Mi is lehetne más az államvizsgám utáni első cikk itt a blogon, mint egy mese-vonatkozású írás?

Az elmúlt “láblógázó” hónapokban sort kerítettem egy régi tartozásomra, és kiolvastam Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát.

Bár kamaszkoromban többször nekifutottam az Alapítványnak, de soha nem értem a végére. Amikor most ismét a kezembe vettem, úgy éreztem, hogy végre, végre megérett az idő és egymásra találtunk ezzel a történettel. Az első Alapítvány-kötet alapötlete teljesen elbűvölt.

Ebben a kötetben a látszólag tündöklő Galaktikus Birodalom egy kivételes tudósa, Hari Seldon rájön, hogy a Birodalom a vesztébe rohan. Az általa kifejlesztett tudomány segítségével (ami a statisztika és a szociológia szerelemgyereke, és nagyon nagy tömegek viselkedési valószínűségeivel dolgozik) ő és csoportja nemcsak azt tudja megjósolni, hogy hogyan és mikor fog összeomlani a Birodalom, de azt is, hogy ezt követően a barbárság harmincezer éve fog következni, aminek során az emberiség a teljes összeomlásból, újra az alapokról kell hogy felépítse önmagát.

Azonban Hari Seldonnak megoldási javaslata is van: matematikai számításai alapján ugyanis egy jól irányzott “pöccintéssel” a helyes irányba tudja fordítani az emberiség sorsát, és a harmincezer barbár évet egy évezredre rövidíteni. Ezért egy távoli és kiszolgáltatott bolygón létrehoz egy maroknyi emberből álló tudóscsoportot, akiknek – legalábbis ők így tudják – az a feladata, hogy létrehozzanak egy Encyclopedia Galacticát, amiben összegyűjtik és megőrzik az emberiség teljes tudását, hogy az átvészelje a barbárság évszázadait.

Azonban hamar kiderül, hogy az Enciklopédia Alapítvány célja csupán az volt, hogy ezeket az embereket száműzze és elszigetelje a Galaxis többi részétől, kiszolgáltatva őket a szomszédos világoknak – hiszen nem az Enciklopédia, hanem maga az Alapítvány lesz a megjósolt Második Birodalom magja. Hari Seldon ezer évre előre felvázolta azokat a társadalmi folyamatokat, külső és belső konfliktusokat és válságokat, amik egy kényszerű úton fogják terelni az Alapítvány népét, míg végül szükségszerűen létrehozzák a Seldon által megtervezett Második Birodalmat.

A könyv karakterei, akiknek a szemével látjuk az eseményeket, valójában csak kellemes de sablonos papírmasé figurák, a valódi főszereplő maga az Alapítvány, ellenfelei a politika és a társadalmi folyamatok, amik során az eltökélt tudósszövetség előbb városállammá növi ki magát, majd ahogy a Birodalom egyre hanyatlik körülötte, megmarad a tudomány kis szigetének, amit babonás, félelemmel vegyes csodálat övez.

Hari Seldon egyfajta népi hőssé válik az Alapítvány népe szemében, jóslata pedig derűs hittel tölti el az Alapítvány polgárait, hiszen a legnagyobb nehézségek közepette is tudják, hogy Hari Seldon és tudománya előre kijelölte számukra – és testvérük, egy titokzatos Második Alapítvány számára – az utat, ami a sötétség és barbárság egy évezrede múltán elvezeti őket a béke korához. A kérdés már csak az: hogyan?

És egy másik kérdés: de vajon hol van itt az óvodapedagógiai vonatkozás?

Amikor az államvizsgára készülve a mesehallgatás pszichológiájáról tanultam, rájöttem, mi volt számomra az első Alapítvány-kötet varázsa: ez a történet bír a népmese nagyon sok jellemzőjével, és pontosan azt adja egy olvasónak, amire egy gyermek is vágyik a mese hallgatása közben.

• A vágyteljesítés dinamikája, avagy a legkisebb fiú kalandjai: ez az a jelenség, ami nemcsak a gyermeki lélekben, de a felnőttek fantáziáiban is tettenérhető. Amikor a gyenge felemelkedik és erőssé válik: amikor ábrándjainkban nagylelkűen megbocsátunk azoknak, akik ártottak nekünk, amikor azok segítségére sietünk, akik kigúnyoltak minket és végre mindenki felismeri valódi értékeinket. Amikor a legkisebb parasztfiúból nagy kalandor, győztes bajnok válik, és bátorságáért, ügyességéért, leleményességéért elnyeri a szerelmet, a gazdagságot, a hírnevet. Asimov történetében ugyanez történik az aprócska Alapítvánnyal, ami száműzött, lebecsült tudósok kis csoportjából nagyhatalommá válik, ügyessége és leleményessége segítségével, és Hari Seldon jóslata szerint a jövőben egy új, békés kor uralkodójává fog felemelkedni.
• A jó és rossz harca: a gyermekek meséiből kimaradnak azok az erkölcsileg csavaros, kínos, szürkezónás helyzetek, amik a felnőttek meséiben gyakran a leginkább lebilincselnek bennünket. A népmesékben soha nem jó és jó, vagy rossz és mégrosszabb közül kell választani: a jó és rossz oldal egyértelműen rajzolódik ki. Nincs ez másképp az Alapítvány világában sem, ahol egy pillanatig sem kétséges, hogy az eljövendő békéért küzdő Alapítványnak kell szurkolnunk a vesztére törő kapzsi és barbár forgatag ellenében.
• Mágikus világkép: bár az Alapítvány világában nincsenek varázslók és csodatévő boszorkányok (az Alapítvány “mágiája” mögött mindig látjuk a tudományos magyarázatot), Hari Seldon alakja azonban olyan misztikumba burkolózó figura, aki a múlt ködéből a múltban rögzített üzenetei segítségével mindig pontosan akkor bukkan fel, amikor a legnagyobb szükség van rá, és segíti egy kis sugallattal, bölcsességgel, jótanáccsal az ellenségeivel küzdő hősies kis Alapítványt.
• Anticipációs öröm: a veszélyből való megmenekülés motívumával együtt ez a jelenség egy nagyon fontos eleme a mesehallgatás pszichológiájának. Ez az az öröm, amit nem a váratlan fordulatok izgalma fölött érzünk, hanem afölött, hogy már előre látjuk bekövetkezni az eseményeket, és örömmel tölt el, amikor a várakozásunk beigazolódik. Tudjuk, hogy a királyfi le fogja győzni a sárkányt, Luke Skywalker pedig el fogja pusztítani a Halálcsillagot, és mégis örülünk, amikor ez bekövetkezik. Ugyanígy a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” végkifejlet az Alapítvány számára is biztosított: tudjuk, hogy valamennyi válságból győztesen fognak kijutni és végül megalapítják a mindennél erősebb, biztosabb és békésebb Második Birodalmat, még ha nem is tudjuk előre, hogy hogyan.

Sajnos a szomorú fordulat az, hogy az Alapítvány-sorozat kötetei az idő előrehaladtával egyre kevésbé voltak hűek az eredeti koncepcióhoz. Az, amivel az első Alapítvány-kötet megnyert magának, egyre inkább kikopott a sorozatból. Talán a szerző nem tartotta elég izgalmasnak ezt a mesés szerkezetet, ami az anticipációs örömön túl nem látta el körömrágós izgalommal és megdöbbentő nagy csavarokkal az olvasót. Így a sorozat a későbbiekben egészen más irányt vett, és bár nagyon szerettem azt, ahonnan az Alapítvány-sorozat indult, egyáltalán nem szerettem azt, ahová érkezett.

Így maga az Alapítvány-sorozat végül nagy csalódás volt a számomra (az előzmény-köteteket pedig már nem is volt kedvem elolvasni), de az első Alapítvány-kötetet és magát az alapötletet kedves emlékként őrzöm meg.