A hétvégén az egyik előadáson, a sajátos nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó csoport projektjében olvastam az alábbi idézetet, ami megérintett. Sajnos olyan társadalomban élünk, ami még nem igazán érett a másság kezelésére, elfogadására – már igyekszünk tanulni, de még nagyon kevés a lehetőségünk a tapasztalásra. Amíg a kedvesem révén, a nővére személyében nem került sérült ember a családomba, én sem igazán tudtam mit kezdeni a fogyatékosság okozta mássággal. Ha nem is rosszindulattal, de óhatatlanul félelemmel, vagy legalábbis esetlenül viszonyulunk hozzájuk, hiszen hogyan is tapasztalhattuk volna meg, mennyire hozzánk hasonló, hétköznapi emberek, amikor a társadalom azon van (legalábbis mikor én nőttem gyerekként – ami nem volt azért annyira régen – még azon volt), hogy minél jobban elkülönítsen minket egymástól? Mindenkinek ajánlom a figyelmébe és a szívébe az alábbi idézetet, ami talán segíthet áthidalni ezeket az esetlenségeket.

“A fogyatékosok normálisak. Nem tudnak olyan jól beszélni, olyan jól futni, nem tudnak olyan jól gondolkodni, és ami még egyébként a korlátozottságból és a fogyatékosságból adódhat. De a döntő az, hogy ezek a zavarok, sérülések, akadályozottságok az ő emberi létük faktorai. Az akadályok nem alkotják az életük lényegét. A tökéletlenség nem az ő lényegük, hanem minden emberinek egy példája. A tökéletlenség nem az épeket különíti el a fogyatékosoktól, hanem összeköti a fogyatékosokat és épeket.” (Hans Wocken)