Ami a problémamegoldást illeti, megfigyeltem magamon azt a teljesen megszokott emberi gyarlóságot, hogy
- mások problémáira könnyen megtalálom a megoldást,
- az én problémáimra pedig mások adnak könnyen válaszokat,
… miközben pedig a saját hasonló súlyosságú problémáimat én magam mély kétségbeeséssel fogadom.
A probléma persze az a természetesen emberi, egocentrikus látásmód, ami szerint a mi problémáink, pusztán azért, mert a mieink, a mi saját univerzumunk középpontjában állnak – mi pedig nyilvánvalóan az egész univerzum középpontjában -, sokkal de sokkal súlyosabbak, mint mások problémái.
A gond leküzdése előtt tehát meg kell küzdenünk az egónkkal is, ami természetéből fakadóan felnagyítja a problémát, azaz hátrébb kell lépni, egészséges mértékben eltávolítani magunktól a problémát (na, nem a tagadás határáig).
A fenti gondolatsorból rögtön két logikus megoldást is levezettem:
- úgy tekinteni a problémánkra, mintha az valaki másé lenne (mit tennék, ha XY fordulna hozzám ezzel a gonddal?)
- valaki más szemével nézni a problémánkra (mit mondana XY, ha ezzel a gonddal fordulnék hozzá?)
Mivel a gondjaimat rendszerint a kedvesem, Mr. Az Élet Egyszerű higgadtsága szokta elhárítani, ezért ez utóbbi taktika jegyében a munkahelyemen már ki is tűztem magamnak egy emlékeztetőt “Mit tenne Peti?” felirattal.
Ti hogyan tartotok egészséges távolságot a problémáitok és magatok között?