Ennél zöldebb online könyvklub indul Viánál

Korábban ajánlottam már nektek Farkas Lívia, az Urban:Eve bloggerének önsegítő könyvét (azon roppantul kevés könyvek egyike, amiket újonnan megvásároltam), ami az Ennél zöldebb nem lesz! címet viseli, most pedig ehhez kapcsolódóan hozok egy remek lehetőséget – nemcsak azoknak, akik már olvasták a könyvet, hanem azoknak is, akik nem, de érdeklődnek iránta.

Amikor Via blogján megláttam, hogy Ennél zöldebb könyvklubot indít, egy picit elkámpicsorodtam, hogy “már megint Budapest” – de nem! Via ugyanis online könyvklubot indít, ahol a blogján megjelenő bejegyzés sorozatban végigkíséri majd a könyv fejezeteit, amikről aztán szabadon lehet társalogni a hozzászólások között. Hogy még interaktívabb legyen a klub, nemcsak a bejegyzések kommentjei között lehet majd kérdezni, értekezni, hanem az olvasók előre küldhetnek kérdéseket a témákkal kapcsolatban.

A könyvklub sorozat bevezetőjét itt olvashatjátok, a bejegyzésben található űrlap segítségével pedig – a könyv ismerete nélkül is – kérdezhettek Viától.

Könyvklubra fel! Én benne vagyok! – És ti? :)

2015/01/img_0851.png

Hírdetés

Boldogságterv #11 – Célszalag és ami azután következik

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!”ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

IMG_0767.JPG

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ha nyernék a lottón…

Nemrég a blogján Via megosztott néhány olyan szólást, amivel az emberek tudat alatt szabotálják magukat, vagy egymást (például “járt utat járatlanért…”). A kommentek közt én az életkorhoz kötődő szabotázsokat osztottam meg, mint például azt a vicceskedő felkiáltást, amivel idősebb urak szoktak szórakoztatni: higgyen nekem, aranyoskám, soha ne akarjon megöregedni! Amire az én félig vicces, félig komoly válaszom (annál is inkább, mert anyukám korai halála miatt meglehetősen személyesen érint a dolog) az szokott lenni, hogy “márpedig pontosan ezt terveztem”.

Hasonló szabotázsmondat lehet a “ha nyugdíjas lennék” is, és édestestvére, a “ha nyernék a lottón”, és ezzel meg is érkeztünk a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás eheti témájához.

20140713-222359-80639771.jpg

De miért is annyira közeli rokonok ezek a kifejezések? Azért, mert olyan álmokat bújtatunk mögéjük, amikre a jelenben vágyunk, de úgy érezzük, a jelenlegi körülményeink között esély sem volna rá, hogy teljesüljenek. A “ha nyugdíjas lennék” falai mögé soroljuk azokat az álmokat, amikre, úgy érezzük, nem jut időnk egészen addig, amígy teljes egészében fel nem szabadítjuk magunkat a heti 40(+) munkaóra alól. A “ha nyernék a lottón” mögé pedig azokat az álmokat temetjük, amikhez megítélésünk szerint esélytelen, hogy meglegyenek az anyagi forrásaink.

Ezek az ábrándok hasznosak, ha arra használjuk őket, hogy a (vélt vagy valós) korlátainktól elszakadva felderítsük, mire vágyunk valójában, mi hajt minket, mi az igazi célunk az életben. (Hogy mást ne mondjak, pontosan így született meg annak idején a Kincsesfüzet.) De ugyanilyen veszélyesek, ha aztán arra használjuk őket, hogy esélytelennek bélyegezzük és örökre elhalasszuk ezeket az álmainkat ahelyett, hogy megvizsgálnánk, mit tehetünk értük most, a jelen körülményeink között, a mostani eszközeinkkel, erőforrásainkkal, tudásunkkal, és hogyan indulhatunk el az irányukba most azonnal.

Ha bármit megtehetnék, mert sem az idő, sem a pénz nem jelentene számomra akadályt, én tanfolyamról tanfolyamra járnék, és írnék. Jelenleg a főiskola mellett az interneten igyekszem előadásokat hallgatni és képezni magam, folyamatosan tanulni és fejlődni, és természetesen írok.

Ti mihez kezdenétek az időtökkel és pénzetekkel, ha mindegyik korlátlanul rendelkezésre állna, akárcsak egy elképzelt lottóötös nyertesnek? És hogyan tudnátok elindulni ebbe az irányba most azonnal, lottóötös nélkül?

(Kihasználnám egyébként az alkalmat, hogy emlékeztesselek rá titeket, hogy a Molyos célteljesítő kihívásom még mindig fut, ami ugyanezzel a szellemiséggel indult: válassz egy célt, mindegy, mi az, és indulj el az irányába most azonnal, egy apró lépéssel – történetesen, egy könyv elolvasásával.)

MLM matek – Mi fán terem az Oriflame?

Az Oriflame is MLM (multi-level marketing) rendszerben működik – így természetesen amint csatlakoztam, az első reakciók között volt ez is: ahá, szóval piramisjátékozol! Bár annyit magamtól is tudok a piramisjátékokról, hogy tudjam, az Oriflame nem az – de arra gondoltam, kicsit részletesebben is felderítem a témát.

Az alapvető különbség… nos, az alapvető különbség, amit leszögezhetünk, hogy a piramisjáték nem működik.

Miért nem működik a piramisjáték, miért működik az MLM?

A Wikipédián találtam egy nagyon jó összefoglalót a piramisjátékokról, ami részletesen leírja, miért nem működik hosszú távon. Érdemes elolvasni, de röviden: a piramisjáték abból áll, hogy az új belépőktől beszedett csatlakozási díjat szétosztják a piramisban fölöttük lévők között. A dolog buktatója az, hogy amint elfogynak a beléptethető emberek, nincs aki tovább finanszírozza a játékot – a piramis összeomlik, és az alsó egy-két szint elbukta a “befektetett” pénzét.

Az MLM ezzel szemben, bár szintén piramis felépítésű rendszer, amibe a tagok léptetnek be új tagokat és a piramisban alattuk lévőkből is profitálnak, az MLM-ben a rendszert nem az egyszeri belépési díjak, hanem a folyamatos tevékenység tartja fenn. A tagoknak a saját és a csoportjuk tevékenységéből van hasznuk, és a folyamatos működést az biztosítja, hogy míg a piramisjátékban előbb-utóbb biztosan elfogynak a potenciális célpontok, addig az MLM esetén – mivel valós terméket, szolgáltatást értékesít – nos, hogy úgy mondjam, mindig lesz a környezetünkben olyan, akinek épp akkor fogyott el a kézkréme.

Emellett az MLM egy win-win-win szituáció lehet a cég, a vásárlók és a tanácsadók részéről is, hiszen míg egy üzletlánc haszonkulcsából fenn kell tartani a bolthálózatot és a raktárakat, lebonyolítani a logisztikát, fizetni az eladók munkáját és a reklámokat, stb., addig az MLM rendszerben ezek a költségek zömmel a hálózat tagjai, az értékesítők között oszlanak meg, vagy fel sem merülnek, amiből mindenki profitál.

Miért épp az Oriflame?

Még ha nem is piramisjátékról van szó, akkor sem minden MLM működik, vagy nem működik a te számodra. Több helyen is olvastam már azt a tanácsot, hogy mielőtt értékesítőként csatlakoznál, tedd fel magadnak a kérdést: vásárlóként megvennéd-e ezeket a termékeket?

Engem is hívtak már korábban is MLM rendszerbe, de éreztem, hogy én nem vásárolnék tőlük, és a környezetemben élők sem. Ez nem azt jelenti, hogy a termék rossz volt, a cég pedig csaló vagy halálra ítélt – egyszerűen nem én voltam a célközönség: ők nem engem kerestek, én pedig nem őket.

Ami azt illeti, én senkit sem kerestem, mert bár ahogy írtam korábban, csodáltam és értékeltem azokat, akik panaszkodás helyett tesznek azért, hogy egy kis plusz pénz kerüljön a pénztárcájukba havonta, magamat sohasem tartottam igazán szociálisnak és úgy gondoltam, egy csepp sem szorult belém az apai ágam kereskedő véréből. De amikor munkahelyet váltottam és már nem a szemközti asztalnál ült az Oriflame tanácsadónőm, úgy döntöttem, puszta lustaságból csatlakozom a hálózathoz, hogy onnantól kezdve magamnak rendelhessek, és a szűk környezetemben lévőknek megmutatom a katalógust, hogy a csomagköltségeimet fedezzék a rendeléseik.

Ennél több elvárásom nem is volt az üggyel kapcsolatban – nem is lehetett volna, hiszen a szűk családomon és az egy kézen megszámolható közvetlen munkatársaimon kívül senkivel nem tartom személyesen a kapcsolatot, értékesítési munkába pedig már végképp nem akartam kezdeni a rengeteg elfoglaltságom mellett. De, őszintén megmondom, nagyon meglepődtem, hiszen hamar kiderült, hogy már ez az icike-picike ügyfélkör és a befektetett lehető legminimálisabb munka is termel annyi hasznot, hogy a csomagköltségeim mellett a saját rendeléseimet is úgy-ahogy fedezze, sőt, néha még egy kis filléres hasznot is termel.

Kinek ajánlom az Oriflame tanácsadói munkát?

Bárkinek. Igazából… bárkinek, aki rendszeresen találkozik emberekkel (a munkahelyén, a főiskolán, a játszótéren, a konditeremben, a fodrásznál, stb.) – de aki nem, annak lehet, hogy ideje volna egy olyan hobbit találnia, ami miatt emberekkel találkozhat. :)

Hogyan csatlakozhatsz?

Ha valakinek felkeltettem az érdeklődését, azt tanácsolom, hogy nézzen körbe az ismeretségi körében, van-e olyan tanácsadó, akinek a csapatába szívesen csatlakozna, akivel szívesen dolgozna együtt, akit szívesen támogatna. Bár nagyon elégedett vagyok a szponzorommal, akit az Oriflame ügyfélszolgálat ajánlott, de őszintén megvallom, egy kicsit elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy nem kell felsőbb szintű Oriflame-esnek lenni az új tagok beléptetéséhez, hanem bármelyik tanácsadó hozhat új embert – ami azt jelenti, hogy a csatlakozásommal és a munkámmal a korábbi Oriflame tanácsadónőmet is támogathattam volna.

Aki szeretne csatlakozni, de nincs Oriflame-es ismerőse… Nos, aki olvassa ezt a bejegyzést, annak súgok: van Oriflame-es ismerőse. ;) (Itt vagyok! o/)

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül

Ahogy már írtam, nemrég olvastam Nick Vujicic motivációs előadó könyvét, és ígértem, hogy írok majd róla bővebben. Mivel már értékeltem a könyvet a Molyon, onnan idézem.

20140719-133019-48619563.jpg

“Nick Vujicic motivációs beszédeiből először csak egy rövid ízelítőt kaptam, amikor egy személyiségfejlesztő tanfolyamon levetítették egy előadásának azt a hihetetlenül erőteljes néhány perces részletét, amiben a karok és lábak nélküli fickó arccal előre eldől a színpadon, és kiszolgáltatott helyzetében azt kérdezi a közönségtől: ha én, aki karok és lábak nélkül, arccal a föld felé fekszem itt, azt mondom, hogy fel tudok állni, elhiszed nekem, hogy te is fel tudsz állni a padlóról, bármilyen kétségbeejtőnek tűnik is a helyzeted?… Majd, a fejére és csonka vállára támaszkodva, küszködve és ügyeskedve, lassan feláll. (A közönség zokog.) – Ezután persze feltúrtam utána a Youtube-ot (és zokogtam, zokogtam), most pedig a könyvét is elolvastam.

Nick fantasztikus személyisége csak úgy süt az előadásaiból, és a könyvében is sok megindító személyes történetet és megfontolandó gondolatot oszt meg. Ugyanakkor minél tovább haladtam előre a könyvben, annál inkább azt éreztem, hogy túl sok a hézagokat kitöltő közhely-szagú intelem. Természetesen, az ember egészen máshogy fogadja egy karok és lábak nélkül született fickótól az olyan szokásos bíztatásokat, mint hogy mindig talpra tudsz állni, vagy hogy a tökéletes külsőnél többet jelentenek a belső értékek, vagy hogy bármilyen rossz lapokat osztottak neked, mindig tudsz olyat találni, amiért megéri hálásnak lenned. Hiszen csak rá kell nézni, és az ember látja, hogy ez a fickó nem a hasára csapva osztja az észt, tényleg átment dolgokon, tényleg megküzdött sok mindennel. A gond csak az, hogy míg az előadásaiból megjelenésével, jelenlétével, demonstrációival árad ez az állandó megerősítés, a könyvben a személyes történetek kicsit kisebb hangsúlyt kapnak annál, mintsem folyamatosan fenn tudnák tartani azt a légkört író és olvasó között, ami előadó és néző között megvan.

Ettől függetlenül mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet (Nick előadásait még inkább), mert hihetetlen erő van abban, ahogy ez a végtelenül szimpatikus kis fickó az életét éli, és ezt meg is osztja másokkal. Nagyon sokat lehet belőle tanulni és meríteni.”

Ha a környezeted a probléma

Másból is olyan heves ellenérzéseket vált ki az a reklám, ami azt mondja, hogy “még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhat a súlyod”? Számomra a reklám üzenete inkább az, hogy még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhatnak a barátnőid – bár nem nevezném barátnőnek azokat, akik kuncogva három számmal kisebb ruhát adnak be a próbafülkébe a gömbölyded lánynak.

Erről Jack Canfield sikertanácsai jutottak eszembe, amik azt hangsúlyozzák, milyen fontos, hogy “válogatósak” legyünk az emberi kapcsolatainkban, és negatív, fanyalgó, lehúzó, energianyelő emberek helyett pozitív kapcsolatokkal bástyázzuk körül magunkat.

Néhány tipp Jack Canfield: A siker alapelvei 25. – Iratkozzunk ki a “hát nem borzasztó?!…” klubból… c. fejezetéből:

  • Járjunk olyan helyekre, ahol sikeres emberekkel találkoznatunk. Csatlakozzunk szakmai szervezetekhez vagy vezetői klubokhoz, végezzünk önkéntes munkát, járjunk olyan tanfolyamokra és összejövetelekre, amiknek a vezetői már elérték azt, amit mi is el szeretnénk érni. (Én a hétvégén megyek Via kreatív időgazdálkodás tanfolyamára!)
  • Tanulmányozzuk a sikeres emberek életét, és ismerjük fel, hogy ők sem szuperhősök, hanem olyan átlagemberek, akik hasonló problémákkal küzdöttek meg, mint mi.
  • Készítsünk listát a minket körülvevő emberekről, akikkel nap mint nap érintkezünk, és a listán + és – jelekkel jelöljük, kik lelkesítenek, derítenek föl, adnak erőt minden nap, és kik húznak le, fintorognak és okoznak rossz élményeket. A negatív emberek társaságát kerüljük, ha pedig úgy látjuk, hogy kirajzolódik valamiféle tendencia (például a munkahelyünkön szinte kizárólag negatív emberek vesznek körül), kezdjünk el gondolkodni és cselekedni annak érdekében, hogy az egész csoportot lecseréljük – nézzünk új munkahely után!
  • Bújjunk a sikeres emberek bőrébe! Próbáljuk ki azokat a dolgokat, amiket ők csinálnak, olvassuk ugyanazt, mint ők, gondolkodjunk az ő fejükkel. Ami bevált, tartsuk meg – ami nem, hagyjuk el, és próbálkozzunk egy másik sikeres példakép taktikájával, amíg meg nem találjuk a hozzánk illőt!

Te hogyan szűröd ki a negatív emberek társaságát?

Zorán – Ne várd a májust!

Ez a dal nemcsak azért aktuális, mert a tavaszra várva inkább újra a tél köszöntött be hozzánk, de nektek, kicsi olvasóim, azt tanácsolnám inkább, hogy csak várjátok a májust. Most, hogy kezdek belemerülni a szakdolgozatom írasába, egyre kevesebb erőm jut a blogra. Azért igyekezni fogok.

De a viccet félretéve, már egy ideje el akartam hozni ezt a dalt, ami nagyon közel áll hozzám.

A szomorkás-szerelmes, igazán ragaszkodó hangulata mellett ezek a sorok egyfajta mantraként maradtak meg bennem:

“Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér”

Ez mindig segít emlékezni arra, hogy nem baj az, ha a keménység, a harciasság, a határozott fellépés távol áll tőlem, mert nem ez az egyetlen módja annak, hogy az ember érvényesüljön. Hogy a szelídség és a derű is ugyanúgy páncélt tud adni, mint a harag, sőt még hófehéren is jöhet ki a harcból az, aki nem akar sárral dobálózni.

Van olyan dalszöveg, ami valamiért sokat jelent nektek?

Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

Brian Tracy sikertippjei

Összefoglaltam Brian Tracy sikertippjeit a Személyes hatékonyság c. könyvből a Molyon. A könyv fejezetcímei eleve leírják a tippeket, amiket fejezetenként kifejt, de én itt-ott összevontam, széthúztam, átfogalmaztam úgy, hogy egy számomra átlátható listát kapjak.

  • Tűzd ki a céljaidat!
  • Minden napodat tervezd meg előre!
  • Priorizáld a feladataidat! (Vedd figyelembe a jutalmakat és a negatív következményeket!)
  • Mindig békával (nehéz feladattal) kezdd a napot!
  • Ne azt keresd, melyik feladatok elvégzésével lehetsz olyan jó, mint a többiek, hanem hogy melyikekkel lehetsz jobb! Ezekre összpontosíts!
  • Képezd magad!
  • Azt csináld, amiben tehetséges vagy!
  • Mérd fel a gyenge pontjaidat és feljeszd magad!
  • Dolgozz részfeladatokkal és részhatáridőkkel!
  • Alkalmazz „fiktív határidőket”!
  • Aludd ki magad!
  • Keresd a termékeny óráidat a napban!
  • Gondolkodj pozitívan!
  • Ne hagyd félbe a nagy feladatokat!
  • Rendszeresíts elkülönített időblokkokat a fontos feladataidnak, és ezek köré szervezd a napod!
  • Cselekedj gyorsan!
  • Egyszerre egy dologgal foglalkozz!
  • Kezdd el ma!
  • Csináld minden nap!