Nemrég megtaláltam a házam lelkét! Woohoo! (Nem ingával vagy mogyoróvesszővel. :))

Arin Murphy-Hiscock: The House Witch c. könyvét olvasom épp (bár amekkora most az olvasási fegyelmem, borzasztó nagylelkű azt mondani, hogy “épp” bármit is olvasok…), és… Nos, egyrészt rájöttem, hogy továbbra is nagyon rossz spirituális tanítvány vagyok. :D A könyv érdekes és élvezetes, de a legtöbb részen csak hümmögve átlapozok, hogy mhm, mhm, házi szellemek, sót a földre, ételfelajánlás, mhm, mhm. (Még ha szimbolikus dolgokról beszélünk is, akkor is nagyon nehezen veszem rá magam, hogy pusztán rituális céllal végezzek bármit.)

Találtam viszont valamit a könyvben, ami nagyon megihletett.

Mielőtt elmesélem, egy kis kitérő. Néhány hete (vagy nem is tudom, mikor… néha meglehetősen elveszítem az idő fonalát) volt egy, hm, meglehetősen intenzív egzisztenciális szorongásos időszakom. Legalább egy héten át a “mind meg fogunk halni és senki nem lesz, aki segítsen rajtunk” érzéssel jöttem-mentem fel-alá a mindennapjaimban.

Majd egyszer megpróbálom összeszedni, milyen érdekes utazáson vitt aztán végig ez az érzés, mert nagyon mókás dolgokat kutatok ilyenkor. A teljes apokalipszis-váró gondolatmenetemet és az összes cikket, podcastot és Youtube videót, amit közben felszedtem, most mellőzöm. Maradjunk annyiban, hogy egy kalandos úton ismét kikötöttem a mormon mami bloggereknél (a legderűsebb apokalipszis-várók a világon :D), többek közt Jordan Page oldalán.

Akit érdekelnek a takarékosság, költségvetés tervezés, nagycsaládos meg minden ilyesmi témák, érdemes lehet belemerülni Jordan csatornájába — én most egy gyorstakarítós videóval ajándékozlak meg titeket. Avagy tippek, hogy ha tíz perc múlva vendéged érkezik, hogyan varázsold olyanná a házad, mintha egész héten az ő érkezésére vártál volna.

Ééés vissza a háziboszikhoz.

Szóval Arin könyvében egy nagyon jó gondolatra találtam.

Eszerint alapvetően feltételezzük, hogy a házunk lelke a konyha, hiszen ott a tűzhely, ami mióta világ a világ, a házak lelke volt. (Fly Ladys kifejezéssel élve: a konyha a ház csillogó mosogatója — ha a mosogató csillog, a konyha rögtön rendezettebbnek érződik, és ha a konyha rendezett, az egész ház rendezettebbnek érződik.) Arin azonban felhívja rá a figyelmet, hogy az életmódunk változásával az is együtt jár, hogy a ház lelke bizony máshol is lehet, mint a tűzhely közelében vagy az ebédlőasztal körül.

Persze lehet, hogy ott van. Lehet, hogy nem. Családja válogatja. Ezért érdemes megvizsgálni a család “viselkedési diagramját”: hol töltjük a legtöbb időt? Hol vagyunk mindannyian együtt? Hol történnek a fontos pillanatok, fontos beszélgetések? Esetleg van-e olyan hely, ahova (ha nem is együtt, de egyenként) mindenki szívesen elvonul, vagy csak meg-megtorpan egy pillanatra és megmerítkezik a lépcsőforduló zugának hangulatában vagy a kilátásban, ami az erkélyről nyílik? Az ilyen szempontokat mérlegelve találhatjuk meg a házunk valódi lelkét.

Ezen elmélkedve rájöttem, hogy a mi otthonunk lelke… dobpergés… nem a konyha. (Hú, most aztán mindenki, aki ismer, mélységesen ledöbbent. No shit Sherlock, Timi ereje nem a konyhában van?!) De még csak nem is a dolgozószobám. (Pedig most kaptam új asztalt, és eszméletlen jó hangulata van most a kisszobámnak. Most is onnan írok.)

A házunk lelke a nappali. Igen, ez a rész kapja a legtöbb szellemi és érzelmi szennyezést, itt van a tévé, itt van a politika, itt vannak a nyűgös pillanatok és az összezördülések. Meg itt ápoljuk egymást, ha betegek vagyunk, itt kuckózunk, itt beszélgetünk, itt jógázok, itt meditálunk. Itt duzzog a kutya a szőnyegen, mintha állandóan csalódna bennünk, innen nézi a kertet… mi is innen figyeljük a kertet. Itt történnek a hétvégi együtt szundizások, amik a családunk talán legmeghittebb eseményei.

A házunk lelke a nappali.

És mihez kezdtem ezzel az információval?

Mindig meggyőződésem volt az, hogy ha csak két percem van, akkor a konyha takarításának kell nekiállnom. Mindennél fontosabb, hogy a konyhapult tiszta és rendezettebb legyen, mert… értitek, konyha.

Viszont mióta felfedeztem a nappali varázslatát, azóta ha csak két percem van, a nappaliban takarítok. Minden reggelt azzal kezdek, hogy rendet teszek a kanapén, felrázom a párnákat, eltakarítom a vackokat és ami marad, azt párhuzamosra rendezem. (Nem hazudok, még azzal is megpróbálkoztam, hogy sót szórok a földre és kakukkfüvet morzsolok a levegőbe, de ebben nem találtam semmi hozzáadott értéket, szóval… ‘:D)

Jordan elmondja a gyorstakarítós videójában, hogy ugyan a gyorstakarítós praktikái túlélési stratégiaként fejlődtek ki váratlan vendégek fogadása esetére, de néha a saját kedvéért is alkalmazza őket. Mert néha az embernek csak úgy szüksége van arra, hogy minimális befektetett energiával a legtöbb fényt és csillogást vigye a környezetébe. (Itt-halunk-meg-mind napokon kifejezetten terápiás tud lenni…)

És ha tudjuk, hol a házunk lelke, akkor azt is tudjuk, hogy hol tudjuk még tovább sokszorozni ezeknek a gyorstakarítós módszereknek a hatékonyságát.

No, én most megyek és megtekintem a férjemet, aki idő közben kivonszolta fáradt testét a hálóból, és belakta a kanapét, amit az első ébren töltött perceimben rituálisan feltöltöttem derűvel, szeretettel és párhuzamosra rendezett díszpárnákkal. :)

Szép vasárnapot mindenkinek!