Kriszta kitartóan minden nap megmutatja a 40 éves, sminkmentes arcát a világnak, és hogy ez hatással van a nőkre. Legyen is. 

Biztos, hogy sokan kapták fel és vitték tovább a gondolatot, akikkel én találkoztam, Via volt a maga karakán módján, és Réka az elsősminkes élményeinek felidézésével és egy saját kis selfie-kihívással.

“Mi a baj? Beteg vagy?” – Nem, ez az arcom.

Senki sem születik pórusok nélkül. Mind szőrösek, ráncosak, hegesek vagyunk, és, ha megadatik az a privilégium, hogy megöregedjünk, csak még ráncosabbak leszünk. Legyen úgy.

Via cikkének többi részét itt olvashatjátok.

Smink nélkül – én így nézek ki

Az, hogy milyennek lát a környezetünk, sokszor azon múlik, hogy mi milyennek látjuk magunkat, és nem fordítva, mint ahogy azt sokszor hisszük.

Réka cikkét pedig itt találjátok.

NieNie Dialogues – Button hell

Stephanie Nielsonról már írtam nektek – tudjátok, ő az, aki a férjével együtt egy súlyos repülőgép balesetet szenvedett, és a teste több mint 80%-a égett meg, beleértve az arcát is. Stephanie-tól több megérintő életképet vagy kirohanást is olvashatunk, amik a “smink nélkül” és az “ilyen az arcom, ezt fogadd el” témához erősen kötődnek, hiszen számára kikerülhetetlen az a megpróbáltatás, amit a társadalom arra mér, akinek nem katalógusba illő babaarca van. 

Ez a cikk azonban, amit most hoztam, egy sokkal egyszerűbb, sokkal hétköznapibb módon érintett meg. A cikkhez tartozó kép kiborult gombokat ábrázol, és az első gondolatom az volt, amikor megláttam, hogy de csodás, milyen színes! – Majd elolvastam Stephanie szűkszavú vallomását arról, hogy “sokan sokféleképpen képzelik el a poklot, de számomra ez az: lapos tárgyak a földön”. 

Ahogy bevallja, hogyan okoznak a baleset óta nehézkesen működő ujjainak (amikből kész csoda, hogy megmaradt mind!)  gyötrelmet az olyan dolgok, mint a padlón szétgurult gombok vagy boltban a pultra ejtett aprópénz, eszembe juttatta azt, amit én a gyásszal tanultam meg: hogy néha a legnagyobb dolgokat is derűsen bírja az ember, míg máskor a legváratlanabb pillanatban a legártatlanabb dolgok gyűrik le…

Button hell

Today Lottie dropped the button box.
That’s when I decided I was in hell.


Stephanie cikkét itt találjátok.

Kincses Timi :) – A másik blog, avagy személyes feljegyzéseim a világnak

Már biztosan észrevettétek, mennyire bolygat mostanában a naplóírás, a személyes feljegyzések készítésének témája, hiszen több cikket is írtam róla.

Stephanie Nielson, aki blogjával (ami a nagymamáknak és nagynéniknek szóló online családi jelentés akart lenni, majd hatalmas tömegeket inspiráló személyes eposszá vált) a legjobb példa rá, hogy érdemes személyes naplót vezetni, mert soha nem tudhatjuk, mi lesz az a bizonyos nyom, amit érdemes volt magunk után hagyni, az a jel, amit az univerzumba küldtünk – csak hogy kedvenc Steve Jobsom szavaival éljek. (“I want to put a ding in the universe!”) Tehát, mint tudjátok, nagyon motiváltnak éreztem magam, hogy hagyjak magam után személyes feljegyzéseket – de nagyon nehezen találtam meg a formát és a hangot.

Stephanie Nielsontól kaptam azt a tanácsot is, hogy mindenki szabadon kísérletezzen és keresgéljen, amíg meg nem találja azt a módot, ami számára a legmegfelelőbb. Hogy ez egy vonalas füzet, egy álomszép bőrkötéses napló, egy fotóalbum, aminek a margójára megjegyzéseket vezet, egy scrapbook, egy dokumentum a számítógépünkön, egy blog, egy videócsatorna, vagy bármi más módja annak, hogy nyomot hagyjunk a gondolatainkról, érzéseinkről és az életünk eseményeiről, az teljesen mindegy – a lényeg, hogy a forma motiváljon minket arra, hogy szívesen megtartsuk ezt a szokást.

Én többféle formával is próbálkoztam az elmúlt időszakban. Az utolsó probléma, amit nem tudtam sehogy sem kiküszöbölni, az az, hogy egyszerűen nem találtam a közös hangot azokkal, akiknek ez a napló szólna. Nem tudtam közvetlenül szólni azokhoz, akik még meg sem születtek, nem tudtam, mit és hogyan mondjak el nekik. Kitartóan és becsületesen vezettem a naplómat, de éreztem, hogy ez még nem az igazi.

Aztán eszembe jutott, hogy én is indíthatnék személyes blogot, akárcsak Stephanie. Több aggodalmam is volt ezzel kapcsolatban, és amikor megosztottam az ötletet Petivel, aki minden erejével igyekszik kerülni a nyilvánosságot, még több aggály merült fel.

  • Vajon így megtalálom a hangom?
  • Nem lesz ez egy újabb füstbe ment projekt?
  • Vajon ugyanazt akarom elmondani a világnak, mint amit az utódaimnak?
  • Vajon lesz ebből konfliktusom Petivel?
  • Nem fogja elvenni az energiáimat a Kincsesfüzettől?

Petivel két hét próbaidőt adtunk a blognak, hogy eldönthessem, jól érzem-e ott magam, látom-e hasznát, nem gátolja-e a munkámat a Kincsesfüzettel, és nem bántja-e Peti érzéseit. Az új blog minden próbán átment – könnyedén megtaláltam vele a közös hangot, jól együttműködik a Kincsesfüzettel, és még a szigorú slágerbizottság (Peti) is jóváhagyta. Sőt, megláttam benne még annak a lehetőségét is, amire régóta vágyom, de a Kincsesfüzet hosszú és fajsúlyos cikkeivel nem tudtam volna megvalósítani: párhuzamosan két nyelven is blogolhatok, gyakorolva az angol tudásomat.

Ezért nincs más hátra, mint előre: mostantól a Kincsesfüzet minden igyekezetem szerint inspiráló és tartalmas cikkei mellett a legapróbb és legbugyutább hétköznapi dolgaimról is olvashattok itt:

KINCSES TIMI – SZEMÉLYES FELJEGYZÉSEIM A VILÁGNAK

20140408-192011.jpg

Mondjuk el a történeteket!

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Az, aki azelőtt voltam

Stephanie Nielson blogján nemrég olvastam egy megindító bejegyzést a múlttal, a múltbéli önmagunkkal való szembenézésről.

Stephanie férjével együtt egy repülőgépbaleset túlélője, amiben a teste több mint 80%-a megégett, beleértve az arcát is. Így, bizonyos szempontból, teljesen elveszítette önmagát – az aki a tükörből visszanézett rá, sokáig csak egy furcsa, rémítő idegen volt a számára.

Stephanie-éknál családi hagyomány, hogy papírból kivágott sziluetteket készítenek a családtagokról. Ő azonban hosszú évekig nem tudta rávenni magát arra, hogy elkészítse az új sziluettet az új önmagáról.

Bejegyzésében így ír az érzéseiről:

“Néha úgy éreztem, mintha kísértene a baleset előtti sziluettem, ami még mindig ott volt bekeretezve a falon.
Ahogy ránéztem a sziluettre, rajtakaptam magam, hogy úgy gondolok magamra, mintha “őrá” gondolnék. Ő olyan nyugodt és gondtalan. Ő olyan összeszedett és csinos. Ő olyan fiatal és sértetlen.
Az új sziluettem teljesen más. Egy egészen más profilkép.
Annyira más orr és áll van az ő tökéletes vonalai helyén.
Néhány évvel ezelőtt még undor fogott el az arcom láttán. Gyűlöltem az új profilomat, és még csak gondolni sem tudtam arra, hogy új sziluettet készítsek magamról.
De megváltoztam. Már máshogy érzek. És egy másik arcot látok magam előtt.
Őbelőle végre én magam lettem, az én arcom pedig egy túlélő arca, és hálás vagyok azért, hogy láthatom.

20140309-185352.jpg
(A képek forrása itt)

Régebben Viánál is beszéltünk arról, mit mondanánk a gyermeki önmagunknak, ha találkoznánk vele (sajnos nem találtam a bejegyzést), és bár én nem mentem át olyan szörnyű megpróbáltatásokon, mint Stephanie (…, de soha nem mérjük saját nehézségeinket mások nehézségeihez…), de néha nekem is torokszorító visszagondolni arra a sebzett, szomorú lányra, aki voltam.

Talán ti is voltatok már így. Talán ti is éreztétek már úgy, hogy azok, akik voltatok, mint szellemek, mint idegenek (“ők”), ott kísértenek körülöttetek. Néha nehezebb azzal megbirkózni, akik vagyunk, néha nehezebb azzal, akik voltunk.

Ti hogyan engeditek el… “őket”?

Egymondatos napló, mert szeretlek

Még szeptemberben olvastam Stephanie Nielson blogján egy kedves bejegyzést arról, hogy NieNie megtalálta és újraolvasta azt az egymondatos naplót, amit 2006-ban írt a férjének, és amiben egy éven át minden nap papírra vetett egy mondatot arról, hogy miért szereti a férfit.

Hasonló ötletet olvastam már kedvenc életmód bloggeremnél, Viánál a karácsonyi készülődés ötletei között, amiben rendhagyó adventi naptárként egy olyan gyűjteményt javasolt, amiben 24 szerelmes üzenetet vagy idézetet írunk, és csokoládé vagy ajándék helyett minden napra juthat karácsonyig egy kedves sor a kedvesnek.

November 7-e van, 48 nap Szentestéig, 24 nap az Advent kezdetéig – ami azt jelenti, hogy ha ma elkezdetek minden nap papírra vetni egy mondatot arról, miért szeretitek a szeretett társat, időben el is készül a rendhagyó naptár. Hajrá!

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.

Mormon péntek – NieNie: A mennyország itt van

A mormon péntek rovat (az angol gyakorlással együtt) megsínylette a vizsgaidőszakot. De azért hoztam mára egy inspiráló videót, blog- és könyvajánlót egy fantasztikus mormon anyukától, akinek a blogját most már Tazáéval együtt rendszeresen olvasom. Ő Stephanie Nielson, NieNie, aki 2008-ban túlélt egy repülőgép balesetet, amelyben a teste több mint 80%-a megégett. Az, hogy memoárját négy évvel később “Heaven is Here” (“A mennyország itt van”) címmel adta ki, már önmagában sokat elmond róla, és arról, miért érdemes megismerni őt és olvasni az írásait.

A könyv ajánló videóját elhoztam, és nagy vonalakban lefordítom azok kedvéért, akik nem értenek angolul – elnézést az átugrott vagy elnagyolt részekért, de úgy érzem, a pontos fordításnál fontosabb, hogy megosszam ezt az üzenetet.

“Nagyon-nagyon boldog életem volt, nem is álmodhattam volna jobbat. Négy kicsi gyerekem volt, egy csodálatos férjem, és egy boldog kutyám, Jimmy. Mind boldogok voltunk, egészségesek, áldottak, és nem is vágyhattunk többre. Minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy olyan áldott vagyok és annyira hálás lehetek az életemért. Én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.

Aztán 2008 augusztusában a nagyszülőknél hagytam a gyerekeket, hogy repülőre üljek és a férjemmel egy napra átugorjunk a férjem családjának birtokára. A repülőnk azonban lezuhant és lángokba borult, én pedig kis híján meghaltam a tűzben. Négy hónapig voltam kómában. Azután pedig azt gondoltam, hogy soha nem lesz már olyan boldog az életem, mint volt. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek. Az életem borzalmas volt. A testem több mint 80%-a megégett, beleértve az arcomat is. A gyerekeim féltek tőlem. A fájdalom állandó volt és elviselhetetlen, nem tudtam még csak felülni sem az ágyban, vagy bármihez kezdeni magammal.

De aztán, egy éjjel, amikor a kórházban feküdtem, nyugalom árasztott el. Tudtam, hogy nehéz és fájdalmas lesz, és talán soha többé nem leszek gyönyörű. De élni fogok. Anya lehetek a gyermekeim számára, érezhetem a virágok illatát, a kedvenc ételeimet ehetem, megcsókolhatom a férjemet. Egy nap újra jógázhatok, ebédet készíthetek, a hála és a béke érzésével ébredhetek reggel, akárcsak régen, fájdalom nélkül. Az élet megváltozik, de ugyanolyan csodás lesz.

Úgyhogy megírtam ezt a könyvet. Megírtam, hogy reményt és inspirációt adjak az embereknek. Megírtam, hogy emlékeztessem Jane-t, hogy az élet változik, de ez nem mindig jelent rosszat. Megírtam, hogy emlékeztessem Ollie-t, hogy az édesanyja sosem adta fel, akkor sem, amikor annyira szerette volna, mert ő mindennél fontosabb volt a számomra. Nicholasnak írtam, hogy tudja, Isten egyenként szeret mindannyiunkat és terve van valamennyiünk számára. Claire-nek írtam, hogy tudja, még ha máshogy nézünk is ki, ugyanúgy szerethetünk és szerethetnek minket, mert a család kötelékei fontosabbak, mint az élet dolgai. És azért írtam, hogy elmondjam, léteznek csodák, mert a testünket Isten a képére teremtette.

A nevem Stephanie Nielson, és még mindig én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.” (Stephanie Nielson)