Mormon péntek – Az áldások zápora

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. 🙂

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?

Ha az életünk egy füzet volna, avagy elmélkedés az élet hosszáról

Nemrég egy furcsa, filozofikus hangulat kapott el, és gondolkodni kezdtem az élet hosszán.

A Sikerkód tanfolyamon kérte Ádám, hogy képzeljük el, hogy a falon lógó havi naptárt gondolatban lekicsinyítjük, amíg már nemcsak egy hónap fér el egy lapon, hanem több hónap, egy egész év, több év, egy évtized, egészen addig, míg már az egész életünk naptárja elfér egy lapon, és vessünk egy pillantást a hétköznapi aggodalmainkra ebből a perspektívából.

Én egy négyzetrácsos füzetként próbáltam elképzelni az életet, amiben minden négyzet egy napot jelent. Ezeket a négyzeteket aztán kedvünkre besatírozhatjuk, mondjuk zöldre, ha jó napunk volt, pirosra, ha rossz.

Mondhatnánk, hogy ez badarság, hogyan lehetne belepaszírozni egy napot, minden pillanatával, élményével és gondolatával egyetlen apró négyzetbe a négyzetrácson? De az igazság az, hogy még évtizedek vagy évek távlata sem kell hozzá: elég, ha hetek telnek el, és már a napokra sem emlékszünk egyesével, csak arra, hogy nagyrészt jó, vagy nagyrészt rossz időszak áll-e mögöttünk.

Mit is jelentene tehát, ha az életünk egy négyzetrácsos füzet volna?

Egy négyzetrácsos oldalon nagyjából 2500 négyzet van (igen, kiszámoltam), ami azt jelenti, hogy egy oldal úgy hét évnek felel meg. Hét évnek! Hát nem hátborzongató, hogy ahogy állítólag a testünk és a szellemünk is hétévente újul meg, ugyanúgy az életünk spirálfüzetében is hétévente kell lapozni?

Ha egy oldalon hét év fér meg, az azt jelenti, hogy egy átlagos élet tíz-tizenegynéhány lapot foglal el. Nem is olyan rossz, meg kell hogy mondjam, nem is olyan lehangoló, mint hittem, hogy az lesz, amikor nekifogtam a számolásnak. Tíz oldalon már elfér egy szívhez szóló, kerek történet. Az első lapra persze nem mi írunk, nem magunknak satírozzuk a mezőket vidám zöldre vagy haragos pirosra, de még így is marad vagy tíz lapunk, ami fölött mi rendelkezünk.

Egy nap, egy négyzet. Végtelen sok pillanat, rengeteg perc és jópár óra van mindegyikben, amikor eldönthetjük, hogy milyen színű legyen az a nap, de szerintem ezekből a legfontosabb az a legutolsó, amikor visszatekintve elhatározzuk, hogy hálával vagy bosszúsággal gondolunk-e vissza a napra. Azt hiszem, végső soron ekkor színezzük ki a négyzetet.

Itt hoznám fel ismét Dieter F. Uchtdorf elnök gondolatait a hálás hozzáállásról: arról, hogy jobban tennénk, ha hálát adnánk az esőért addig is, amíg meg nem látjuk a szivárványt. Mert lehet, hogy egy tucatnyi esős négyzetre jut csak egy szivárványos (ez rendben is van, ez így természetes), de hogy visszatekintve borúsnak vagy derűsnek fogjuk látni azt az időszakot, attól függ, hogy örültünk-e a napjainknak akkor is, amikor több eső volt bennük, mint szivárvány.

Csak egyvalami számít: a szeretet (Honey Maid: Love)

A Honey Maid élelmiszeripari vállalat készített egy reklámot, amelyben a családok értékét hangsúlyozta, a rövid filmben bemutatva például eltérő bőrszínű szülők és azonos nemű szülők által alapított családokat is. Hiszen a cél az volt, hogy megmutassák, az egyetlen dolog, ami egy családban igazán számít, az nem más, mint a szeretet.

A reklám természetesen nagy felzúdulást keltett, és a cégre záporoztak a negatív, gyűlölködő vélemények. A cég fantasztikus válaszát az alábbi rövidke film mutatja be, szerintem érdemes megnézni:

“2014. március 10-én a Honey Maid bemutatott egy reklámfilmet “This Is Wholesome” címmel, amiben a családok értékét hangsúlyozta, legyenek azok bármilyen sokfélék. Voltak, akik nem értettek egyet az üzenetünkkel.
[a reklámotok borzalmas, nem értékes]
[ez elfogadhatatlan!]
[gusztustalan!!]
Ezért felkertünk két művészt, hogy használják fel a negatív üzeneteket és formálják át őket valami mássá.
[LOVE]
De a legnagyszerűbb az volt, hogy a negatív üzenetek mellé tették a pozitívakat is, amikből tízszer annyi volt.
[a család az család]
[ez szívet melengető]
[a legjobb reklám, a legjobb apukával]
[ezek a leggyönyörűbb dolgok]
[szeretem (:]
Ez megmutatta, hogy egy családban tényleg nem számít semmi más, csak…
… a SZERETET!”

Mormon péntek – A másik tékozló fiú

Az alábbi videó a bibliai tékozló fiú történetéről szól – de egy másik tékozló fiúról. Az üzenet ugyanis felhívja a figyelmet, hogy a történetben nemcsak egy tékozló fiú volt, aki elégedetlenkedett, elszökött otthonról aztán hazatért, hanem egy másik is, az idősebb testvér, aki amiatt méltatlankodott, hogy apjuk visszafogadta és szeretettel halmozta el a hűtlen fiút, aki annyi bosszúságot okozott nekik.

Ami engem igazán megérintett ebben az üzenetben, az ez volt:

“Magával ragadta a féltékenység. Igazán boldog lehetett volna, hálás azért, hogy az élete jól alakult. Hirtelen mégis boldogtalannak érezte magát, pusztán azért, mert volt ott még valaki, aki szerencsésnek mondhatta magát. Az irigység érzéseit valljuk be magunknak a legkevésbé. Pedig minden nap azt súgja nekünk valaki vagy valami, hogy az, amink van, nem elég.”

Szomorú, de félek, tényleg nagyon jellemző és emberi az, hogy másokhoz méregessük magunkat, és ami még rosszabb, haragudjunk rájuk amiatt, hogy birtokolnak vagy elértek valamit, amit mi (még) nem.

A héten kaptunk egy szintén elgondolkodtató e-mailt az egyik felettesünktől. Az történt ugyanis, hogy egy nappal azután, hogy mindenki elkészítette és leadta a munkalapokat, új szabályozás jelent meg, ami miatt minden munkalapot újra el kellett készíteni, már az új formában. A munkaügyi munkatárs, aki hivatalból körbeküldte az e-mailt, ezután persze kapott hideget-meleget.

Vezetői szintről pedig ez a válasz érkezett a tömeges felzúdulásra: “Kérem, ha valaki ki szeretné fejteni az ellenérzéseit – ne tegye. Az új szabályozást nem mi találtuk ki, és nem tehetünk ellene semmit, alkalmaznunk kell. Fordítsátok az energiáitokat olyasmire, amin valóban tudunk változtatni, és ami előbbre visz minket. Mielőtt pedig elkezdenétek megírni egy ingerült e-mailt, kérlek, meditáljatok néhány percet ezen a képen.” – Az e-mailhez pedig csatolt egy léleknyugtató képet egy ragyogó tengerpartról, vidám színű koktélokkal, amitől valóban békés, idilli hangulat öntötte el a szemlélődőt.

Azt hiszem, ez egy nagyon bölcs tanács: mielőtt jobb híján elkezdenénk kitölteni a mérgünket azon, aki kéznél van, csak azért, mert úgy érezzük, miatta rossz nekünk (elvégre neki jó, legalábbis jobb, mint nekünk, legalábbis így képzeljük – valakinek a keze pedig egészen biztosan benne van ebben), keressünk valamit, ami emlékeztet minket a hála és a nyugalom érzésére… és csak utána vessünk még egy pillantást a problémára és a bűnbakra.

Ti hogyan tartjátok vissza magatokat attól, hogy bűnbakot keressetek?

Előbb mondj egy jó dolgot!

“Ha este a pároddal megosztjátok egymással, milyen volt a napotok, próbáljátok ki, hogy előbb mondotok három jó dolgot, ami aznap történt, legyen bármilyen kicsi (és igen, az is jó lehet, hogy ‘vége van a napnak’). Utána már jöhet a panaszáradat és a nehézségek megtárgyalása, de mivel a jóval indítottatok, sokkal kevésbé lovaljátok bele magatokat a kesergésbe.” (Farkas Lívia)

Évekkel ezelőtt, amikor részt vettem Bakos Kornél Villámolvasás tanfolyamán, ami az első, tudatos pozitív gondolkodással (is) foglalkozó tanfolyamom volt, egy merőben új dologgal találkoztam. Kornél megkért minket, hogy a bemutatkozáskor a nevünk mellett mondjunk egy jó dolgot, ami aznap történt velünk. Micsoda újdonság volt ez nekem!

Ti figyeltek rá, hogy pozitív gondolattal indítsatok egy napot, egy beszélgetést, egy ismeretséget, egy projektet?

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.

Sikerek és katasztrófák, avagy szép emlékek és sztorik

A nyári elengedős-megengedős boldogságtervem kapcsán írtam arról, hogy a balul elsült dolgok, a vészhelyzetek, a nehézségek utólag mennyire más megvilágításba kerülnek – utólag gyakran csak nevetünk rajtuk, esetleg egy kis szégyenkezéssel vagy bosszúsággal, hogy minek is kellett ennek akkora feneket keríteni, miért kellett marni magunkat és egymást? Utólag azért tűnnek komikusabbnak, könnyebbnek ezek a helyzetek, mert utólag már látjuk azt, amit akkor, ott egyáltalán nem láttunk: hogy van kiút, van megoldás. Ezt hajlamosak vagyunk csak akkor elhinni, amikor már pontosan tudjuk a megoldást (néha még akkor sem, csak ha már pontosan végre is hajtottuk), de amikor még a felfedezése előtt állunk, lehetetlennek tűnik. Úgy érezzük, hatalmas, áttörhetetlen falak vesznek körül, és elfog minket a pánik. Pedig a legyőzhetetlennek hitt feladat tulajdonképpen két részből áll: a feladatból, meg a legyőzhetetlennek hitt félelemből. Az előbbivel nincs más teendő, mint megoldani – az utóbbit el kell engedni, fel kell oldani.

Én megpróbálom úgy könnyíteni ezt a magam számára, hogy a sikerek és katasztrófák, sima ügyek és nehézségek rendszerét átnevezem aszerint, hogy hogyan fogom látni őket visszapillantva a jövőből – így pedig maradnak a szép emlékek és a sztorik. A szép emlékek azok a büszkeséget, meghatottságot, jó érzést keltő események, amikre utólag azt mondjuk: igen, ez jól sikerült, minden rendben volt, ezt aztán igazán klasszul csináltam! A sztorik azok, amiktől utólag elfog a nevetés vagy grimaszolni támad kedvünk: tudod, mennyit bénáztam, na, aznap aztán minden összejött, ami összejöhet, olyan felhőszakadást még nem is láttál, emlékszel, amikor eltévedtünk és hárman négy irányba mutogattunk, hogy tuti arra kell menni? A katasztrófák döntő többségéről utólag kiderül, hogy csak sztorik. Segíthet az átélésükben, ha már folyamatukban is erre gondolunk: lehet, hogy ez nem lesz egy sikertörténet, de öregem, ezt a sztorit még évekig mesélni fogjuk!

Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Love Taza – Az élet tényleg ilyen tökéletes?

Taza blogját már ajánlottam itt, de amikor megláttam ezt a képet, úgy éreztem, ismét írnom kell róla.

Tudom, hogy egy blog az egy blog, az élet pedig az élet – könnyebben megválogatjuk, mit helyezünk a kirakatba, mint azt, hogy mi kerül az életünkbe, bár aközött is lehet válogatni. Mégis, Taza képeit elnézve úgy érzem, sugárzik belőlük valami, valami hétköznapi csoda, amit én is igyekszem megtalálni és megtartani az életemben, a leendő házasságomban és családomban. Úgy érzem, már abból is rengeteget tanulok, hogy csak nézem, nézem, nézem a képeiket.

Mellé pedig elhoztam egy kis részletet Taza “gyakran ismételt kérdései” közül, ahol a házasságról és a pozitív blogolásról ír pár gondolatot, remélem, hasznosnak találjátok.

Meg tudnál osztani néhány tippet a sikeres házassághoz?

Bár nem vagyok elég tapasztalt vagy képzett ahhoz, hogy tanácsokat osztogassak, de úgy hiszem, hogy a sikeres házasságban rengeteg munka van, rengeteg önzetlenség, és nagyon sok minőségi kommunikáció. Joshnak és nekem is megvannak a rossz napjaink, mint akárki másnak, de úgy gondolom, hogy a hitünk is sokat segít, ami szerint a sikerünk titka a családunkban és a hitvesünkben van. Úgy gondolom, akkor csináljuk jól, ha örülni tudunk azoknak az apróságoknak, amiket szeretünk a párunkban, ahelyett, hogy arra koncentrálnánk, ami idegesít benne.

Az élet tényleg ilyen tökéletes?

Soha nem mondtam, hogy az életem tökéletes. Nem az. Egyikünk élete sem az. De úgy döntöttem, arra figyelek, ami áldás az életemben, nem pedig arra, ami hiányzik belőle. Komolyan dolgozom azon, hogy megtaláljam az apró örömöket a mindennapokban. Nekem is vannak borzalmas napjaim, mint bárki másnak. Nem akarok hazudni erről, de igyekszem ezt a blogot megtartani egy pozitív helynek. Kérlek, hogy soha ne hasonlítsd össze a blogom (vagy bárki más blogját) az életeddel! Van egy mondás, amit nagyon szeretek: “a méricskélés az öröm megrontója”. Soha nem volt ez annyira igaz, mint ma, a blogok világában. Nem tudhatom, mit fogsz leszűrni a blogomból, de remélem, hogy azzal az üzenettel leszel gazdagabb, hogy megtalálhatod az örömet magad körül, a családodban és a barátaidban, és mindenben, ami körülvesz.

(Forrás: Naomi Davis – lovetaza.com)

Blogvilág számokban, optimista szemmel

Tegnap olvastam egy kis statisztikai összefoglalót a Goldenblog oldalán Uzsonna mellé: blogvilág számokban címmel.

A blogokban rejlő pénzkereseti lehetőségekről szomorúan így ír a cikk:

Nagy remények

A 2011-es adatok szerint az emberek 61 százaléka jövedelemkiegészítés céljával kezd blogolni.

…és a szomorú tények

A blogging.org szerint viszont az amerikai bloggerek 81 százaléka soha nem keres 100 dollárt sem a tevékenységével. Ez itt a realitásokkal szembesülő szomorú szmájli helye – bár természetesen lehet törekedni arra is, hogy a maradék 19 százalékba kerüljünk, ahol szép számban vannak olyanok, akiknek a megélhetésüket jelenti a blogolás. Vagy lehet egyszerűen azért is blogolni, mert blogolni jó.

Tudjátok mit? Fussunk ennek neki még egyszer.

Gondolja át mindenki, a környezetében hányan blogolnak, milyen bloggereket ismer. (Szándékosan nem azt írom, hogy milyen blogokat olvas, hiszen a rendszeresen olvasott oldalak jó eséllyel már nagyobb arányban kerülnek ki az ismert, sikerre vitt sztorik sorából, így torzítják a kis házi statisztikánkat és elbizonytalanítanak a küldetésünkben. Ne a dobogósokat vizsgáljuk, hanem azokat, akik velünk egy sorból indulnak a dobogóért!)

A fenti statisztika szerint tehát tíz kezdő bloggerből kettő, ötből egy pénzt fog keresni a blogírásból. Sőt miután a tízből négy, ötből kettő eleve nem pénzkereseti célokkal vág neki a kalandnak, minden kettő csalódott indulóra, jut egy, aki sikerre viszi a blogját, sőt “jó eséllyel” (ez a “szép számmal”, nem könnyen számszerűsíthető fogalom párja) nemcsak hogy plusz pénzhez jut, de megél a blogjából.

Tudom, hogy támadható, hogy az amerikai kutatás eredményei mennyire vannak köszönőviszonyban a hazai blogszférával, de én nem erre akarom felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy egy puszta szám, egy puszta tény (vagy vélt tény) mennyire más fénybe kerül, ha csak egy kicsit optimistábban újra nekifutunk megvizsgálni.

Mert lehet “szomorú tényként” is hivatkozni rá, ami megsavanyítja az uzsonnánk ízét, de engem személy szerint felvillanyozott a gondolat, hogy mindössze négy általam ismert kezdő bloggernél kell ügyesebbnek, kitartóbbnak, szervezettebbnek, tehetségesebbnek, elszántabbnak lennem, és máris bent vagyok a nyerő “mindössze 19 százalékban”.

És bár annyira nem kerek szám, hogy külön bejegyzést szánjak neki, de ha már így alakult, hogy tegnap megint sok nullát csíptem el a számlálón, ma pedig a statisztikákról írok, ez úton szeretném megköszönni nektek az immár összesen 70000 kattintást a Kincsesfüzet lapjain!

Kincsesfüzet