regényírás címkéhez tartozó bejegyzések

NaNoWriMo és tarot

Kategória: Kategória nélkül by

Idén szokatlanul nagy erőkkel készülök a NaNoWriMóra — és egy szokatlan segítőm van: a tarot.

A tarot kártyákkal nagyon összemelegedtem, hm, nem is tudom, mióta — hónapok óta már. De ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, nem tartom magam a hagyományos értelemben vett misztikumra fogékonynak — akkor hogy a manóba jön ide a tarot?

A legegyszerűbb, ha a Golden Thread Tarot alkalmazás definícióját hívom segítségül. Ez az ingyenes alkalmazás már azelőtt az első számú tarot segítőm volt, hogy fizikai kártyát vettem volna a kezembe, és mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki csak ismerkedni szeretne egy kicsit a modern tarot világával.

A tarot mint tükör

A hagyományos jövendőmondáson kívül egy izgalmasabb és hatékonyabb módon is használhatjuk a tarot kártyákat, írja a Golden Thread gyorstalpalója: tükörként. A tarot kártyák kézzel fogható képek, szimbólumok, amikre rávetíthetjük a gondolatainkat és érzelmeinket, és azok visszavetítik azokat ránk. A kártyák szimbólumai olyan archetípusok, amik emberemlékezet óta részei az emberi történeteknek, így segíthetnek a személyes történeteinket is elmesélni, újramesélni. Ez a folyamat pedig segíthet rendet tenni a gondolatainkban, megvizsgálni egy helyzetet új szögekből, új megoldásokat találni — megérteni és újraírni a történetünket.

Szóval, így használom a tarotot. Tükörként — vagy úgy is mondhatnám, hogy gondolatindítóként.

Mint ilyet, használtam már naplózáshoz, feszültségoldásra, problémaelemzésre — és ahogy elérkezett a Preptober (a novemberi regényíró kihívást megelőző felkészülő hónap), rádobtam egy pakli kártyát a felkészülésemre is. ‘:D

A tarot mint regényíró segédlet

A Pinteresten bőven lehet kártyavetési módokat találni, amik megtámogathatják a regényírást, én viszont sajátokat használok.

Egészen pontosan a hópihe metódussal fogtam neki az idén az ötletem kidolgozásának (mindig igyekszem azt választani, ami mókásnak tűnik, és most ez tűnt annak), a hópihe metódus pedig elég specifikus utasításokkal látja el a használóját. Én pedig lényegében minden kérdésre, amit a hópihe metódus eddig feltett nekem, húztam egy tarot kártyát.

Írj egy ötmondatos összefoglalót a történetedről, amiben az első mondat a kezdőhelyzetet ismerteti, a következő három mondat három fordulatot ír le, az utolsó pedig a befejezést fogalmazza meg? — Én húztam öt tarot kártyát, és elkezdtem beszélgetni az írós dokumentumommal (braindumpolni / kötetlenül írni) arról, mit juttatnak eszembe ezek a kártyák, hogyan köthetőek össze a történetemmel.

Ismertesd a főszereplődet, megfogalmazva a motivációját, a célját, a konfliktusát és a beteljesülését? — Húztam négy kártyát, és ötletelni kezdtem, melyik mit fed fel számomra a karakterem motivációjáról, céljáról, konfliktusáról és beteljesüléséről.

Írj bővebben a főszereplődről? — A “gyengeség-erősség-jótanács” problémamegoldó spread mintájára húztam egy “gyegeség-erősség-sors” kártyasort, hogy ez elindítson bennem egy gondolatmenetet, és több szemszögből meg tudjam vizsgálni a szereplőm jellemét és történetét.

És így tovább. A módszerem nem valami virtuóz, és nem is bonyolult: ha a hópihe metódus feltesz nekem egy kérdést, én hozzávágok egy tarot kártyát, és azt mondom, “hah! akkor beszélgessünk erről!”.

Végeztem egy gyors számolgatást, puszta kíváncsiságból, és eddig kb. 15000 szónyi braindumpot hozott össze nekem az, hogy tarot kártyák mentén ötleteltem a leendő novemberi történetemről. — De ami ennél is fontosabb: nagyon jól szórakoztam közben. :)

Részt vesz valaki idén a NaNoWriMón? (Kezeket fel! o/ ) Ha igen, készültök vagy fejest ugrotok bele novemberben?

Használ még valaki tarot kártyát? (Kezeket fel! o/) Ha igen, hogyan használjátok? 

(Szeretnék majd elkezdeni egy “tarot naplót”, személyre szabott “fehér könyvecskét”, hogy tovább erősítsem a kapcsolatomat a paklimmal, személyre szabottabbak és stabilabbak legyenek az értelmezéseim az egyes kártyákhoz — akinek van tapasztalata ilyesmivel, ne röstelljen megdobni vele! ;) )

Hírdetés

Indul a NaNoWriMo szezon! – Ajánló: The Writer’s Den

Kategória: Kategória nélkül by

Pötyörgő eső, hideg szél és nátha – tökéletes hétvége arra, hogy bevegyem magam egy paplanból, párnából, illatgyertyából és forró teából épített kuckóba egy billentyűzettel, és ne akarjak sehová, de sehová mozdulni.

Tökéletes időzítéssel a héten kelt életre a NaNoWriMo, a novemberi regényíró kaland friss, idei közösségi fórumja, ahol már lehet gyülekezni, ismerkedni, ötletelni, ráhangolódni.

Nanowrimo

Idén is úgy tervezem, hogy indulok (természetesen), és hírt adok az élményeimről itt a blogon is, akárcsak az elmúlt években, azonban idén szeretnék már valóban történetíróként részt venni a kihíváson, és hogy növeljem az esélyeimet, nem csak úgy bedobni szeretném magam november elsején, hanem már októberben is szánni egy kis időt a felkészülésre.

Ezért a NaNoWriMo szezon első írással kapcsolatos cikkeként rögtön egy hasznos (és mókás) forrást ajánlok azoknak, akiknek ötlete sincs, miről írhatnának (vagy hozzám hasonlóan egy régóta dédelgetett téma helyett valami friss, új ötlettel szeretnének foglalkozni) – vagy egyszerűen csak a NaNoWriMo kihívásától függetlenül szeretnék gyakorolni a történetírást.

The Writer’s Den

A honlap a következő random generátorokat kínálja:

  • Plot idea generator – A cselekmény generátor meglepően széles skálán és néha mókásan értelmezhetetlen össze-visszaságban generál cselekmény ötleteket, de ha elég sokáig nyomkodjuk, egészen biztosan találunk olyat, ami műfajban is megfelelő, és tartalmában is megmozdít bennünk valamit.
  • Exercise generator – Különböző írói ujjgyakorlatokat kérhetünk ettől a random generátortól, amik segítenek beindítani az agyunk kreatív gépezetét. (Meg kitölteni a napi 15 perc írásidőt, ha semmi ötletünk nincs…)
  • Plot twist generator – Ez a véletlengenerátor váratlan fordulatok kifogyhatatlan tárházát adja.
  • Character name generator – Négy névből álló szetteket kapunk ettől a névgenerátortól.
  • Character profile generator – Rövid karakterleírásokat is kérhetünk, amik egy rövid jellemzést és előtörténetet adnak egy karakternek.
  • First line generator – Ha nem tudjuk, hol fogjunk neki, ihlető első sorokat is ad a random generátor, amikből már csak tovább kell fűznünk a gondolatainkat.
  • Location generator – És még a történet elhelyezésében, a környezet megálmodásában is segítenek a véletlengenerátorok.

A novemberi regényíró kihívással kapcsolatos korábbi cikkeimet a nanowrimo címke alatt böngészhetitek. A leghasznosabbakat pedig itt foglaltam össze. A magyar csapat fórumát itt találjátok.

Ti indultok az idei NaNoWriMo kihíváson?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – 4 ok, amiért megéri minden nap írni

Kategória: Kategória nélkül by

Nemrég a munkamódszerem kapcsán kaptam egy olyan kérdést, hogy vajon a blogolás, mint hobbi varázsát nem veszi-e el az, ha “muszáj-feladattá”, mindennapos rutinná tesszük.

Nem fogok hazudni nektek, néha a munkából hazaérve és túljutva az itthoni teendőimen, már csak egy puha paplanra, egy szemfedőre és egy kis nyugalomra vágyom, és a legkevésbé sincs hozzá kedvem, hogy képernyő elé üljek és a bloggal foglalkozzam.

Miért tartom mégis fontosnak, hogy a napi 15 perc írás fixen ott szerepeljen a napirendemben, és miért nem érzem úgy, hogy ez nemszeretem-feladattá tenné számomra a blogot?

Ennek megválaszolására kapóra jött az eheti VKP bejegyzés, aminek ezúttal a blogolás a témája.

Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.

Mi tehát az a 4 ok, ami miatt megéri mindennapos rutinként írni?

1. Soha nem alkalmas az idő

Az írásra szinte soha nem alkalmas az idő – legalábbis nagyon nehéz megtalálni az alkalmas időpont és a múzsa szerencsés időzítése közti szűk átfedéseket. Ha az írás mindig csak a maradék időt kapja meg, akkor nem is lesz több, mint egy ritka különlegesség, ami kitölti a lyukakat a nála fontosabb feladatok vagy a nála könnyebben elérhető szórakozási lehetőségek között. Ennél pedig annyival több rejlik ebben az egészben, amit kár hagyni elúszni azért, mert csak a tökéletes pillanatokra tartogatjuk!

Az időt a napirendünkben csak egyszer nehéz megtalálni az írásra, ha viszont egyszer már helyet szorítottunk neki, kitölti a rendelkezésre álló teret és ritka csemegéből mindennapos táplálékká válik.

2. A szellem a palackban

Rutinként tekinteni az írásra borzasztó furcsa gondolat (még én is emlékszem, mennyire :)), de igazából minden újdonságra furcsa rutinként tekinteni, nehéz beleképzelni a mindennapjainkba addig, amíg nem tesszük megszokássá. Utána viszont már nélküle volna furcsa meglenni.

Ráadásul a mindennapos írás olyan, mint kiengedni a szellemet a palackból: utána már nagyon nehéz visszagyömöszölni. Nagyon hamar öngerjesztő folyamattá válik: már nem csak akkor írok, ha megrohan az ihlet, hanem ha épp sehol sincs, én akkor is ötleteket fabrikálok a semmiből, megszokásból, rutinból (vagy épp azokat a favágó feladatokat végzem, amik csak fölöslegesen terelnék a figyelmem, amikor épp exkluzív találkozóm van a múzsámmal), aztán amikor ihletett pillanatomban futom végig a jegyzeteimet, már nem a semmiből, hanem sokszoros mennyiségű alapanyagból tudok gazdálkodni.

A több befektetett energia több eredményt is ad, olyan gondolatok látnak így napvilágot, amik egészen biztosan nem születtek volna meg, ha malmozva várok a múzsára – ez pedig olyasmi, amiről nehéz leszokni, ha egyszer ráérzett az ízére az ember!

3. Játék vagy komoly dolog?

Óvodapedagógus hallgatóként a játék fogalma volt szinte az első, amit megtanultunk. Ennek pedig van egy nagyon érdekes eleme – olyanok mellett, mint például a játék feszültségoldó képessége vagy személyiségfejlesztő hatása –, ez pedig nem más, mint a játék komolysága.

Ha megfigyelünk egy gyermek játékát, rájöhetünk, hogy az igazi szórakozás nem ott ér véget, ahol elkezdünk egy ügyet komolyan venni: épp ellenkezőleg, ott kezdődik!

Ez egy hobbi, igen, a részvétel önkéntes, igen – ez is a játék egyik jellemzője: az önkéntesen választott részvétel –, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, nem szabad vagy nem érdemes komolyan venni és adott szabályok szerint játszani. Sőt!

4. Elfogadom a kihívást!

Múlt novemberben a NaNoWriMós élményeimmel kapcsolatban már rágódtunk rajta a kommentek között, hogy a mókának véget vet vagy alapot ad-e az, ha kihívásként tekintünk rá. Én továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy attól, hogy magasra tesszük a lécet, hogy célt tűzünk ki, nekivágunk egy kihívásnak, olyasmi elé állítjuk magunkat, ami újdonságot jelent és erőbedobást igényel.

Persze ahhoz, hogy a móka móka maradjon, itt is fontos tartanunk magunkat a játék egyik alapjellemzőjéhez: a játéktudat megtartásához. A gyerekeknek nem okoz gondot a játéktudat elmélete és gyakorlata: oroszlánok, állatszelídítők, szuperhősök, orvosok lesznek, és a játék mélységes komolyságával játszanak, miközben persze tudják, hogy mi a játék és mi a valóság. A felnőtteknek már nagyobb nehézséget tud okozni, hogy ne mossák össze a játék komolyságát a valósággal: elfogadnak egy játékos kihívást, aztán lelki problémákat okozó egzisztenciális kérdést csinálnak belőle.

Azonban jobban tesszük, ha a kihívások elől való menekülés helyett újra megtanulunk komolyan játszani, hiszen Csíkszentmihályi Mihály boldogság-definíciójából is tudjuk, hogy a tökéletes élmény egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy kihívást jelentő feladat elé állítsuk magunkat.

Elköteleződni az írás mellett pedig pontosan ilyen kihívást jelentő feladat lehet: megtartva a játéktudatunkat (tudva, hogy ez nem egy vérre menő, egzisztenciális kérdés, hanem valami, amit önként és a saját örömünkre vállaltunk) egyszerűen elkezdeni komolyan venni a játékot. A móka nem ezzel ér véget – hanem ezzel kezdődik!

A többi VKP résztvevő cikkeit itt olvashatjátok:

Boldogságterv #10 – Egy sör mindig belefér!

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Csak tedd a dolgod, ennyi az egész!

Még a NaNoWriMo előtt megosztottam veletek Elizabeth Gilbert beszédét a kreativitásról és annak forrásáról, de most ismét vissza szeretnék térni ehhez a beszédhez, mert volt benne még valami (amellett, hogy mennyit könnyíthet az életünkön nekünk, mint alkotóknak az a gondolat, hogy sem a sikereink, sem a kudarcaink nem száz százalékosan tőlünk erednek), amit aktuálisnak és fontosnak tartok megosztani így, NaNoWriMo idején. Liz Gilbert rávilágít arra, hogy csak az írókkal és más művészekkel kapcsolatban merül fel, hogy alkotói válságba kerülnének: senki nem kérdezi meg egy mérnöktől, egy könyvelőtől, egy mesterembertől vagy egy gyártósori munkástól, hogy be tud-e menni ma a munkahelyére vagy dolgozói válságba került? Elfogadjuk, ha valakinek problémája van a főnökével, a munkatársaival vagy akár a munkája természetével, de az alkotókon kívül senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy egy munkát, amit szeret, amihez a hivatástudat és a szakma szeretete fűzi, egyszer csak egy nap képtelen lenne elvégezni, mert rájön a görcs.

Ezért Liz Gilbert azt javasolja, hogy írókként, alkotókként is próbáljuk meg elengedni azt a maximalizmust, arra a (felsőbb hatalomnak is tulajdonítható) ihletre, géniuszra való törekvést, ami egy egyszeri ajándék lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy sokszor sőt minden alkalommal meg fog jelenni a munkánkban. Liz Gilbert igazán tudja, milyen az, amikor valakit megérint ez a fajta siker (hiszen az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című alkotása a saját elvárásait is messze meghaladva, önmagát is meglepve lett világszenzáció), és az előadásában arról is beszél, milyen érzés szembesülni valakinek azzal, hogy tegnap még egy ihletett művész volt, akinek a munkáját ünnepelték, ma pedig csak egy egyszerű munkás, akinek elvégzendő feladatai vannak, amik talán soha nem lesznek megint sikeresek, és talán az egész életét úgy kell leélnie és végigdolgoznia a választott hivatásában, hogy nem tudja ismét megcsillogtatni azt a géniuszt, ami egyszer megadatott neki.

Ezért Liz azt javasolja: csak dolgozz. Végezd el a munka rád eső részét, tekints úgy az írói (művészi) hivatásra, mint bármelyik másik szakmára. Mintha mérnök, vagy könyvelő, vagy gyári munkás lennél, csak ülj le minden nap az asztalodhoz, és végezd el a munkád, akkor is, ha ezzel nem teszel semmi világrengetőt.

És tulajdonképpen erről szól a NaNoWriMo is.

IMG_0741.JPG

Múlt héten a csalásról írtam, ami tulajdonképpen nem létezik ebben a versenyben, hiszen semmi másról nem szól, mint a szószám gyarapításáról. Ha úgy vesszük, az egyetlen célja az, hogy az írót leültesse az íróasztala mellé és rávegye, hogy dolgozzon, kitartóan, minden nap, a tökéletesség, a világsiker, az ihletett géniusz illúziója nélkül, csak végezze el a munkáját és tapasztalja meg az ebben rejlő jutalmat.

A NaNoWriMo, ha ilyen szemmel nézzük, azt a tévhitet hivatott eloszlatni, hogy egy író csak akkor érezheti sikeresnek magát, ha valami korszakalkotót, valami rendhagyót hozott létre. Ezzel szemben a NaNoWriMo plecsnit, a nyerteseknek kijáró címet és vállveregetést ad minden írónak, aki egy hónapon keresztül ráveszi magát arra, hogy egyszerűen csak elvégezze a munkáját: minden nap leírja a napi adagját, hozzátegyen átlagosan 1667 szót a szószámhoz, és ennyi az egész, ennyi az elvárás, semmi több.

Annyira kevésnek, szinte csalásnak tűnik, ha arra gondolok, hogy milyen értéktelen szutyokkal töltöm fel rosszabb napokon ezt a szószámot, de amint az eszembe ötlenek Liz Gilbert szavai arról, hogy mekkora kihívás egy írónak (vagy bármely művésznek) az, hogy egyszerűen csak írjon, írjon, írjon, hogy merjen értéktelen szutykokkal is foglalkozni, hiszen ez a munkája, akkor rájövök, hogy mennyire nehéz kihívás is ez és mennyivel több mindenre tanít annál, mint hogy mindig belefér az ember napjába még 1667 szó.

Az életben nincsenek szabályok

A férjemmel, Petivel is beszélgettünk egyik nap arról, hogy hogyan éltem meg azt, hogy látszólag csalással viszem végig az idei NaNoWriMót, de végül elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat, hiszen valójában nincsenek szabályok ebben a versenyben, így bármilyen szabály, amihez mégis ragaszkodunk, csak egy önkényes szabályalkotás önmagunktól, önmagunk számára.

– Jól teszed, szívem – mondta a férjem. – Ha belegondolsz, az életben sincsenek szabályok.

Ami persze egy borzasztó nagy általánosítás, egy bődületes túlzás, amire zsigerből rávágjuk: már hogyne lennének szabályok! De ahogy elgondolkodtam Petinek, a házi gurumnak a szavain, rájöttem, hogy igaza van, hiszen az életünk tele van olyan önkényes szabályokkal, amiket mi magunk hozunk önmagunk korlátozására: amiket semmilyen világi, vallási, jogi vagy erkölcsi kódex szerint sem lenne kötelességünk betartani, és mi mégis elvárásként támasztjuk magunkkal szemben.

Ahogy a NaNoWriMo esetében, úgy az életben is jó lenne, ha megtanulnék, megtanulnánk különbséget tenni aközött, hogy mik a valódi szabályok (amikből kevesebb van, mint hinnénk), és mik azok, amikkel csak önmagunkat korlátozzuk vagy terheljük. Pedig ebben a versenyben is csak egy célkitűzés van: itt és most legalább egy kicsit túltenni önmagunkon.

Egy sör mindig belefér!

Biztosan sokan ismeritek azt az anekdotát, amiben egy professzor egy ibrikkel, kövekkel és homokkal szemlélteti a diákjainak, hogy ha nem megfelelően priorizálják a dolgaikat, hamar feltöltik az idejüket a kevésbé fontos dolgok, kiszorítva a fontos dolgokat (azaz ha a homokot töltik először az üvegbe, nem jut hely a köveknek), míg ha megfelelően helyezik el az életükben a dolgokat, előbb a legfontosabb elemeket (a köveket) és később a kevésbé fontosakat, akkor ugyanúgy, ahogy a homok kitölti a kövek közti réseket, úgy az életükben is marad hely a fontos és kevésbé fontos dolgoknak egyaránt, az életük pedig így válik teljessé. Miután végez a demonstrációval, az egyik diákja felemeli a kezét és megkérdezi a professzort, hogy most, hogy az élet fontos és kevésbé fontos dolgait jelképező kövek és homok helyet kapott benne, valóban tele van az üveg? A professzor azt feleli: igen, most már valóban tele van. Erre a diák egy üveg sörrel a pulpitushoz sétál, felpattintja és az ibrikbe önti a tartalmát, a folyadék pedig kitölti a homokszemek között szinte láthatatlan űrt. – Látja, professzor úr – mondja a diák –, bármennyire is azt hinnénk, hogy az életünk teljes, egy sör azért mindig belefér.

Na, erre az anekdotára gondolok én, amikor azt mondom, hogy napi 1667 szó azért mindig belefér.

Ahogy a NaNoWriMóról szóló cikksorozatomban is írtam, a kihívás előtti egyik “házi feladat” az, hogy az ember megtalálja azokat a lehetséges réseket az időbeosztásában, azokat a potenciális lefaragható tevékenységeket, amikkel elég idő szabadítható fel egy hónap erejéig ahhoz, hogy valóban beleférjen az a napi 1667 szó. Nos, én az idén semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Nem kerestem lyukakat vagy felesleges tevéknységemet az időbeosztásomban, hiszen lényegében véve nem is volt időbeosztásom: azt leszámítva, hogy napi 8-9 órát munkával és 3 órát utazással töltök, annyira változékony most körülöttem minden, hogy nincsenek fix rutinjaim, megszokott tevékenységeim, amiket át tudtam volna fésülni és rájuk mutatni azzal, hogy na, téged hanyagolni foglak egy hónapig. Idén egyszerűen fejest ugrottam a kalandba, lesz ami lesz alapon.

Az első hétvégén rengeteget nyüzsögtem a chaten és a fórumon, és nagyon jól is éreztem magam, de aztán azon vettem észre magam, hogy azóta szinte be sem léptem egyik helyre sem. Először elszomorodtam, hogy a NaNoWriMónak ezt a jellegzetes erejét, a közösség támogatását, a nagy össznépi banzáj hangulatát nem használom ki, de aztán rájöttem: idén talán ez volt az én lefaragható tevékenységem, aminek a helyére elfért az a napi 1667 szó, ahova befért a mindennapi írás robotja.

Úgy tűnik, ha valaminek helyet szeretnénk szorítani, annak helyet fogunk – még ha akaratlanul is tesszük, és felfedezzük neki a helyet az éltünkben akkor is, ha látszólag nincs ott már semmi tér. Mert, bizony, egy sör azért mindig belefér!

Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

NaNoWriMo 2014 – Én idén is ott leszek

Kategória: Kategória nélkül by

Hamarosan itt a november, ami azt jelenti, hogy eljött (a csizmaidőszak, a Goldenblog és a Mikulás-dömping mellett) a NaNoWriMo, az egy hónapos regényíró kihívás ideje.

https://41.media.tumblr.com/679789115171e94a241573b4e4f115bb/tumblr_mjgnixYUsZ1ryd2b2o1_500.jpg

Nagy dilemma volt a számomra, hogy nevezzek-e az idén, hiszen az építkezés, a szakdolgozat leadás és itt a blogon a boldogságterv projekt újraindítása mellett a legkevésbé sem alkalmas az idő. De hát éppen ez itt a lényeg, éppen ez a NaNoWriMo szellemisége: hogy az idő soha nem alkalmas, a körülmények soha nem adottak, ezért semmi okunk nem lehet rá, hogy ne vágjunk bele pont most.

Különben is megígértem magamnak, hogy minden évben benevezek a regényíró kihívásra, úgyhogy most sem lesz ez másként: novemberben papírra vetek 50000 szót (vagy amennyit csak tudok). Ki csatlakozik hozzám?

Lelkesítőül olvassátok el a kapcsolódó cikkeimet (itt és itt), különösen az utolsó pillanatos beugróknak szólót (itt), és regisztráljatok a honlapon, csatlakozzatok a magyar közösséghez!

Levél egy idegennek

Kategória: Kategória nélkül by

“Minél kevésbé koncentrálsz arra, hogy író legyél, annál jobban írsz. És bár az olvasás az írás legjobb iskolája, az iskola a legrosszabb hely az olvasásra. Az írás olyan magától értetődő és sürgető késztetés kellene hogy legyen, mint egy levél a szeretődnek, vagy egy üzenet egy barátnak, aki most veszítette el a szüleit. Az írás maga pedig végső soron a legfurcsább anomália: egy bensőséges levél egy idegennek.” (Pico Iyer)

A fenti idézetről Liz Gilbert sorai jutottak eszembe második önéletrajzi témájú könyve, a Hűség bevezetőjéből. Itt elmondta, hogy első memoárja, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák szerelmek könnyen született meg, hiszen azt hitte, hogy szinte senki nem fogja olvasni, a nem várt hatalmas siker után viszont nagy kihívás volt számára megírni a folytatást láthatatlan olvasók milliói figyelő tekintetének kereszttüzében. Ezért úgy döntött, kiválasztja azt a néhány lányt és nőt az életéből, akinek a könyvet írja – nekik akart megfelelni, és senki másnak, velük akarta megtalálni a közös hangot és nekik akart üzenni.

Saját magamon azt a furcsa ellentmondást figyeltem meg, hogy a legkönnyebben, legközvetlenebbül akkor írok, ha csak magamnak írok és tudom, hogy senkinek nem fogom megmutatni – viszont hamar elveszítem az érdeklődésem bármi iránt, ha tudom, hogy nem mutathatom meg senkinek.

Ha írtok (naplót, blogot, történetet), ti kinek írtok, kihez szóltok, kit láttok a lelki szemetek előtt, amikor írtok?

NaNoWriMo inspiráció: könyvek, amik egy hónap alatt születtek

Kategória: Kategória nélkül by

Ahogy közeledik a november, egyre inkább a NaNoWriMo körül forognak a gondolataim – remélem, elnézitek nekem.

Talán annak is érdemes kicsit belepillantania ebbe a kalandba, akinek nincsenek írói ambíciói. Mert megírni egy könyvet egy hónap alatt… őrültségnek hangzik, nem igaz? Különösen úgy, ha az ember nem főállású író, hanem munka, háztartás, esetleg tanulás, gyereknevelés és egyéb kötelezettségek mellett űzi ezt a kalandot.

A sikertörténetek közt az egyik induló, Sujin Headrick, akit bevallása szerint a NaNoWriMo változtatott magányos kamaszból magabiztos felnőtté, így ír a sorsfordító élményről: “Rájöttem, hogy ha meg tudok írni egy könyvet egy hónap alatt, akkor bármit meg tudok tenni a világon.”

Megtapasztalni, hogy többre vagyunk képesek, mint hittük vagy valaha is elképzelni mertük volna, fantasztikus érzés. Van, akinek az írásban kell kipróbálnia magát, van, akinek egészen másban. De akármibe vágunk is, segíthet, ha tudjuk, a saját szemünkkel látjuk, átérezzük, hogy lehetséges.

“Többek között azért olyan nagyszerű ebben a lehetőségekkel teli, modern jóléti társadalomban élni, mert szinte mindennel, amibe bele szeretnénk vágni, valaki más is próbálkozott már.” – írja Jack Canfield: A siker alapelvei c. könyvében.

Nekem nagyon inspiráló volt szembesülni azzal, hogy mely könyvek első kézirata született meg a NaNoWriMo egy hónapja alatt a hajrában. Egy lelkes moly, Ági összegyűjtötte ezeket a könyveket. Így ír a polc ismertetőjében:

A NaNoWriMo (azaz National Novel Writing Month) egy évente megrendezett írós kihívás, ahol egy hónap alatt kell 50.000 szót megírni. Míg a legtöbb embernek ez csak gyakorlás, van, akinek sikerül megírnia élete regényét. Ezek a kötetek a NaNoWriMo alatt láttak napvilágot.

20131020-080704.jpg

A kötetek listáját itt böngészhetitek végig.

Aki kedvet kapott az íráshoz, de úgy gondolja, már késő, hiszen itt a nyakunkon a november és még csak ötlete sincs, nem hogy terve, az ne csüggedjen, hanem olvassa el a tavalyi utolsó pillanatos beugróknak szóló cikkemet, köszönjön be a magyar régió fórumán, és barátkozzon meg a gondolattal, hogy alig több mint egy hónap múlva egy első kézirat birtokosa lehet!

NaNoWriMo – Készülj, mindjárt itt a november!

Kategória: Kategória nélkül by

Már csak két hét és kezdődik a november, és vele együtt a minden évben visszatérő nagy kaland: a regényíró hónap, a NaNoWriMo.

Tavaly is írtam már (még ha nem is lett újraírásra és publikálásra érdemes a végeredmény), de idén az átláthatóság jegyében regisztráltam is az oldalon, így az előrehaladásom követhető lesz, a profilomat itt találjátok: nagytimi58.

Aki szeretne belevágni, de bátortalan, ötlettelen, vagy nem is tudja, hogyan fogjon hozzá, az olvassa el a tavalyi cikkeimet a témában:
Novemberi regényíró kihívás (1. rész)
Novemberi regényíró kihívás (2. rész)
Novemberi regényíró kihívás – vágj bele!

Aki bíztatásra, támogatásra, társaságra vágyik, az látogassa meg a magyar régió fórumát:
NaNoWriMo.org / Magyar Régiós Fórum

Én már nagyon várom a novembert – és ti?

Bármelyik könyv cselekménye: valaki keres valamit

Kategória: Kategória nélkül by

Via tumblr-jén találtam egy “szókimondó listát” íróknak szóló tippekkel.

A tizes pont a következő:

10. A történetek rohadtul egyszerűek. BÁRMELYIK KÖNYV CSELEKMÉNYE: valaki keres valamit. SZÓRAKOZTATÓ VÁLTOZAT: megtalálja. SZÉPIRODALMI VÁLTOZAT: nem találja meg. Rohadtul ennyi az egész.

Randy Ingermanson hópihe-metódusa sem indul ki másból:

Foglald össze egy mondatban a regényed! Kösd össze a nagy képet a személyes képpel. Melyik karakter veszítheti a legtöbbet? És mit akar nyerni?

Azaz: ki keres és mit?

Ha épp nincs regényötleted, amin elkezdhetnél dolgozni, játssz a kedvenc olvasmányaiddal! Vizsgáld meg a történeteket ilyen szempontból: ki és mit keres bennük? Előfordulhat, hogy még a főbb karakterek közül is több variációt fel tudsz sorolni – tedd ezt! Nézd meg a történetet több szempontból, és elgondolkodhatsz azon is, mennyire terelődött volna más síkra a regény, ha a főhős (ki) és a főszál (mit) hangsúlya máshova tevődött volna, például egy mellékszereplőre. Hogy nézne ki A Gyűrűk Ura, ha elsősorban nem arról szólna, hogyan keresi Frodó a Végzet Hegyét, hanem arról, hogyan keresi Éowyn a férfiak tiszteletét? Hogyan alakult volna a Harry Potter sorozat, ha a fő téma nem az volna, hogyan keresi Voldemort Harryt, hanem hogy hogyan keresi Piton professzor az elveszett fiatalságát?

Ha követed Randy Ingermanson tanácsát, és név nélkül fogalmazod meg ezeket az egymondatos “valaki keres valamit” típusú bázisokat, még az is előfordulhat, hogy az alapműtől függetlenül találsz egy gondolatot, ami beindít benned valamit, amiről szívesen írnál.

Írjatok nekem néhány “ki és mit keres?” típusú mondatot a kedvenc olvasmányitokhoz!