Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

Mormon péntek és sikerlecke a zaklatásról

A legutóbbi mormon üzenet (az egyház által készített kisfilm) az iskolai zaklatásról szólt, és azt üzente: bár senki nem tökéletes, de mindig dönthetünk úgy, hogy a hibáit akarjuk inkább látni, mert úgy könnyebb vagy mókásabb, vagy az értékeit keressük inkább.

Ezzel majdnem egyidőben érkezett hozzám Szalay Ádám egyik sikerleckéje a Sikerkód hírlevélben, ahol Alexander Oakwood: Mikor mondjunk nemet c. könyvéből idézve az összehasonlítás fajtáiról ír. Eszerint akkor kerülünk összehasonlítási csapdába, amikor nem a valós képet akarjuk látni magunkról, hanem (pozitív vagy negatív) prekoncepciókat gyártunk, és aszerint “vadásszuk” a visszajelzéseket, úgy mérjük össze magunkat másokkal, hogy bizonyítékokat kapjunk.

Van, aki “pirospontokat” akar gyűjteni: ő olyanokat keres, akik egy általa kiválasztott tulajdonságban gyengébbek nála (kevésbé szépek, sikeresek, tehetősek, népszerűek, stb.). Van, aki pedig “feketepontokat” gyűjt, mert úgy gondolja, ő csúnya, szerencsétlen, tehetségtelen, alkalmatlan, és mindig talál olyanokat, akikkel összemérve megerősítést kap erről. És ezzel kész is az önfenntartó játszma: a feketepontosok állandó áldozatai azoknak a pirospontosoknak, akik nemcsak passzívan, magukban gyűjtik a pontokat, hanem igyekeznek másokat olyan helyzetbe hozni, ahol pontokat gyűjthetnek be tőlük.

Nekem hatalmas gyakorlatom van a feketepontos életmódból – a gyerekkorom és a fiatalságom ennek jegyében telt, és bár folyamatosan fejlődök, még mindig hajlamos vagyok rá, hogy visszaessek ugyanazokba a csapdákba. És őszintén megvallom, hogy még ha értem is, mégis nehéz átéreznem azt, hogy a játszma másik oldalán lévők, a pirospontosok is ugyanúgy csapdában voltak: ugyanúgy nem voltak képesek vagy hajlandók szembenézni önmagukkal, őszintén felbecsülni a saját erősségeiket és gyengeségeiket.

Te szoktál pontokat gyűjteni?

Mi a helyes diéta?

Sokan mondják, hogy szerencsés alkat vagyok, és általában én is annak vallom magam, amiért nem szorulok semmiféle diétára vagy különösebb odafigyelésre az étkezésben. Persze nézőpont kérdése: mást figyelmeztet a teste (elhízással, gyomorégéssel, szédüléssel, stb.), ha valamit nem tart helyénvalónak – az enyém valószínűleg csak akkor szólna, ha igazán nagy lenne a baj, addig pedig rám bízza a felelős megelőzést, minden támpont nélkül, hogy jó irányba haladok-e. A férjem már más alkat: neki a gyomra a gyengéje – na, nem úgy, ahogy a mondás tartja, hogy azon keresztül vezet a szívéhez az út, hanem az a jelzőrendszere, mindenféle betegség (legyen az akár torokgyulladás vagy felfázás) azon keresztül ad jelzést, és a különböző ételekre is rendkívül érzékenyen reagál.

Néhány hónappal ezelőtt nagyjából egyszerre jutottunk el arra a felismerésre, hogy változtatnunk kell, figyelnünk kell az egészségünkre, és együtt kezdtük el apránként belopni a sportot az életünkbe. Most pedig együtt próbálkozunk egy megfelelő diéta felkutatásával. (A diéta szót eredeti értelmében véve: bár sokszor fogyókúrát értenek alatta, a diéta azonban egyszerűen étrendet jelent, a szervezetnek megfelelő táplálkozást.)

A diéták világában kalandozva azonban rengeteg lehetőség tárul elénk, és szakértelem híján elég nehéz válogatni közöttük, hiszen mindenki, akit megkérdezünk, másra esküszik.

Amikkel személyesen is találkoztam:

Szétválasztó diéta: néhány munkatársam a 90 napos diéta formájában űzi, és a lényege, hogy egyszerre csak egyféle tápláléktípust juttatunk a szervezetünkbe.

Mormon diéta: azért említem rögtön a szétválasztó diéta után, mert aki ismeri a szétválasztás alapelvét, könnyen alkalmazza a mormon diétát, aminek a lényege, hogy légy tisztában az alapvető tápláléktípusokkal, és lehetőleg minden étkezéskor mindegyikből legyen a tányérodon egészséges arányban. Emellett persze tilos a tea, kávé, alkohol és a dohányzás.

Vegetáriánus illetve vegán diéta: szigorúságtól függően a hús és állati eredetű termékek megvonása.

Paleolit diéta: Ditta barátnőm anyukája esküszik rá, és a lényege, hogy a feldolgozott élelmiszerek (pl. liszt, cukor) és a “civilizációs” ételek (pl. tejtermékek) megvonásával egy ősibb és természetesebb étrendhez vezet vissza, amit lényegében hús, zöldségek, magvak és bogyók alkotnak.

Egyéni diéta: egy munkatársam személyre szabott, biorezonanciás vizsgálat és kezelés utáni, egyénileg kialakított étrend mellett tart ki.

Érdekes, hogy bár ezek között bőven akadnak egymásnak homlokegyenest ellentmondó gyakorlatok, mindegyik mellett fel tudok mutatni olyat, akinek működik. Szalay Ádám jut róla eszembe, aki a Sikerkód tanfolyamon egy olyan természeti életmódban megmaradt törzsről beszélt, akik a környezetük sajátosságai miatt jóformán semmi mást nem ettek, csak disznóhúst, és mégsem produkáltak egyetlen olyan betegséget sem, amit a nyugati orvosok a disznóhús fogyasztásának tulajdonítottak, hiszen szerinte például a keringési betegségeket, a szívproblémákat nem egyszerűen a zsír vagy a vörös hús okozza, hanem két tényező együttes hatása: a zsíré és a stresszé. Talán ez is benne lehet a képletben, ami miatt úgy tűnik, mindenkinek igaza van – aki a zöldségre esküszik, aki a húsra szavaz, aki az egyéni utat választja, aki szerint az alapszükségletekben mindenki egyforma, aki szétválaszt, aki komplexitásra törekszik, és így tovább -, hiszen az egészséges táplálkozás lényege az a hit, hogy egészségesen táplálkozunk.

Ti esküsztök valamilyen diétára?

Siker vagy csirke farhát?

“Ön hosszú-hosszú munka után 67 évesen elmegy nyugdíjba. Csönget a postás, és átadja az első nyugdíját, 32 ezer forintot. Oda rakja az asztalra. Hogy fogja érezni akkor magát? Milyen érzés lesz végiggondolni, hogyan ossza be ezt a pénzt? Mire költse? Fűtésre, világításra vagy ennivalóra? […] Milyen érzés lesz gurulós bevásárló kocsival átmenni a város túlsó felére a hipermarketbe az akciós csirke farhátért?”

Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fentiekhez hasonló szembesítő mondatok sora hívja fel a figyelmet az előtakarékosság fontosságára.

Nekem (nem vitatva a megtakarítás és a pénzügyi tervezés létfontosságát) Szalay Ádám szavai jutottak eszembe a Sikerkód tanfolyamról: “jó lenne, ha azok az emberek, akik a napjukból órákat töltenek el azzal, hogy száz forint spórolásért átutazzák a várost, rájönnének, hogy azt az időt munkával is tölthetnék és többszáz vagy többezer forintot kereshetnének”.

Csak ahogy körbepillantok a környezetemben, nagyon sok jó példát fel tudok hozni erre. Arról írtam már, a munkatársaim, ismerőseim hogyan egészítik ki a fizetésüket, de mit tehet szegény kisnyugdíjas, akinek nincs grafológus diplomája, masszőr végzettsége, és az ismerősi köre nem Oriflame törzsvásárló?

A főposta épülete előtt, ahol dolgozom, szinte mindig áll egy-egy néni, aki virágot, barkát, gyümölcsöt árul. A szomszéd sarkon kézzel készített hímzett vagy csipketerítőt szoktak kínálni. Amerre visz az utam haza, az egyik háznál gyakran látok kitéve virágcsokrokat: becsületkasszás módra, a postaládába dobható be a pénz – nagyobb kockázat, de kevesebb befektetett munka.

Emlékszem, gyerekkoromban a nagyszüleim a kapujukban a kerítésen belül állítottak fel minden nyáron egy kis almás standot – egy-két láda alma (a hullott, rétesbe olcsóbban) és egy ütött-kopott mérleg. Az érdeklődők csengettek, vagy csak intettek, ha épp egy kis jutalékért mi őriztük a standot a húgommal, és mértük ki az almát. Egy másik nagymama a tágabb családból pedig azzal keresett plusz pénzt, hogy konyhai gyakorlatát sütőasszonyként kamatoztatta, és a falujában és környékén nem múlt el úgy esküvő vagy nagyobb családi ünnep, hogy őt ne bízták volna meg sütemények sütésével.

Ismerek olyan nyugdíjast is, aki fiatal, dolgozó anyáknak segít be azzal, hogy egy kis fizetségért átvállalja a vasalást, ahogy olyat is, aki nyugdíjas tanárnőként korrepetálást vállal. Petiék kisvárosában pedig a nyugdíjas klub minden télen vásárt tart a karácsonyi díszekből, amiket év közben horgolnak, varrnak, hímeznek.

Mindenkit arra bíztatok, becsüljük meg, tiszteljük, vásárlásainkkal támogassuk ezeket a nyugdíjasokat. Ők azok, akik ahelyett, hogy sopánkodnának, szidnák “ezt a mai világot” meg “ezeket a mai fiatalokat”, és leírnák magukat, megmutatják nekünk, hogy soha nem késő profilt váltani, vállalkozni, belekezdeni valami újba, hinni a saját tehetségünk, adottságunk, munkánk értékében, és tenni a saját sorsunkért.

Ti ismertek ilyen életre való nyugdíjasokat? Kik ők, mivel foglalkoznak? Gyűjtsük össze a sikertörténeteiket!

Mormon péntek – Alázat és türelem

Már többször találkoztam a mormon fiúk körében az alábbi passzussal.

“És ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.” (A Mormon Könyve, Ether 12:27)

Először nagyon rossz érzéseket keltett bennem ez a részlet, de még mindig vegyes érzelmekkel viszonyulok hozzá – leginkább amiatt, mert a “megalázkodás” egy elég negatív tartalmú szó. Az alázat már más tészta – gyakran hallom a tanáraim szájából is, hogy alázattal kell fordulnunk a pedagógusi hivatás felé. Alázattal, azaz nem pökhendin és kivagyin, hanem elfogadva azt, hogy nem vagyunk sem mindenhatók, sem mindentudók.

A Sikerkód Facebook oldalán találkoztam a minap az alábbi idézettel:

“Amikor gyomok ütik fel a fejüket a kertedben, akkor nem segít, ha azt mondogatod: nincsenek gyomok, nincsenek gyomok, nincsenek gyomok… Nem segít az sem, ha úgy teszel, mintha nem lennének ott. Nem számít, milyen erővel összpontosítasz a gyönyörű virágokra, amelyek ugyancsak a kertedben nőnek. A gyomok nem tűnnek el, csak akkor, ha leguggolsz és kihúzogatod őket. A saját életedben se használ, ha semmi mást nem teszel, csak a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz és közben arra vársz, hogy a problémáid eltűnjenek. Ha ott vannak a gyomok, törődnöd kell velük.” (Nick Ortner)

Ez a fajta alázat vagy “megalázkodás” lehet az, ami segít őszintén szembenézni a problémáinkkal. Azzal, hogy vannak gyengeségeink, amikkel együtt kell élnünk, és ha alázattal elfogadjuk és beismerjük őket, elkezdhetünk dolgozni rajtuk, és velük együtt vagy őket legyőzve lehetünk sikeresek, teljesek, boldogok.

És mivel nem tudtam dönteni, ezt a gondolatomat osszam-e meg vagy a pillecukros kisfilmet, amit az óra végén lelki üzenetként megtekintettünk, ezért az alázat mellé elhozom most a türelemről szóló gondolatokat is.

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #1

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Az áprilist a külső-belső fényem visszaszerzésének szentelem, miután a március kicsit megtépázott.

A mosoly-kísérlet

A kommunikáció tanárom javasolt nekünk egyszer egy kísérletet: bármilyen ügyintézés, problémamegoldás, kérés, és úgy általában, bármilyen kommunikáció során néhány napig mosolyogjunk, és figyeljük meg, mennyivel sikeresebbek vagyunk.

A mosoly nálam egyébként is bevett szokás, ha emberekkel beszélek – elgondolkodtató, mennyire meg lehet döbbenteni a szolgáltatókat azzal, hogy egy “köszönöm, szép napot!” + mosolygás kombóval köszönök el -, de a héten igyekeztem még többet mosolyogni, csak a magam kedvéért is, azaz akkor is, ha csak magam voltam.

Egyébként önmagamban mosolyogni elég bizarr érzés. Rájöttem viszont, ha kellemetlenül érzem magam a magányos mosolygás miatt, az is elég, ha belülről hagyom magam felderülni, az arcomat pedig ellazítom, hagyva, hogy a szemem környéke érezhetően kisimuljon, az arcom, az állkapcsom ellazuljon. Remélem, szépít. 🙂

Smink és átláthatóság

Az átláthatóságról már írtam, azaz arról, hogy azzal motiváljuk magunkat egy cél megvalósítására, hogy beszámolunk róla olyanoknak, akik előtt nem akarunk megfutamodni.

Nos, mit mondjak, megvan az előnye annak, hogy a velem egy irodában ülő munkatársam is olvassa a blogot. Innen is ölelést és köszönetet küldök Katának, aki reggelente jelentőségteljes pillantással némán ellenőrzi, hogy elblicceltem-e a reggeli sminkelést. 🙂

Feküdj le időben!

Nem is olyan nehezen kivitelezhető apróság, de a korábban tévézéssel, internetezéssel, semmittevéssel töltött utolsó egy-két órámat lefekvés előtt mostanában alvással töltöm. Egyszerűen kiszámolom, mikor kell lefeküdnöm, hogy nyolc órát aludjak, míg megszólal az ébresztő, és akkor magamra húzom a takarót és alszom.

A csábítás a dologban ott van, hogy attól az ébren – bár koránt sem hasznosan – töltött órától még picit hosszabbnak tűnik a nap, és megadja azt az érzést, hogy több időm van. Az is kísértést jelent, hogy a kedvesem ilyenkor még egy ideig ébren van és tévézik mellettem az ágyban (megteheti, hiszen ő egy órával később kel, és később is ér haza a munkahelyéről).

De miután eldöntöttem, hogy a lefekvésem idejét ahhoz fogom kötni, hogy elegendő alvás jusson egy éjszakára, meglepően könnyen le tudtam mondani erről a látszólagos időhúzásról.

Via tippjei a feltöltődésre

Via az évek alatt rengeteg szuper ötletet gyűjtött össze blogján a feltöltődésre, csodálom őt, amiért ennyire mestere a hétköznapokból való kilépésnek.

A “titkos napsütés” vagy “titkos mosoly” gondolata hatására (például hogy vegyünk vidám színű bugyit vagy fessük ragyogóra a lábkörmeinket a téli zokni alatt) például napsárgára festtettem a körmeimet, így a hónapban nem is annyira titkos módon tüntetek a tavaszért és a tavaszi vidámságért.

Egyébként akkora olvasótáborral, mint az övé, nem csoda, hogy minden bejegyzésével “telibe talál” valakit, akinek éppen akkor pontosan arra volt szüksége, amiről írt – ezen a héten én is a szerencsés telitalálatok közt voltam. Tankolj! – Hogyan töltődj fel, ha kimerültél? című cikkében ismét remekül rendszerezve gyűjtött ötleteket, hogyan nyerhetjük vissza energiáinkat, ha csak egy percünk, csak öt percünk, csak fél óránk, csak egy óránk van. Olvassátok el!

Ti hogyan szerzitek vissza a ragyogásotokat, ha kicsit megkoptatok?

Séta-gyakorlat – jó irányba mész?

Szalay Ádám Sikerkód tanfolyamán két nagyon érdekes séta-gyakorlatot is láttunk illetve megtapasztalhattunk, amelyek a visszautasítás átértékelésére tanítottak.

Az első gyakorlatban, rögtön a tanfolyam elején Ádám bekötött szemmel indult el a színpad egyik sarkából a másik felé, ahol egy szék várta, míg egy önként jelentkező navigálta, aki semmi mást nem mondhatott, csak igent és nemet. Ádám néha rossz irányba fordult, és bizony míg célba nem ért, szinte alig hangzott el az “igen” szó, hiszen amint egy kicsikét is eltért a helyes iránytól, jószándékú segítője nem mondott mást, mint hogy nem, nem, nem, egészen addig, míg újra pontosan a szék felé nem vette az irányt.

A második gyakorlatban már mi magunk voltunk a résztvevők. A teremben sétálva kérésekkel kellett fordulnunk egymáshoz, és a hozzánk érkezők kérésére egymás után kilenc alkalommal nemet, tizedik alkalommal pedig (teljesítési kötelezettség nélkül) igent kellett felelnünk. Ez az ártatlan, tét nélküli játék segített megtapasztalnunk, milyen könnyedén felül lehet emelkedni egy elutasításon, ha azzal a biztos tudattal megyünk a következő, és következő, és következő emberhez, hogy előbb vagy utóbb valakinél bizonyosan mi leszünk azok a szerencsések, akiknek igent mondanak.

Ami közös a két gyakorlatban: ha Ádám vagy mi leültünk volna duzzogva az első egy-két “nem” után, mondván, hogy nekem semmi sem sikerül, engem csak elutasítanak, nekem senki sem segít, soha nem értünk volna el a célunkig, és soha nem tapasztaltuk volna meg a sikert. Pedig Ádám esetében a világ kifejezetten segíteni akart a sok negatív visszajelzéssel, nekünk pedig egyszerűen kitartónak kellett lennünk addig, amíg szerencsénk lesz és elérünk addig az “igen”-ig, ami ránk várt.

Ti tudtok úgy tekinteni az elutasításra, mint a sikerhez vezető útra és iránymutatásra?

Az én boldogságtervem – január

Közeleg a hónap vége, ideje összefoglalnom a januári boldogságtervem tapasztalatait.

Mindenek előtt az első feljegyzendő tapasztalatom, hogy talán a havi egy bejelentkezésnél gyakrabban, talán hetente kellene írnom a boldogságtervem kisebb-nagyobb tapasztalatait, ébresztett gondolatait. Mi a véleményetek erről? Szívesen olvasnátok heti összefoglalót, vagy inkább terhelnélek titeket vele?

A januári témám a rendteremtés volt, a fogadalmaim pedig a következők:

  • Légy rutinos! – A FlyLady napi rutinok betartása a rendezettebb hétköznapokért és a rendezettebb lakásért.
  • Csak egy dal! – Napi egy dalnyi takarítás.
  • Ki a házból! – Valódi lomtalanítás a dolgok ide-oda tologatása helyett.
  • Élvezd a szabadnapokat! – Maximálisan kiélveni azokat a napokat, amikor felmentést adok magamnak a rendezettség alól.

Ahhoz, hogy betarthatóvá formáljam a napi rutinokat, engedményeket kellett tennem. A FlyLady program szerint minden nap tizenöt percet kellene lomtalanítanom, vagy takarítanom a lakás egy adott zónájában. A vizsgaidőszak kellős közepén (és félek, úgy általában véve is) hétköznaponként ez teljességgel kilátástalan cél a számomra. De a FlyLady program fontos tanácsa az is, amit minden háziasszonynak a konyhája falára kellene vésetnie: a tökéletlen jobb, mint a semmi. Így kompromisszumot kötöttem, és heti legalább egy alkalomban szabtam meg a lomtalanítás mértékét napi egy alkalom helyett. A napi rutinok oltárán is kellett áldozatot hoznom, ez pedig a reggeli internetezés elhagyása volt, ami helyett sikerült beiktatnom és rendszeressé tennem a napjaimban a reggelizést, a reggeli nyugodt (és így látványosabb) szépítkezést, sőt még egy kis reggeli tea melletti internetezés is megmaradhatott.

A reggeli rutinoknál nagy szolgálatot tett nekem az a triviálisnak tűnő szabály: először tedd meg, amit meg kell tenni, és csak aztán tedd azt, amit szeretnél. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy míg korábban fél órát is képes voltam az ágyban, pizsamában kucorogni az internet előtt, majd szaladgálni, hogy időben elkészüljek az induláshoz és elrohanjak otthonról. Ehelyett most először rendbeszedem magam, indulásra készen, majd megreggelizem, és csak a fennmaradó időben molyolok az interneten. Sőt, így még arra is jut időm minden reggel, hogy egy kicsit visszabújjak dorombolni a kedvesem mellé, aki akkor ébred, amikor én már indulok, és újabban végre nem kétségbeesett ajtócsapkodásra és kapkodó indulásra ébred.

Januárban nagy szolgálatot tett nekem a határidőnaplóm, amelybe minden hétvégére feljegyeztem az egy-egy mini-lomtalanítást a zónákban, valamint a kis cetlik, amelyeket két olyan helyen helyeztem el, ahol biztosan látom őket: a fürdőszobai tükör mellett és a mosogató fölött szemmagasságban. Ezekre a cetlikre rögzítettem a napi rutinjaimat, és így sokkal könnyebb volt szem előtt tartanom őket, szó szerint is.

Ami a lomtalanítást illeti, volt, hogy úgy éreztem, felesleges nekilátnom. Ez két okból történhetett meg: túl nagy volt a feladat, vagy túl kicsi(nek véltem). De megfogalmaztam egy nagyon fontos tapasztalatot: olyan nincs, hogy nem lehet lomtalanítani. A zónázós takarítás lényege, hogy minden zónára havonta egyszer kerül sor, és egyszerűen kizárt, hogy egy hónap alatt ne gyűlne fel annyi felesleges holmi bárhol, amire nem érdemes rászánni negyed órát. De a tökéletesség iránti igény feladása ugyanekkora falat: ha nem is lesz látványos eredménye, mert tizenöt percnél klasszisokkal több idő lenne szükséges a rendteremtéshez, akkor is érdemes nekilátni.

Őszintén bevallom, hogy a szombámban egy takarító brigádot is el tudnék foglalkoztatni, de már az is felemelő, hogy egyetlen polccal dűlőre tudtam jutni. A másik véglet a belső tér volt, ahol alig van bútor és alig van holmi (gondoltam én, amíg azért csak rá nem vettem magam, hogy nekiálljak annak a semminek), és mire a tizenöt perces időzítőm csipogott, egy szemetes zsákot dugig töltöttem a szemétre való holmikkal.

Ez egy újabb fontos dologra irányította rá a figyelmemet, ezek pedig a fekete foltok. Ezek azok a dolgok, amik ott vannak, mindig ott voltak, és mintegy láthatatlanok a számunkra. Soha nem felejtem el, amikor sok évvel ezelőtt a nagymamám “tiszta szobáját” az utolsó szögig kipakoltuk, hogy kifesthessük, és az első ecsetvonás előtt vettük csak észre, hogy a kongóan üres szoba falán ott felejtettünk egy cirádás, erdei tájképet ábrázoló hőmérőt. Egyszerűen annyira megszoktuk, hogy ott van, hogy még akkor sem vettük észre, amikor egy üres szoba hófehér falán virított egymagában. Szerintem minden lakásban (urambocsá’ minden életben) vannak ilyen fekete foltok, és meg kell tanulnunk más szemmel, független szemlélőként nézni rá, hogy felfedezzük, mitől kell megválnunk.

Néhány jótanács, amiket felelevenítettem, vagy ebben a hónapban akadtam rájuk, és segíthetnek a lomtalanításban:

  • Rögtön január 1-jén egy lomtalanítós Miért ne? ötlettel segített Via: Iratkozz le 5 hírlevélről, szelektálj ki 5 szakadt bugyit, és dobj ki 5 lejárt/romlott ételt a hűtőből. Ez kicsit emlékeztetett a Sikerkód tanfolyamon hallott “öt csapás” elméletre, mely szerint ha minden nap öt apró csapást mérsz egy hatalmas fára, a fa előbb-utóbb ki fog dőlni, azaz ha minden nap öt apró lépést teszel a célod felé, előbb-utóbb el fogod érni. Via 5+5+5-ös mini-lomtalanítása inkább egyszeri kaland volt, de jó példája annak, hogy néhány apró lépés is mekkora sikerélményt tud adni.
  • Szintén Szalay Ádám Sikerkód tanfolyamán hallottam azt a lomtalanítási ötletet, hogy ha valami érkezik a lakásba, két dolognak távoznia kell. (Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ehhez tartani tudtam magam, de hátha valakinek hasznára lesz a gondolat.)
  • Hogy mi kerüljön lomtalanításra és mi nem, arra rengeteg szabály létezik, ami nem is csoda, hiszen ez gyakran nehéz döntés. Ilyen lehet a következő kérdések feltétele: ha költöznél, magaddal vinnéd? ha leégne a házad, vennél újat? ha elveszítenéd, sírnál miatta, fájna érte a szíved? Ezek a kérdések segíthetnek eldönteni, mi az, amire tényleg szükségünk van vagy amihez valóban ragaszkodunk, és mit tartogatunk hiába.

A szabadnapok kiélvezése nem véletlenül került fel kihívásként a listámra, ez számomra nehéz dió. De a vizsgák előtt sikerült szabad estéket kiszabnom magamnak lelkiismeret-furdalás nélküli pihenésre, a vizsgaidőszakom lezárultával pedig azzal jutalmaztam magam, hogy teljességgel haszontalan dolgokra szórtam el egy kis időt.

Nos, ennyit a januári boldogságtervemről.

De mivel a boldogságterv célja nyilvánvalóan az, hogy boldogabb legyen tőle az ember, fel kell tennem a kérdést: boldogabb lettem-e, illetve egy boldogabb élet felé nyíltak-e meg az útjaim azokkal az apró dolgokkal, amiket januárban tettem? A rutinoknak köszönhetően egészségesebben élek, mert minden nap reggelizem és elegendő folyadékot iszok (legalábbis jó irányba haladok efelé), jobban érzem magam a bőrömben, mert több időm jut arra, hogy törődjek a külsőmmel, és a környezet, amiben élek, napról napra, apránként egyre rendezettebbé válik. Ismét jó tapasztalatokat szereztem a napi rutinokat illetően, és azon leszek, hogy megtartsam őket hosszú távon is, mert jó irányba vezetnek.

Számotokra miben hozott előrelépést a január?

Spórolj befőttes üveggel!

Mostanság egyre inkább kezdek úgy tekinteni a befőttes üvegekre, mint az anyagi biztonság fontos pilléreire.

A befőttes üvegben elhelyezett pénz kézzel fogható, jól kontrollálható, motiváló módja a spórolásnak. Fontos alapelv, hogy az üvegben elhelyezett pénz szent és sérthetetlen, kivéve persze, ha arra költjük el, amire félretettük.

Mielőtt elkezdeném felsorolni az innen-onnan gyűjtött tippjeimet, hogy hogyan lehet pénzt spórolni a befőttes üveges gyűjtésekkel, szeretnék ide idézni egy gondolatot, amit a rádióban hallottam egy pénzügyi szakértőtől. Kicsit kemények a szavai, de igaznak tartom őket, remélem, senki nem bántódik meg miattuk. A hölgynek, aki az előtakarékosság fontosságáról beszélt a műsorban, azt a vádat szegezték, hogy ő könnyen beszél, de a magyarok többsége olyan nehéz anyagi körülmények között él, hogy nem tud félretenni. Erre a hölgy a következő választ adta: tegye fel magának mindenki a kérdést, hogy ha ma azt mondanák neki, hogy holnaptól ötezer forinttal kevesebb fizetést kap havonta, akkor holnaptól nem kelne fel reggelente és nem menne be dolgozni? Mert ha a válasz az, hogy de, akkor is bemenne dolgozni, akkor a helyzet az, hogy félre tud tenni ötezer forintot havonta.

Ezt azért tartottam fontosnak leírni, mert amikor ott van a konyhaszekrényünk tetején egy befőttes üveg a spórolt pénzünkkel, akkor nagy a kísértés, hogy belenyúljunk, ha egy kicsit nagyobbra rúgott a villanyszámla vagy kilyukadt a téli csizmánk. De ha ellenállunk ennek a kísértésnek, és úgy tekintünk arra a pénzre, mintha nem is volna, mintha levonták volna a fizetésünkből és nem férhetnénk hozzá mindaddig, amíg a kijelölt célt el nem értük, akkor sikeresen tudunk takarékoskodni ezzel a módszerrel.

Néhány tipp, hogy hogyan spórolhatsz a csodálatos befőttes üvegek segítségével:

  • Jutalom-kassza – Sikerkód tanfolyamon hallottam erről a fajta gyűjtögetésről. Ha sikerült valamivel spórolnod, lemondtál valamiről (például a reggeli kávéról, vagy sétáltál buszozás helyett), vagy ügyesen költöttél (például akciósan vásároltál, kuponokat váltottál be), vagy plusz pénzhez jutottál (találtad, nyerted, eladtál valamit), akkor arányosan helyezz el egy kis pénzt a jutalom-kasszádban. Ez lehet akár öt forint, ha lemondtál egy szelet csokoládéról, vagy tízezer, ha szemfüles voltál és féláron vettél meg egy mosógépet. A jutalom-kasszád tartalmával lehet konkrét célod is (például gyűjthetsz utazásra, egy drágább holmira, vagy bármire), de használhatod arra is, hogy bizonyos időközönként (szabályos időközökben, vagy alkalomszerűen, amikor megérdemled a jutalmat) kiüríted a tartalmát és elköltöd arra, hogy megjutalmazd magad valamivel.
  • Aprópénzes kassza – Hetente egy vagy két alkalommal ürítsd ki a pénztárcád aprópénzes rekeszét, és tedd félre az érméket egy befőttes üvegben. A jutalom-kasszához hasonlóan gyűjtheted egy cél érdekében, vagy felhasználhatod luxus-alapnak, hogy néha kényeztethesd magad egy kicsit. A rádióban hallottam először ezt az ötletet egy interaktív műsorban, az ottani hallgató például egész éven át nem nyúl az aprópénzes kasszájához, és karácsony előtt ebből vásárolja meg az ajándékokat a családja számára.
  • Szerelem-kassza – Ezen a blogon olvastam ezt a jópofa ötletet. Házasságkötésetek után minden alkalommal, amikor szerelmeskedtek, helyezzetek el kétszáz forintot egy kasszában, és az ötvenedik házassági évfordulótokon utazzatok el belőle egy álom-utazásra! De szánhatod ezt a kasszát arra is, hogy amikor a szerelmetek gyümölcse nagykorúvá válik, vagy elköltözik otthonról, vagy házasságot köt, esetleg unokával ajándékoz meg, akkor átadd neki a kassza tartalmát (vagy a ráeső hányadot, ha több manód is van).
  • Kihívás-kassza – Csatlakozz Via heti kihívásaihoz, akitől olvasói minden héten kapnak valamilyen izgalmas feladatot, ami kimozdít kicsit a komfortzónából, és ezzel együtt minden héten 200 ft-ot helyeznek el egy perselybe, amit öt-hat hét gyűjtögetés után, Via ötletei alapján elköltenek valamire. Mióta én csatlakoztam az olvasói táborához, költöttünk például egy csinos bugyira, hobbiboltra, ajándékra, adományra.

Itt elsősorban mókásabb és kötetlenebb gyűjtögetési módokat soroltam fel, de természetesen a befőttes üveg ugyanúgy jó komoly előtakarékosságra is. Jelölj ki egy célt, egy határidőt és egy végösszeget, amit a határidőig össze kell gyűjtened, hogy hozzásegítsen a célod teljesítéséhez, a vágyott dolog megszerzéséhez. Oszd el a célösszeget a határidőig hátralévő hónapok számával, és minden hónap elején, rögtön miután megkaptad a fizetésedet, helyezd el a havi összeget a kasszádban. Emlékezz rá, hogy a kassza tartalma innentől érinthetetlen és megbonthatatlan, ugyanúgy hozzáférhetetlen a számodra, mint a fizetésedből levont adók és járulékok (azokat sem tudod visszakunyerálni, ha meg kell javítani a mosógépet, igaz?), egészen addig, míg el nem érted a kitűzött határidőt, amikor a cél érdekében felbonthatod a perselyt.

Top 5 blog, amiket olvasok

Ha már egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy Szilvi blogján bekerültem a Top 5 olvasott blogba, és Éva kedvencei közt is szerepeltem, arra gondoltam, én is megmutatom nektek, kiket olvasok én.

1. Urban:Eve

Gondolom, meg sem lepődtök, hiszen annyit emlegetem, ajánlom Via blogját, természetes, hogy ő az egyik, akihez rendszeresen benézek. Magával ragadó stílusa, nyüzsgő életigenlése, kifogyhatatlan ötlettára, praktikus látásmódja az, ami magához láncolja az olvasó figyelmét. Viával egykorúak vagyunk, mégis a legőszintébben mondhatom, hogy bölcs nővérként tekintek rá sok szempontból, mert nőként akár lelki, akár praktikus kérdésekkel lapoztam fel a blogját vagy fordultam hozzá kérdéssel, nem volt még olyan, amire hihetetlen rálátással, érthetően és hasznosan ne tudott volna választ adni. Vigyázzatok, addiktív!

20130115-204434.jpg

2. Love Taza – Rockstar Diaries

Merő véletlenségből találtam rá Naomi, egy fiatal New York-i anyuka blogjára, amikor a mormon vallás után kutattam a neten. Bejegyzéseinek semmi köze a valláshoz, viszont soraiból és képeiből, két tündéri kisgyereke, fess férje és az ő arcáról csak úgy sugárzik a szeretet és a derű. Amellett, hogy csak úgy sütkérezzek, töltődjek a gyönyörűen fotózott, jó energiákkal átitatott képei között, két dologért járok el hozzá rendszeresen. Az egyik, hogy megpróbáljam valahogy eltanulni tőle, hogyan legyek “mormon mami”, anélkül persze, hogy mormon lennék, mert nagyon tetszik az a pozitivizmusra, szeretetre és összetartozásra épített családi légkör, ami elsősorban a gyermekei mosolyából süt letagadhatatlanul. A másik pedig az, hogy divat-tippeket lessek el tőle, Naomi ugyanis egy öltözködésben viszonylag szigorú, a visszafogott, mindig igényes megjelenést előíró vallás keretei között öltözködik divatosan, nőiesen, és – pont az én ízlésemnek megfelelő keretek között – vagányul. Egyébként Instagramon követem őt (taza) és a férjét (tiesandfries) is, és külön inspiráló a számomra figyelni azt, hogy Naomi férje, Josh hogyan látja a családjukat, hogyan figyeli ugyanakkora szeretettel a két kis manójukat, Eleanort és Samsont, mint Naomi, és hogyan támogatja a feleségét a blogolásban (is).
Ha angolul nem értetek, akkor is érdemes elkukkantani hozzá, a képek magukért beszélnek.

20130115-191818.jpg

3. Sikerkód blog

Nos, igaz, ami igaz, Szalay Ádámnak, a TV2 riporterének és a Sikerkód tréning oktatójának nincs valami sok ideje a blogolásra, a Sikerkód.hu blog része ritkán frissít, én sem járok minden nap arra, mégis, mivel valamennyi bejegyzése telibe talál, motivál, inspirál, megmozgat vagy elgondolkodtat, ezért nagyon kedvelem és jó szívvel ajánlom ezt az oldalt is.

20130115-224439.jpg

4. The Happiness Project

Gretchen Rubin bemutatását sem a nulláról kell kezdenem, iránta is rajongtam már itt a blogomon. Elsősorban a Boldogságterv c. könyve miatt szeretem őt, de blogját is szívesen olvasgatom, rövid gondolatokkal, videóüzenetekkel, boldogság-tippekkel, kreatív stratégiákkal, a könyvéből már ismert kissé csapongó gondolatvilággal szórakoztatja olvasóit. Ő elsősorban írónő, a könyve lapjairól sokkal jobban eltalál hozzám, de azért nagyon szeretem a blogját is.

20130115-225447.jpg

5. Csivitelés a rigófészekből

Kilike blogjára még kézimunkázós korszakomban találtam rá, de a kötött holmiknál sokkal nagyobb kincsre is akadtam nála. Rendszeres hála-bejegyzéseiből kezdtem el tanulni a hála mikéntjét és miértjét. Ő sem frissít gyakran, a kisfiait otthon nevelő-tanító anyukaként szintén elfoglalt életet él, de minden bejegyzése felüdít és felemel, nagyon szeretem olvasni a hálás hétfőit, azt, ahogy a hétköznapokat megragadja és megtalálja bennük a szépet, a jót, az értékeset.

20130115-230823.jpg

Ti kiket olvastok rendszeresen?

Ha van kedvetek, kedvenc (magyar, női blogger által íródó) blogotokat nevezzétek a Nők Lapja Café bloggerlány-versenyén! (A Kincsesfüzetet ne, mert nem felelek meg a feltételeknek, még túl fiatal a blog – majd jövőre, ha egy évvel idősebbek leszünk!)