A KonMari módszer – Első rész: az elmélet

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek c. könyvének borítója “varázslatos japán módszer”-ként mutatja be a KonMari néven is ismert rendrakási módszert. Ahogy az olvasók értékeléseit böngésztem, gyakran visszatért az a vélemény, hogy sokminden van a könyvben, ami csak Japánban működik. Ezzel egyáltalán nem értek egyet: semmi olyat nem olvastam benne, amihez japánnak kellene lenni – annál többet viszont, ami gyökeres szemléletváltásra hív, és számomra ezek voltak a legfontosabb üzenetei a könyvnek.

A KonMari módszer

Mi benne a varázslat?

A könyvben leginkább a szemlélete fogott meg. A KonMari módszer alapja, hogy keress érzelmi kapcsolatot a tárgyaiddal – az összessel, az utolsó gemkapocsig, amit a fiók sarkában találsz –, vedd őket a kezedbe egyenként, és tedd fel magadnak a kérdést: ez örömet okoz? Ezután pedig, legyen szó ruhákról, könyvekről vagy konyhai eszközökről, következetesen és kitartóan ismételd ezt mindaddig, amíg az otthonodban már csak olyan holmik vesznek körül, amik örömmel töltenek el.

Nem tudom, emlékeztek-e még rá, amikor – anélkül, hogy bármit tudtam volna a KonMari módszerről – ugyanezt tettem meg a könyvespolcommal. Így bár a könyv olvasása óta egyelőre csak a zoknijaimat selejteztem ki és rendeztem, erős kapcsolatot éreztem a módszerrel, hiszen egyszer már én is végigéltem, nemcsak fizkailag, de lelkileg is.

Amikor a könyveimet rendeztem, úgy fogalmaztam meg a népirtási alapelvemet, hogy a könyvespolcom “legyen szép és vállalható” – de valójában ez a kérdés állt mögötte: örömet okoznak-e nekem ezek a könyvek (hiszen akkor vállalom őket szívesen), és ha nem, megtartsam-e őket a múltba való kapaszkodás, a másokkal (például a könyvmoly édesanyámmal) szemben érzett bűntudat, esetleg a jövőtől való félelem (de mi lesz, ha kidobok valamit, amit később mégis el szeretnék olvasni, és talán akkor derül ki, hogy nehezen beszerezhető?) vagy épp a külső megítélés miatti aggodalom (mit fognak gondolni rólam, ha csak egy maréknyi könyvet tartok itthon?) miatt.

Másfél év telt el azóta és egy költözésen is túlvagyunk, így most már biztonságos távolságból mondhatom: a legjobb döntés volt így megritkítani a könyvespolcomat. Igaz, hogy most töredékannyi könyvem van, de egy sem szorul hátsó sorokba, egy sem bujkál, egy sem veszik el a tömegben, hanem bármelyiken akad meg a szemem, mosolyt csal az arcomra.

Korábban sok olyan könyvem volt, amikről nem is igazán tudtam, hogyan kerültek hozzám, a tartalmuk sem érdekelt, egyszerűen azért tartottam meg őket, mert hát… könyvtől nem válunk meg, nem igaz? Azok a könyvek, amiket szerettem, gyakran nyomorogtak a bűntudatból vagy megszokásból megtartott lomok közt. Most a könyvespolcomra nézve csak olyan könyveket látok sorakozni, amik elmondhatják magukról (és rólam), hogy szeretem őket. A többiek pedig a helyi könyvtár polcaira kerültek, és ki tudja, azóta hány embernek tettek jó szolgálatot?

Mi tehát a varázslat, mi az, amiért a KonMari módszert nem is elsősorban rendrakó stratégiaként, de szemléletformáló gyakorlatként mindenképp tudom ajánlani?

  • Lassíts és figyelj! – A módszert azt írja elő, hogy minden egyes holmidat egyenként vedd kézbe és figyelj az érzéseidre vele kapcsolatban. Ez megköveteli, hogy kiszakadj a megszokott mókuskerékből, a kapkodásból, a racionalizálásból, és a figyelmedet, minden fizikai érzékedet, az elmédet és a lelkedet is időben és térben koncentráld. Ez egy remek mindfulness gyakorlat, jelen pillanat gyakorlat, és minden megvan benne, ami flow élményhez vezet.
  • Megérdemled, hogy boldog légy! – Bár nem feltétlen vagyunk tudatában, ha a holmijainkról van szó, gyakran vezérel minket a másokkal szemben érzett bűntudat vagy megfelelési vágy, esetleg saját félelmeink a jövőtől vagy görcsös kapaszkodásunk a múltba. Ha a rendrakás közben elengedjük azokat a szempontokat, hogy “jó, jó, két éve nem volt rajtam ez a nadrág, be sem tudom gombolni és a színét is utálom, de ha ezt is kidobom, már csak három nadrágom marad” (= a jövőtől való “nem lesz mit felvennem” félelem), vagy “ki sem bontottam a dobozból és soha az életben nem fogom használni, de hát hogyan dobhatnék ki egy teljesen új tányérkészletet” (= a bűntudat és a félelem, hogy pazarlónak bélyegeznek), stb., és egyetlen vezérlőelvre hagyatkozunk, hogy mi okoz NEKÜNK örömet MOST, az nemcsak a lomtalanításnak ad lendületet és nemcsak az otthonunkat tölti meg olyan dolgokkal, amiket szeretünk (anélkül, hogy bármit is vásárolnánk), de nagyon fontos önismereti gyakorlatként is működik, aminek során következetesen, újra és újra, egészen pontosan annyi alkalommal, ahány darab holmi van az otthonunkban, gyakorlnunk kell a múlt és a jövő elengedését, és az önmagunk iránt tanúsított szeretetet. Minden alkalommal meg kell hozni a döntést: megérdemlem, hogy boldog legyek, megéredemlem, hogy azalpján hozzak döntést, hogy mi okoz nekem örömet.
  • Teremts kapcsolatot! – Talán azért írják olyan sokan, hogy ehhez a módszerhez japánnak kell lenni, mert sokszor visszatérő eleme az animista megközelítés, amikor Marie Kondo a tárgyakat, holmikat, az otthonokat lélekkel ruházza fel és arra szólít fel, hogy beszélgessünk velük. Nos, nem mondhatnám, hogy hiszek benne, hogy a zoknijaimnak lelke volna vagy hogy a házam másképp viselkedik, ha megköszönöm neki, hogy tetőt ad a fejem fölé. Abban viszont igen, hogy az ilyen gyakorlatok megváltoztathatják a kapcsolatunkat a környezetünkkel. Nemcsak emberekre, de dolgokra is igaz, hogy ha néha megállunk egy kicsit hálát adni – köszönetet mondani –, megváltozik velük a kapcsolatunk, sokkal hajlamosabbá válunk meglátni bennük a jót, nem vesszük már olyan természetesnek, hogy vannak, hanem éberré válunk rá, hogy milyen jó, hogy velünk vannak. Ha nekik nem is, nekünk feltétlen jót tesz, ha kifejezzük feléjük a hálánkat. És hogy japánnak kell-e lenni ahhoz, hogy szertartásosan üdvözöljünk egy zoknit vagy egy nappalit? Nem, nem hiszem. A nyugati kultúrában is úgy születik minden gyerek, hogy bír a gyermeki animizmus képességével – azaz hisz benne, hogy a dogoknak lelkük van. Nem kell valami roppant idegen dolgot elsajátítanunk – csak a gyermeki lelkünkhöz kell egy kicsit visszanyúlni.

Mi benne az ámítás?

Bár a KonMari módszer engem is teljesen elvarázsolt, azért több gyenge pontot is felfedeztem a könyvben, amik zavartak.

Ezek közül a legfájóbb az volt, hogy többször rajtakaptam azon, hogy csúsztat. A könyv nagyon határozottan igyekezett elhatárolni magát azoktól a módszerektől – mint például a FlyLady módszer –, amik a rendrakást rutinként kezelik, és sokszor és kitartóan hangsúlyozta, hogy a KonMari módszerrel nincs szükség rutinokra, csak egyetlen nagy lendületre, amivel végigsöpörve az otthonunkon örökre száműzhetjük a rendetlenséget a környezetünkből.

Azonban gyakran összemossa a rendrakás és a takarítás fogalmait – ez utóbbira nyilvánvalóan szükség van a rend szintentartásához, hiszen ha mást, nem, a mindennapi életünk nyomait rendbe kell szednünk. A lomtalanítás is örök feladat marad, hiszen ahogy egyszer meg kell válnunk olyan dolgoktól, amik valaha talán fontosak voltak, de már többé nem azok, úgy később is keletkezhetnek felesleges dolgok a mostani fontos holmikból.

De a legfájóbb csúsztatása talán az volt, amikor ráakadtam egy elejtett félmondatra, ami megjegyzi, hogy egy efféle gyors és lendületes rendrakás legalább fél évig tart. Talán az én fogalmaim különböznek, de úgy érzem, hogy ha valami legalább fél évet átfog az életemből, ahhoz jól jönne egy ütemterv, pár ütemezési tipp, és ami azt illeti, valamilyen szinten rutin is lesz az életemben (talán napi, heti vagy havi rutin? – erre nem kaptam választ a könyvből), ha nem is örökre, de fél-egy éven át.

Jólesett volna, ha ahelyett, hogy a rutinokra épülő technikáktól való látványos elhatárolódás és a “csak most, csak egyszer” hangsúlyozása helyett bővebben kitért volna azokra a tippekre és tapasztalatokra, hogy milyen ütemben, mekkora időszeletekben, milyen gyakorisággal érdemes tervezni egy ilyen átfogó, nagy lomtalanítást – még ha ezzel le is rombolja a “gyors, lendületes, egyszeri” rendrakás látványképét.

További sokat támadott hozzáállása az, hogy mindent, amire már nincs szükség, ami már nem okoz örömet, szemétként kezel. Büszkén hozza a statisztikákat arról, hogy az ügyfelei hány szemeteszsáknyi holmit dobtak ki, miközben az adakozásról szó sem esik. A könyvektől való megválásra a javaslata, hogy ha csak néhány oldal, néhány kedves idézet vagy megkapó gondolat miatt ragaszkodunk az adott könyvhöz, egyszerűen tépjük ki az adott lapokat, és aztán dobjuk ki a könyvet.

Amikor megváltam a könyveim nagyrészétől, jólesett a gondolat, hogy míg nálam csak porfogónak szolgálnak és a bűntudatomat, diszkomfortérzetemet táplálják, a könyvtárban esetleg hasznára lehetnek valakinek. Természetesen nem tudunk minden lyukas zokninak és csorba nyelű villának második esélyt adni, de a köszönettel és hálával való elengedés számomra magába foglalja, hogy amelyik tárgynak lehet – különös tekintettel a könyvekre, ruhákra, játékokra –, biztosítsunk további hasznos életet.

Mi benne a hasznos tipp?

Sokat beszéltem a mögötte álló szemléletről, hiszen szerintem ez a KonMari módszer legnagyobb ütőkártyája, de emellett sok hasznos tipp is akad a könyvben, aminek hasznát vesszük a rendrakáskor.

Azonban attól tartok, ez a cikk már így is túl hosszúra nyúlt, így a KonMari módszer gyakorlati oldalára majd egy következő alkalommal térek vissza. :)