A soha vissza nem térő alkalom, hogy értelmet adj a húszas éveidnek

Meg Jay pszichológus az alábbi TED beszédében olyasmiről beszél, ami mindig foglalkoztatott – mármint, az utóbbi tíz évben, azokban a bizonyos húszas években. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan neveltetést kaptam, aminek hála nem pazaroltam el ezt az időt meddő, se veled, se nélküled kapcsolatokra, kamaszos bulizásra és az élvezetek hajszolására, hanem már tizenkilenc éves koromban megállapodtam amellett a férfi mellett, akit egy életen át szerethetek, és a húszas éveimet a kapcsolatunk építésére szántam. Nem mondhatom el viszont ezt a karrieremről, amiben úgy fest, a tipikus “halogató húszasok” táborát erősítem.

Sokszor hallottam már, hogy milyen szörnyű, hogy “ezek a mai fiatalok” nem akarnak felnőni, elköltözni otthonról, a saját lábukra állni, családot alapítani. Meg Jay és én is egyetértünk abban, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy rossz. Nem baj az, ha a nagyszüleinkkel ellentétben nem kell tizenöt-tizenhat éves korunkra kenyérkeresővé válnunk, és mire betöltjük a huszat, bebetonozódnunk a szerepeinkbe a munka és a házasság területén egyaránt.

Az viszont baj, hogy ezt az egyedülálló ajándékot, amit a nagyszüleinkkel ellentétben kaptunk, ezt a plusz tíz évet nem használjuk ki, hanem a kamaszéveink meghosszabbításának tekintjük, hogy a húszas éveink közepén-végén ugyanott találjuk magunkat, ahol a nagyszüleink a tízes éveik végén: hogy mindössze egy-két évünk van arra, hogy elkötelezzük magunkat a munkánkban és a magánéletünkben, hogy rájöjjünk, mit akarunk az élettől. És mivel tudjuk, hogy olyan világban élünk, ami sokkal több lehetőséget tár elénk, annál fájóbb, ha sietségünkben rossz döntést hozunk.

Ezért fontos, hogy a mai húszévesek tisztában legyenek azzal, micsoda ajándék van a birtokukban és felhasználják arra, hogy körültekintően megalapozzák a leendő életüket: tanuljanak, hasznos kapcsolatokat építsenek ki, éljenek a kínálkozó lehetőségekkel, önmagukban és párkapcsolataikban megtalálják a leendő családjuk stabil alapjait.

Meg Jay három fontos tanácsot szeretne átadni a huszonéveseknek:

  1. Nem vagy identitásválságban: most van a legjobb lehetőség arra, hogy kiépítsd az identitás tőkédet. Ha már van sejtésed arról, hogy ki vagy, vagy kivé akarsz válni, foglalkozz azzal, hogy építsd ezt az identitást. Húszévesen még senki nem fog elítélni azért, ha ezzel nem keresel pénzt vagy nem érsz el kiemelkedő sikert, de ne szalaszd el a lehetőséget, hogy lerakd a jövendőbeli sikereid alapjait. Lehet, hogy csak legyinteni fognak rád, hogy megint egy húszéves, aki a lábát lógatja és az álmait kergetve szórakozik, de nem számít, ha te tudod, hogy a karrieredet építed, azzal ellentétben, aki csak azért vállal némi munkát, hogy előteremtse a pénzt a hétvégi bulira.
  2. Tekints másképp a kapcsolataidra. Húszévesen, mintha csak még mindig kamasz lennél, a kortárs csoport mindennél fontosabbnak tűnik, meghatározza a véleményedet, a stílusodat, a szokásaidat, meghatároz téged. De szinte mindig kiderül, hogy az ideális társad valahonnan a baráti körödön kívülről bukkan fel, a legjobb karrierlehetőségekhez pedig a kapcsolati hálód laza szálai mentén jutsz hozzá, valakitől, aki az ismerősöd rokonának az ismerőse. Tanuld meg megkülönböztetni egymástól a havert, a barátot és az értékes ismerőst – és mindegyiket kezeld a helyén.
  3. Felejtsd el, hogy a barátaidat megválaszthatod, de a családodat nem. Ez talán igaz volt akkor, amikor gyerek voltál – de már nem vagy az, és a húszas éveidben jön el az ideje annak, hogy körültekintően, gondosan és tudatosan megválaszd azt a családot, amiben hátralévő életed során fogsz élni. A régi húszévesekkel ellentétben rád még nem nehezedik az a súly, hogy maholnap férjhez kell menned vagy meg kell nősülnöd, különben nagy pácban leszel (ezt majd csak a húszas éveid második felében kezdik pedzegetni), ezért ez tökéletes időszak arra, hogy ahelyett, hogy csak sodródnál egyik céltalan kapcsolatból a másikba, és elütnéd az időt addig is, míg az a bizonyos óra sürgetőn ketyegni nem kezd és harminc évesen fejest kellene ugranod egy elhamarkodott kapcsolatba, elkezdj időben dolgozni azon, hogy hogyan tudod kiválasztani az ideális társadat, leendő családod másik alappillérét (és magadat is olyanná formáld, hogy alkalmas legyél tartóoszlopnak).

Meg Jay teljes beszédét az alábbi videóban hallgathatjátok meg:

Reklámok

Mormon péntek – Család és boldogság

Bizony, több hét kihagyás után ismét feltűntem a mormon angol órán tegnap, és hoztam lelki üzenetet is.

Egy mondat nagyon megérintett a fiúk mondandójából: “őszintén hisszük, hogy a családunkat azért kaptuk Istentől, hogy általa boldogabban éljünk itt a földön”.

Persze saját barátaim, ismerőseim köréből is ismerek sajnos olyanokat, akik teljes joggal horkannak fel ezt a mondatot olvasva, és én sem tudnék őszinte odaadással valaki szemébe nézni, aki testi, lelki vagy szexuális bántalmazásnak volt kitéve gyermekkorában, azt mondva: hidd el, hogy Isten a boldogságod érdekében adott ilyen családot.

A bármely családban megtalálható súrlódásokon, morcosságokon, nehézségeken való átlendülésben már inkább segíthet az a gondolat, hogy alapvetően nem azért kaptuk egymást, hogy egymás bosszúságai legyünk.

De ami miatt nekem, mint esküvő előtt, azaz családalapítás, egy új család pillérévé válás előtt fontos ez a gondolat, az az, hogy így tekintsek magamra: eljövendő családom, a hamarosan férjemmé váló kedvesem és a megszületendő gyermekeim életében én arra vagyok hivatott, hogy a boldogság forrása legyek a számukra – ahogy ők is az én számomra.

A párválasztás időszakán én már túl vagyok (reményeim szerint egész életemre), de például a leendő gyermekeim, és talán néhány olvasóm is előtte áll. Számukra is fontos lehet ez a gondolat, és úgy hiszem, leginkább azok számára, akik az elszenvedett traumák miatt első hallásra felhorkantak a fenti mondat olvastán, hiszen mindenki közül ők a leginkább rászorultak és jogosultak, hogy az általuk alapított család már valóban a boldogságuk forrása legyen.

Szerencsémre neveltetésemnél fogva én eleve ezzel az eszménnyel kerestem társat. Ez persze nem vont burkot körém és nem védett meg a kamaszkori csalódásoktól, de hosszabb távon sosem horgonyoztam le ilyen vagy olyan okok miatt olyasvalaki mellett, aki mellett nem voltam boldog, és mindig szem előtt tartottam és szándékozom tartani, hogy semmiféle kompromisszum nem elfogadható, ha az azt jelenti, hogy egy boldogtalan kapcsolatban kell élnem.

Az egyik egyetemi tanárom egyszer csípősen így intett minket: párt választani úgy kell, hogy ne csak fekve, de állva is jó legyen. Magyarán ne csak az ágybéli teljesítménye (vagy teszem azt az anyagi helyzete, a társadalmi pozíciója, stb.) feleljen meg a vágyainknak, de azzal a kifejezett elvárással keressük a társunkat, jövőbeli családunk másik pillérét, hogy együtt olyan családot építhessünk, ami a benne élők boldogságának forrása lesz. Hogy hihessük (tudom, hogy fiatal vagyok és még nagyon sok buktató előttem áll, ezért is nem mondom, hogy biztosak lehessünk benne, de legalább tiszta szívvel, felelős, megalapozott döntésünk alapján hihessük), hogy választottunk valóban mellettünk fog “állni” a nehéz időkben is, és mindannyiunk, az általunk alapított csád tagjainak boldogságán munkálkodik majd.

Én magam egyébként néha az őrület határára sodrom választottamat azzal, hogy a legkülönbözőbb katasztrófa-forgatókönyveket veszem végig vele azzal a felkiáltással, hogy “mi lesz, ha…?”. Tudom, hogy a “mi lesz, ha…” játékok (amellett, hogy nem érdemes a mindennapok hangulatát túlzottan terhelni velük) közel sem adnak garanciát arra, hogy egy valódi nehézség esetén ugyanígy fogunk viselkedni, de bizonyos összeférhetetlenségeket legalább előrevetíthetnek. És minél hamarabb elkezdünk feltenni magunknak és egymásnak efféle kérdéseket, annál hamarabb és annál biztosabban alapozzuk meg azt a döntést, hogy nemcsak a pillanatnyi örömöt követve, de az egymás és a magunk élethosszig tartó boldogsága iránt érzett felelősséggel állapodunk meg egymás mellett.

Tehát én ezt a gondolatot hoztam mára – habár a múlton változtatni nem tudunk, a jövőre nézve viszont tudunk azon munkálkodni, hogy a család, amit mi választunk, mi építünk, mi alakítunk, valóban ilyen legyen: Isten ajándéka, ami által a benne élők boldogabb életet kapnak.