Nem vagyok optimista, csak realista

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül c. könyvét olvasom épp (pityergős olvasmány, majd biztosan írok róla külön is, addig is elárasztom vele a Molyt), és azt hiszem, a könyvnek sikerült eldöntenie köztünk egy régi vitát a férjemmel.

Peti a legerőteljesebb pozitív erő az életemben, aki minden gödörből ki tud húzni, és minden szorult helyzetből megtalálja a kivezető utat, soha nem hagyja, hogy csüggedjek vagy a padlón kucorogva sajnáltassam magam. Ezért is bosszant fel mindig, ha makacsul ellenkezik, amikor optimistának nevezem. “Nem vagyok optimista, csak realista” – mondja mindig.

Számára az optimista, azt hiszem, egy lenvászon inges, mezítlábas, ködös tekintetű, fura fazont jelent, akinek semmi kapcsolata a valós világgal. Persze az is igaz, hogy azért akarom mindenképpen letörölni róla a realista jelzőt, mert az számomra pedig inkább pesszimistát jelent. Hiszen ha az ember hangot ad a hitének, hogy több lehetősége van az éltben, mint amennyi most látszik, az egyik tipikus mondat, amivel a bizakodást el szokás söpörni, a “pff, légy realista!”.

Nick Vujicic, a menthetetlen optimista, aki karok és lábak nélkül született, és mégis hihetetlenül felszabadult életet él és a világot járva előadásaival erre bíztat másokat is, így ír a realista hozzáállásról:

“Ne felejtsd el, hogy a bánat is szolgál valamilyen célt! Teljesen természetes, ha átéled ezt az érzelmet, de nem szabad hagynod, hogy éjjel-nappal uralja a gondolataidat. […]

Mivel én intenzív lelki életet élek, ilyen időkben a hitemhez fordulok. Ám (talán meglepő módon) a könyvelői jártasságom egy gyakorlatiasabb megközelítést is lehetővé tesz. Ha azt mondod, hogy nincs benned remény, akkor az azt jelenti, hogy úgy gondolod, annak az esélye, hogy bármi jó történhet még veled az életben: zéró.

Zéró? Azért ez elég durva, nem gondolod? A jobb napokba vetett hit azonban oly elvitathatatlan, hogy számomra sokkal valószínűtlenebbnek tűnik abban hinni, hogy a napjaid soha nem fognak jobbra fordulni.”

Egy gyors guglizással azért utánanéztem a pontos definíciónak, ami szerint a realista ember úgy fogadja el a valóságot, ahogy van, és nem táplál felőle illúziókat. – Csakhogy a valóság sokkal tágabb keretek közt mozoghat, mint azt egy leszegett fejű pesszimista látja. Így a pesszimista sem realista, ha a valóság egy részét, a jó kilátásokat és a szép reményeket tagadja.

Nick Vujicic például valóban nem volt realista, amikor kisgyerekként azért imádkozott, hogy egy reggel csodák csodájára ép testben, karokkal és lábakkal ébredjen. De azok is nagyot tévednek, akik azt mondják, hogy pff, légy realista, egy ilyen fickó sohasem fog úszni, szörfözni, golfozni vagy feleségül venni egy gyönyörű nőt. (Kattints, ha nem hiszed. :))

20140619-185030-67830801.jpg

[Nick Vujicic a Healthy Living magazinban – Forrás]

Szóval, legyen, elismerem – a realizmus nem maga az ördög, hanem egy semleges valami, és attól még, hogy a pesszimisták előszeretettel használják fegyverként, ugyanúgy lehet az optimisták eszköze is, hogy azt mondhassák: hé, légy realista! Ahogy rosszra, ugyanúgy jóra is fordulhatnak a dolgaid! (Amellett ha inkább az utóbbira gondolsz, növeled az esélyeidet, és addig is jobban elvagy a bőrödben.)

Vagy ahogy a férjem szokta mondani:

“Nem vagyok optimista, csak realista. Látom, milyen lehetőségek vannak előttem, és vannak közte jók is. Látom, mit tudok tenni, és megteszem, ahelyett, hogy nyavalyognék.”

Mormon péntek – Sebzett nép

Ismét péntek, ismét egy gondolat, amit az angol óráról hoztam magammal a mormon fiúktól. Valószínűleg köszönhetően annak is, hogy van egy nagyon közvetlen, nagyon beszédes elderünk, az órák sokszor elkanyarodnak személyes irányba, amikor beszélgetés jelleggel a gondolatainkat, tapasztalatainkat osztjuk meg egymással.

Tegnap az óra egyik résztvevője kíváncsiságból megkérdezte, milyennek látnak minket, a magyar embereket külső szemmel a fiúk. Egy megható, szép választ kaptunk: “látszik, hogy a magyar egy megsebzett nép”.

Ha forgatni kezdjük ezt magunkban, ugyanolyan szomorú, mint amilyen szépen megragadta a fiú a gondolatot. A magyar karakternek már szenteltem egy cikket, de ez a megjegyzés ismét az eszembe juttatta a dolgot.

Én nem látom rossz dolognak azt, ha tisztában vagyunk vele, ha nem söpörjük a szőnyeg alá, hogy terheket cipelünk – nemcsak személyes, de a kollektív tudattalanunkban meghúzódó terheket is. A tudatosítás, a “beismerés” fontos első lépés a jobbítás felé. Ezáltal nem megtagadni akarjuk magunkat, és természetellenes változás felé igyekezni, hanem tisztába jövünk azzal, hol vagyunk, honnan indulunk. Ez nem azt jelenti, hogy le kell ülnünk és dagonyáznunk ebben az érzésben.

Ismerjük el a terheket, amiket cipelünk – ismerjük el mások terheit is -, és aztán kezdjünk el dolgozni azon, hogyan engedhetnénk el őket.

A magyarok és az öngyilkosság

Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)