A KonMari módszer – Második rész: a gyakorlat

Legutóbb hosszan írtam arról, miért érintett meg nagyon a KonMari módszer szellemisége. Mégis, azért ez mégiscsak egy rendrakási módszer – ideje, hogy gyakorlati tippeket is megosszak a könyvből.

KonMari

A selejtezésről

  • Először selejtezz! – Marie Kondo szerint bonyolíthatjuk akárhogy, a rendrakás mindössze két dologból áll: el kell döntened, mit tartasz meg és hogy azt hol tárolod. Fontosnak tartja azonban, hogy először mindig selejtezz – amíg nem végeztél valamennyi holmid átfogó selejtezésével, nem érdemes elkezdeni azon töprengeni, hogyan tárolhatnád őket, pláne nem rafinált tárolási módokba/eszközökbe invesztálni.
  • Selejtezz nagy lendülettel! – Bár legutóbb már írtam róla, hogy ez a szememben egy kis szégyenfoltja a könyvnek, mivel a “csak egyszer, csak most, csak egy nagy lendülettel” szlogent arra használja, hogy elmismásolja, hogy valójában több hónapos munka áll előttünk. Minden esetre fontos, hogy azt javasolja, ne tördeljük tíz-tizenötperces napi rutinná a selejtezést, hanem nagy lendülettel fogjunk neki, nagy falatokban, hogy rutinmunka helyett egyfajta áramlat-élménybe kerüljünk, és megfelelően el tudjunk merülni a selejtezés élményében.
  • Kategória, és ne hely szerint selejtezz! – Azaz ne “az előszobát” vagy “a gardróbot” selejtezd, hanem “a nadrágokat”, “a kabátokat”, “a táskákat”, stb. Ennek oka az, hogy egyféle holmiból több helyen többet is tárolhatsz. Amíg nem látod őket egyszerre, addig nem lesz pontos képed arról, miből mennyid van, és jobban ki vagy téve annak a veszélynek, hogy megtartasz valamit csak azért, mert “hátha nincs másik”.
  • Halmozz mindent a padlóra, majd végy kézbe mindent egyenként! – Ugye emlékeztek még, hogy a KonMari módszer fő kérdése ez: “örömet okoz?”. Ha egy kategória (például pólók, könyvek, stb.) minden darabját egyszerre a padlóra halmozod, az nemcsak abban segít tisztábban látni, hogy valójában mennyi holmid is van, hanem segít friss szemmel nézni rájuk. Kisebb az esélye, hogy valamit azért tartasz meg, mert már úgy megszoktad, hogy ott van a helyén, vagy esetleg mert ódzkodsz a macerától, amivel járna, hogy megválj tőle. Ha mindent egy “máglyarakásba” halmozol, valóban rá vagy kényszerítve, hogy utána egyenként kézbe vedd őket és egyenként dönts a sorsukról (az alapján, hogy örömet okoznak-e neked), ráadásul már a dolog lélektana is más: nem arról kell döntened, mit mozdíts el a helyéről, hanem hogy mit ments vissza a kupacból, mi az, ami tényleg megérdemli, hogy visszatedd a polcra.
  • Selejtezz a megfelelő sorrendben! – Marie Kondo szerint van egy meghatározott sorrendje annak, ahogy a holmikat selejtezni érdemes, hogy előbb a kisebb érzelmi értékű, könnyebben bírálható tárgyaktól válj meg, majd amikor már ráéreztél ennek a teljesen újszerű stratégiának az ízére, akkor térj át a nagyobb érzelmi értékkel bíró tárgyakra, miktől nehezebb megválni. Ez a sorrend nagy vonalakban a következő: ruhaneműk, könyvek, papírok és iratok, egyéb holmik, majd végül az érzelmi értékkel bíró tárgyak (például fényképek). Bővebb részletezésért KonMari checklist néven érdemes rá keresni.

A tárolásról

  • Használd azt, amid van! – Míg amiatt, hogy mindent, amitől megválunk, szemétként kezel és szinte nem is foglalkozik az adományozás lehetőségével, nem lettünk nagy barátok, annál szimpatikusabb volt az a megközelítés, hogy tárolásra szinte minden esetben elegendő az a tér és elegendőek azok az eszközök, amik már most a rendelkezésedre állnak. Marie Kondo azt javasolja, hogy a tarolásra alkalmasnak tűnő dobozokat (elsősorban cipősdobozokat, elektromos eszközök holmijait, használaton kívüli ételtároló műanyag dobozokat, stb.), amiket selejtezés közben találsz, gyűjtsd össze és tedd félre addig, amíg el nem érsz ahhoz a szakaszhoz, amikor megkeresed a dolgok végleges helyét. Pluszban még azt is tanácsolja viszont, hogy amint befejezted a rendrakást, válj meg a fölöslegtől – ne tárolj valamit csak azért, mert egyszer, majd, talán szükség lesz rá. Ha egy doboz annyira tetszik, hogy semmiképp sincs szíved megválni tőle, akkor találj neki valami funkciót, helyezd szolgálatba és úgy tartsd meg.
  • Különítsd el a tárolás és a használat helyét! – Marie Kondo szerint gyakori hiba, hogy a dolgokat ott tároljuk, ahol használjuk őket, pedig ez sok esetben nem jó megoldás. Ilyenek például a konyhapulton tárolt alapanyagok vagy a kád szélén tárolt kozmetikumok. Ezért azt tanácsolja, hogy a dolgok tárolóhelyének kiválasztásánál elsősorban ne azt vedd figyelembe, hol használod őket és honnan a legegyszerűbb elővenni (hiszen a rend megtartását úgysem az akadályozza jobban, ha nehéz elővenni a dolgokat, hanem ha nehéz eltenni őket), hanem hogy mi a számukra alkalmas tárolóhely.
  • Mindennek legyen helye és mindent tegyél a helyére! – Miután a tulajdonodban lévő minden holmival egyenként megismerkedtél és egyenként döntöttél a sorsukról, a tárolásukról is ugyanígy kell döntened. Ha mindennek van pontosan meghatározott helye és mindent oda is helyezel, amikor épp nem használod, az könnyen leleplezi az otthonodban keletkező “gazdátlan dolgokat”. Ezért javasolja például Marie Kondo, hogy minden este pakold ki az összes holmidat a táskádból, és azokat (valamint a táskádat is) egy számukra kijelölt éjszakai pihenőhelyen tárold, amíg újra munkába nem indulnak veled. Ezzel – azaz hogy mindennek van helye és mindent a helyén tárolsz, amikor nem használod – két dolgot is megelőzöl: nem keveredik el valami csak azért, mert elfelejted, hol hagytad “ideiglenesen” (nem felejted a szemceruzádat, az ajakrúzsodat, vagy ne adj’ isten egy fontos iratodat a táskádban, amikor másnap mégis egy másik táskával indulsz el otthonról), és nem kezdenek el észrevétlenül gyűlni a “gazdátlan holmik” (gyűrött blokkok, használt papírzsebkendők, a papírjukba visszacsomagolt rágógumik, stb.), hiszen szemet szúr, ha mindent a helyére raktál és ők még mindig ott vannak.
  • A hasonló dolgokat tárold egy helyen! – Ahogy a hasonló dolgokat selejtezni is, úgy tárolni is együtt vagy egymás közelében érdemes.
  • Amit lehet, tárolj állítva! – Marie Kondo hajtogatási módszerét megtanulni egy érdekes agytorna: újratanulni valamit, amit annyira természetesnek tartunk. De tanúsíthatom, hogy érdemes. Szerinte a vízszintes (“kupacban”) tárolás hátránya, legyen szó ruhákról, papírokról vagy bármi másról, az, hogy úgy érezzük, sokkal több a tárolófelületünk, így könnyebben gyűjtünk lomot, a kupac alján viszont gyakran elvesznek, elfelejtődnek vagy rongálódnak a dolgok. Ezért javasoja, hogy amit csak fizikailag lehetséges, tanuljunk meg úgy tárolni, hogy ne képezzünk kupacot, hanem állítsunk mindent függőlegesen, hogy minden egyes darab látható maradjon. (Illusztrációképpen pillantsatok rá a zoknis fiókomra fent!)
  • Folytass folyamatos párbeszédet a dolgaiddal! – Nemcsak arról a sokat vitatott párbeszédről van szó, amivel megköszönöd a dolgaidnak, hogy téged szolgálnak – bár az is segíthet, hogy jobban örülj a holmijaidnak és kevésbé vedd természetesnek, hogy vannak. Hanem arról is, hogy a dolgaid használata legyen egy folyamatos párbeszéd, egy folyamatos felülvizsgálat. Ha hajtogatáskor vagy a tiszta ruha elpakolásakor a kezedbe akad egy elnyűtt darab, aminek kezd lejárni az ideje, vagy a szekrényben megakad a szemed egy ruhán, amit valaha szerettél, de már egyáltalán nem okoz örömet és csak megszokásból tárolod, válj meg tőle. Ha egy szemceruzát keresel, de közben a kezedbe akad egy régi rúzs vagy szemfesték, amit már úgy érzed, nem fogsz használni, dobd ki. Ha egy garancialevél után kutatsz, és közben találsz pár olyat, amik azóta lejártak, selejtezd ki őket. És így tovább – ahogy használod a dolgaidat, úgy tartsd velük frissen a kapcsolatodat.

Ahogy láthatjátok, bár nem minden ponton értettem egyet vele, azért bőven lett mondanivalóm Marie Kondo: Rend a lelke mindennek c. könyvéről és a KonMari módszerről. Akár megfogadjátok a könyvben foglaltakat, részleteiben vagy egészében, akár nem, mindenképp javaslom elolvasásra, mert sok lelki és gyakorlati bölcsességet lehet meríteni belőle.

Reklámok

A KonMari módszer – Első rész: az elmélet

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek c. könyvének borítója “varázslatos japán módszer”-ként mutatja be a KonMari néven is ismert rendrakási módszert. Ahogy az olvasók értékeléseit böngésztem, gyakran visszatért az a vélemény, hogy sokminden van a könyvben, ami csak Japánban működik. Ezzel egyáltalán nem értek egyet: semmi olyat nem olvastam benne, amihez japánnak kellene lenni – annál többet viszont, ami gyökeres szemléletváltásra hív, és számomra ezek voltak a legfontosabb üzenetei a könyvnek.

A KonMari módszer

Mi benne a varázslat?

A könyvben leginkább a szemlélete fogott meg. A KonMari módszer alapja, hogy keress érzelmi kapcsolatot a tárgyaiddal – az összessel, az utolsó gemkapocsig, amit a fiók sarkában találsz –, vedd őket a kezedbe egyenként, és tedd fel magadnak a kérdést: ez örömet okoz? Ezután pedig, legyen szó ruhákról, könyvekről vagy konyhai eszközökről, következetesen és kitartóan ismételd ezt mindaddig, amíg az otthonodban már csak olyan holmik vesznek körül, amik örömmel töltenek el.

Nem tudom, emlékeztek-e még rá, amikor – anélkül, hogy bármit tudtam volna a KonMari módszerről – ugyanezt tettem meg a könyvespolcommal. Így bár a könyv olvasása óta egyelőre csak a zoknijaimat selejteztem ki és rendeztem, erős kapcsolatot éreztem a módszerrel, hiszen egyszer már én is végigéltem, nemcsak fizkailag, de lelkileg is.

Amikor a könyveimet rendeztem, úgy fogalmaztam meg a népirtási alapelvemet, hogy a könyvespolcom “legyen szép és vállalható” – de valójában ez a kérdés állt mögötte: örömet okoznak-e nekem ezek a könyvek (hiszen akkor vállalom őket szívesen), és ha nem, megtartsam-e őket a múltba való kapaszkodás, a másokkal (például a könyvmoly édesanyámmal) szemben érzett bűntudat, esetleg a jövőtől való félelem (de mi lesz, ha kidobok valamit, amit később mégis el szeretnék olvasni, és talán akkor derül ki, hogy nehezen beszerezhető?) vagy épp a külső megítélés miatti aggodalom (mit fognak gondolni rólam, ha csak egy maréknyi könyvet tartok itthon?) miatt.

Másfél év telt el azóta és egy költözésen is túlvagyunk, így most már biztonságos távolságból mondhatom: a legjobb döntés volt így megritkítani a könyvespolcomat. Igaz, hogy most töredékannyi könyvem van, de egy sem szorul hátsó sorokba, egy sem bujkál, egy sem veszik el a tömegben, hanem bármelyiken akad meg a szemem, mosolyt csal az arcomra.

Korábban sok olyan könyvem volt, amikről nem is igazán tudtam, hogyan kerültek hozzám, a tartalmuk sem érdekelt, egyszerűen azért tartottam meg őket, mert hát… könyvtől nem válunk meg, nem igaz? Azok a könyvek, amiket szerettem, gyakran nyomorogtak a bűntudatból vagy megszokásból megtartott lomok közt. Most a könyvespolcomra nézve csak olyan könyveket látok sorakozni, amik elmondhatják magukról (és rólam), hogy szeretem őket. A többiek pedig a helyi könyvtár polcaira kerültek, és ki tudja, azóta hány embernek tettek jó szolgálatot?

Mi tehát a varázslat, mi az, amiért a KonMari módszert nem is elsősorban rendrakó stratégiaként, de szemléletformáló gyakorlatként mindenképp tudom ajánlani?

  • Lassíts és figyelj! – A módszert azt írja elő, hogy minden egyes holmidat egyenként vedd kézbe és figyelj az érzéseidre vele kapcsolatban. Ez megköveteli, hogy kiszakadj a megszokott mókuskerékből, a kapkodásból, a racionalizálásból, és a figyelmedet, minden fizikai érzékedet, az elmédet és a lelkedet is időben és térben koncentráld. Ez egy remek mindfulness gyakorlat, jelen pillanat gyakorlat, és minden megvan benne, ami flow élményhez vezet.
  • Megérdemled, hogy boldog légy! – Bár nem feltétlen vagyunk tudatában, ha a holmijainkról van szó, gyakran vezérel minket a másokkal szemben érzett bűntudat vagy megfelelési vágy, esetleg saját félelmeink a jövőtől vagy görcsös kapaszkodásunk a múltba. Ha a rendrakás közben elengedjük azokat a szempontokat, hogy “jó, jó, két éve nem volt rajtam ez a nadrág, be sem tudom gombolni és a színét is utálom, de ha ezt is kidobom, már csak három nadrágom marad” (= a jövőtől való “nem lesz mit felvennem” félelem), vagy “ki sem bontottam a dobozból és soha az életben nem fogom használni, de hát hogyan dobhatnék ki egy teljesen új tányérkészletet” (= a bűntudat és a félelem, hogy pazarlónak bélyegeznek), stb., és egyetlen vezérlőelvre hagyatkozunk, hogy mi okoz NEKÜNK örömet MOST, az nemcsak a lomtalanításnak ad lendületet és nemcsak az otthonunkat tölti meg olyan dolgokkal, amiket szeretünk (anélkül, hogy bármit is vásárolnánk), de nagyon fontos önismereti gyakorlatként is működik, aminek során következetesen, újra és újra, egészen pontosan annyi alkalommal, ahány darab holmi van az otthonunkban, gyakorlnunk kell a múlt és a jövő elengedését, és az önmagunk iránt tanúsított szeretetet. Minden alkalommal meg kell hozni a döntést: megérdemlem, hogy boldog legyek, megéredemlem, hogy azalpján hozzak döntést, hogy mi okoz nekem örömet.
  • Teremts kapcsolatot! – Talán azért írják olyan sokan, hogy ehhez a módszerhez japánnak kell lenni, mert sokszor visszatérő eleme az animista megközelítés, amikor Marie Kondo a tárgyakat, holmikat, az otthonokat lélekkel ruházza fel és arra szólít fel, hogy beszélgessünk velük. Nos, nem mondhatnám, hogy hiszek benne, hogy a zoknijaimnak lelke volna vagy hogy a házam másképp viselkedik, ha megköszönöm neki, hogy tetőt ad a fejem fölé. Abban viszont igen, hogy az ilyen gyakorlatok megváltoztathatják a kapcsolatunkat a környezetünkkel. Nemcsak emberekre, de dolgokra is igaz, hogy ha néha megállunk egy kicsit hálát adni – köszönetet mondani –, megváltozik velük a kapcsolatunk, sokkal hajlamosabbá válunk meglátni bennük a jót, nem vesszük már olyan természetesnek, hogy vannak, hanem éberré válunk rá, hogy milyen jó, hogy velünk vannak. Ha nekik nem is, nekünk feltétlen jót tesz, ha kifejezzük feléjük a hálánkat. És hogy japánnak kell-e lenni ahhoz, hogy szertartásosan üdvözöljünk egy zoknit vagy egy nappalit? Nem, nem hiszem. A nyugati kultúrában is úgy születik minden gyerek, hogy bír a gyermeki animizmus képességével – azaz hisz benne, hogy a dogoknak lelkük van. Nem kell valami roppant idegen dolgot elsajátítanunk – csak a gyermeki lelkünkhöz kell egy kicsit visszanyúlni.

Mi benne az ámítás?

Bár a KonMari módszer engem is teljesen elvarázsolt, azért több gyenge pontot is felfedeztem a könyvben, amik zavartak.

Ezek közül a legfájóbb az volt, hogy többször rajtakaptam azon, hogy csúsztat. A könyv nagyon határozottan igyekezett elhatárolni magát azoktól a módszerektől – mint például a FlyLady módszer –, amik a rendrakást rutinként kezelik, és sokszor és kitartóan hangsúlyozta, hogy a KonMari módszerrel nincs szükség rutinokra, csak egyetlen nagy lendületre, amivel végigsöpörve az otthonunkon örökre száműzhetjük a rendetlenséget a környezetünkből.

Azonban gyakran összemossa a rendrakás és a takarítás fogalmait – ez utóbbira nyilvánvalóan szükség van a rend szintentartásához, hiszen ha mást, nem, a mindennapi életünk nyomait rendbe kell szednünk. A lomtalanítás is örök feladat marad, hiszen ahogy egyszer meg kell válnunk olyan dolgoktól, amik valaha talán fontosak voltak, de már többé nem azok, úgy később is keletkezhetnek felesleges dolgok a mostani fontos holmikból.

De a legfájóbb csúsztatása talán az volt, amikor ráakadtam egy elejtett félmondatra, ami megjegyzi, hogy egy efféle gyors és lendületes rendrakás legalább fél évig tart. Talán az én fogalmaim különböznek, de úgy érzem, hogy ha valami legalább fél évet átfog az életemből, ahhoz jól jönne egy ütemterv, pár ütemezési tipp, és ami azt illeti, valamilyen szinten rutin is lesz az életemben (talán napi, heti vagy havi rutin? – erre nem kaptam választ a könyvből), ha nem is örökre, de fél-egy éven át.

Jólesett volna, ha ahelyett, hogy a rutinokra épülő technikáktól való látványos elhatárolódás és a “csak most, csak egyszer” hangsúlyozása helyett bővebben kitért volna azokra a tippekre és tapasztalatokra, hogy milyen ütemben, mekkora időszeletekben, milyen gyakorisággal érdemes tervezni egy ilyen átfogó, nagy lomtalanítást – még ha ezzel le is rombolja a “gyors, lendületes, egyszeri” rendrakás látványképét.

További sokat támadott hozzáállása az, hogy mindent, amire már nincs szükség, ami már nem okoz örömet, szemétként kezel. Büszkén hozza a statisztikákat arról, hogy az ügyfelei hány szemeteszsáknyi holmit dobtak ki, miközben az adakozásról szó sem esik. A könyvektől való megválásra a javaslata, hogy ha csak néhány oldal, néhány kedves idézet vagy megkapó gondolat miatt ragaszkodunk az adott könyvhöz, egyszerűen tépjük ki az adott lapokat, és aztán dobjuk ki a könyvet.

Amikor megváltam a könyveim nagyrészétől, jólesett a gondolat, hogy míg nálam csak porfogónak szolgálnak és a bűntudatomat, diszkomfortérzetemet táplálják, a könyvtárban esetleg hasznára lehetnek valakinek. Természetesen nem tudunk minden lyukas zokninak és csorba nyelű villának második esélyt adni, de a köszönettel és hálával való elengedés számomra magába foglalja, hogy amelyik tárgynak lehet – különös tekintettel a könyvekre, ruhákra, játékokra –, biztosítsunk további hasznos életet.

Mi benne a hasznos tipp?

Sokat beszéltem a mögötte álló szemléletről, hiszen szerintem ez a KonMari módszer legnagyobb ütőkártyája, de emellett sok hasznos tipp is akad a könyvben, aminek hasznát vesszük a rendrakáskor.

Azonban attól tartok, ez a cikk már így is túl hosszúra nyúlt, így a KonMari módszer gyakorlati oldalára majd egy következő alkalommal térek vissza. :)

{Vigyázz! Kész! Posztolj} – Az én házam, az én harcom – Így készül az álomotthon

Elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik az eheti VKP témát, ami az álomotthonról szól, már az álomotthonukból írják.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Ha elmesélem, hogy egy újépítésű családi házban élek, gyakori reakció az, hogy “uhh, hát én bizony bele nem vágnék egy építkezésbe!”, amire a (valamelyest hatásvadász) válaszom az szokott lenni, hogy “azért azt a három hónapot, amíg felépült a ház, ki lehetett bírni”. (Ilyenkor szoktunk átmenni ötöslottó reklámba – “mennyi?!”.)

De nézzük is, mennyi is az annyi – mennyi időbe telt, hogy megszerezhessük az álomotthonunkat?

  • A kivitelezés az első kapavágástól a kulcsrakész otthonig és a beköltözésig – három hónap.
  • A ház tervezőjével és a kivitelezővel való tárgyalások kezdetétől az átadásig – egy év.
  • A hiteligénylés kezdetétől az engedélyeken és a papírmunkán át az utolsó adminisztratív és anyagi dolgok rendezéséig – másfél év.
  • Az álomotthonunk ötletének körvonalazásától kezdve a megvalósulásig – nagyjából öt év.
  • Az első itt töltött éjszakától addig, amíg az otthonunk ténylegesen a mi otthonunk lesz és már nem a bankszféránál lakunk albérletben – harminc év.

Természetesen az igazán égető az az időszak, amikor az ember már “fél lábon áll”, amikor már kész a vízió, de még késik vagy döcög a megvalósítás. Ez az időszak tud nagyon hosszúra nyúlni egy évekig tartó építkezés alatt, és ez az, ami akkora stresszt jelenthet, ami miatt sokan azt mondják, hogy inkább nem vágnának bele egy építkezésbe.

Amikor azon töprengtem, miről kellene írnom ebben a cikkben, megkérdeztem a férjemtől, hogy mit mondana annak, aki az álomotthonát szeretné megszerezni, a válasza ez volt: “generálkivitelező és egy jó műszaki ellenőr, ennyi az egész”.

Én viszont azt mondanám – bár ez a kettő, a jó tervezővel együtt valóban kulcstényezők voltak az ép eszünk megőrzésében –, hogy a legfontosabb, amivel tisztában kell lenni, amikor az ember álombéli álomotthonból valós otthont varázsol, hogy a realizálás folyamata nem más, mint egy hosszas, sokszereplős alkudozás folyamata.

Emlékszem az első találkozónkra a tervezőnkkel, aki elé letettük egy százhúsz négyzetméteres ház alaprajzát és azt mondtuk: ezt szeretnénk, hetven négyzetméteren, mert annyira lesz pénzünk. Megnézte a tervet, felvonta a szemöldökét, végigmért minket, megnézte ismét a tervet, és azt mondta: cipőkanállal, talán.

Az önrész előteremtése, a bankhitel, a tervezés, a kivitelezés mind-mind egy hosszú alkudozási folyamat volt, tele harcokkal és kompromisszumokkal. Lényegében minden tervünkre (legyen az anyagi vagy operatív), ilyesmi volt az első válasz: cipőkanállal, talán.

De a legfontosabb: hogyan nem öltük meg egymást és hogyan alkudtuk ki egyik kompromisszumot a másik után úgy, hogy az álomotthonunk még mindig az álomotthonunk maradt a végén?

Az én házam

Ismeritek ezt a viccet?
A kisfiú sírva megy haza az óvodából: – Anyu, a többiek Rambónak csúfolnak!
Az anyukája így vigasztalja: – Ó, kicsim! Holnap bemegyek és megbeszélem ezt az óvónénivel.
Mire a kisfiú büszkén felszegi a fejét: – Nem, anyu. Ez az én harcom.

Nos, az álomotthon megteremtése is ilyen: nemcsak egy olyan harc, amit magunknak kell megharcolnunk – de a magunk módján is.

Így építkeztünk mi:

  • Tudtuk, kik vagyunk és kik nem vagyunk. – Akár a ház elrendezéséről, felszereltségéről, akár az építkezés folyamatáról volt szó, szem előtt tartottuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, és milyenek nem vagyunk. Például hiába van olyan, aki szívesen épít vagy újít fel egy házat a saját kezével és látja lustaságnak a kivitelezés teljes kiszervezését, mi tudtuk, hogy nemcsak hogy sok kedvünk, időnk vagy lehetőségünk nincs az építkezésben való részvételre, de nem is volna benne sok köszönet. Sem olcsó, sem könnyű nem volt minden esetben szem előtt tartani azt, hogy pusztán azért, mert “mióta világ a világ, így építenek házat az emberek”, ne ártsuk magunkat olyasmibe, ami nem a mi terepünk.
  • Tudtuk, mit akarunk. – Méghozzá elsősorban élményeket akartunk. Nem szobaszámokban, négyzetméterekben vagy falszínekben gondolkodtunk. Persze adott volt egy anyagi keret, de ha egy igen vagy nem, ez vagy az típusú döntést kellett meghoznunk, mindig igyekeztünk feltenni magunknak a kérdést, hogy mi az, mit át szeretnénk élni most, mi az, amit át szeretnénk élni a következő tíz, húsz, harminc évben? Sokmindenből kellett engednünk vagy faragnunk, de még egy egész helyiség elvesztése sem fájt igazán, ha tudtuk, hogy a módosított terv továbbra is megfelel annak, amire vágyunk, az elképzelt jövőnk továbbra is bele fog férni a keretbe – ha cipőkanállal is.
  • Felosztottuk a feladatokat. – Amit tudtunk, persze kiszerveztünk, a megmaradt feladatokat pedig, amiket semmiképp sem tudtunk volna kidelegálni senkire, egymás közt osztottuk föl. Például a férjem volt a felelős a stratégiai és a műszaki kérdésekért, én a külcsínért és a belbecsért, de a költözés megszervezéséért is.
  • Odafigyeltünk egymás igényeire. – Természetesen az, hogy külön-külön területekért feleltünk, nem azt jelentette, hogy nem beszélgettünk folyamatosan az igényeinkről, elképzeléseinkről, vágyainkról, és nem figyeltünk oda egymásra. Így fordulhatott elő az, hogy a villanykapcsolóink morbidul alacsonyan vannak, mert Peti nyomatékosan megkérte a villanyszerelőt, hogy figyeljen oda az “icike-picike felesége” igényeire, a falakat pedig Peti kedvenc színére festtettem.
  • Ez egy hosszú történet. – Ami azt illeti, az álomotthonunk még most, csaknem egy évvel a beköltözés után is helyenként nagyon üres, helyenként pedig olyan, mint egy bolhapiac, hiszen hiába a csilli-villi új ház, még mindig leginkább kopott, öregecske, örökölt holmikkal van berendezve (már ahol be van rendezve). De fontos szempont volt számunkra az, hogy a véges anyagi forrásainkat úgy osszuk be, hogy először azok a dolgok legyenek meg, amiket nehéz “apránként eggyel jobbra cserélni” az évek során – például a szigetelés vagy a fűtésrendszer. Minden másra, a berendezésre, a dekorációra, a csip-csup holmikra, de még a konyha felszerelésére is (még mindig nincs tűzhelyem) úgy gondoltunk, mint az elkövetkező hosszú-hosszú évek projektjére.
  • Nem tart örökké. – Sok stresszel, sok aggodalommal, sok morcogással, és nem hazudok, sok sírással is járt az az időszak, de mindig igyekeztünk szem előtt tartani, hogy egy átmeneti időszakot élünk meg, ami egy cél felé halad.
  • Ez a kettőnk ügye. – Ahogy az életünk többi dolgával kapcsolatban, az építkezés alatt is azon voltunk, hogy szem előtt tartsuk: ez a kettőnk ügye – nem másé, de nem is egyikünké vagy másikunké. Ez azt is jelenti, hogy csapatként igyekeztünk szembenézni az anyagi, gyakorlati és lelki nehézségekkel: nem egymással marakodva, hanem egymással összezárva és összetartva.

Így épült fel tehát a mi álomotthonunk.

A többiek írásait itt olvashatjátok:

Dióhéjban #11


A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


diohejban

Tudom, tudom, szörnyen röstellem, hogy leült mostanában a blog – röpke közvélemény kutatást tartottam magam körül, és mindenki egyetértett abban, hogy ezen a hétvégén zombik gyülekezete voltunk, akik nem alkalmasak semmilyen értelmes tevékenységre… Talán a lehűléssel együtt visszatér majd a produktivitásom is. (Úgy legyen, úgy legyen.)

Addig is egy újabb aprócska kérdést hoztam. 


Velük élek egy fedél alatt: …

… Talán senkinek nem okozok meglepetést: ők Peti, a férjem, és Dió, a kiskutyánk.  

Peti szinte vallásos igyekezettel üldözi a szociális médiát, menekül a fényképezőgép elől és tagadja meg a megjelenéseket, így szerintem még hetvenéves korában is az esküvői fotóival kell őt bemutatnom. Minden esetre itt vannak ők, ők az én csapatom:

Kép

Most ti jöttök!

10 tipp hogyan töltsd fel ügyesen a kamrád

Régen írtam mormon péntek cikket, de nemrég találtam a Mormon Channel blogján egy hasznos kis gyűjteményt kezdő házi raktározóknak, amik segíthetnek elkezdeni ügyesen feltölteni a kamrát. Ez most, hogy már van saját kamrám különösen aktuális kérdés a számomra, de egy kis inspirációért olvassátok el a korábbi cikkemet, amiben írtam arról is, hogy miért nem érdemes a raktározást halogatni arra hivatkozva, hogy még nincs valódi kamrád.

10 tipp hogyan töltsd fel ügyesen a kamrád

A 10 tipp tehát a házi raktározás elkezdéséhez:

  1. Ne akarj ugyanolyan kamrát, mint amilyen a nagymamádnak volt. Nem gond, ha nem tudsz úgy lekvárt főzni, mint ő – az is ér, ha a boltban veszed a lekvárt.
  2. Ne azt raktározd, amit más szerint raktároznod kellene. Tűzz ki egy listát a konyhában, és valahányszor megbontasz egy csomag tartós élelmiszert (konzervet, üveget, zacskót, stb., bármit, ami bontatlanul és hűtés nélkül is hosszabb ideig eláll), írd fel a listára. Rá fogsz jönni, hogy már eddig is volt valamennyi élelmiszer tartalékod, akár tudtál róla, akár nem.
  3. Használd a konyhai listádat egy tartós élelmiszerkészlet felvázolásához. A lista elemeit oszd kategóriákba (például zöldségek, gyümölcsök, húsfélék, tésztafélék, stb.), aztán kezdj el gyűjtögetni, és időről időre jegyezd fel, miből mennyi áll a rendelkezésedre.
  4. Tarts otthon készletet olyan alapanyagokból, amikből általában sütni vagy főzni szoktál.
  5. Mindig tarts kéznél a konyhában egy-egy doboznyit, üvegnyit, zacskónyit a készletidből, hogy ne felejtsd el őket folyamatosan felhasználni, és amit használsz, abból a legközelebbi vásárláskor dobj be a kosárba egy kicsivel többet, például hármat egy helyett.
  6. Tartsd szemmel a kedvenc boltod hirdetési újságait, a gyakran használt élelmiszereid és alapanyagaid áráról vezess nyilvántartást, és akkor tankolj fel belőlük, amikor akciósak.
  7. Mindig legyen bevásárló listád, és ne bámészkodj sokat a boltban. Igyekezz végezni 30 perc alatt a bevásárlással. Minden bámészkodással töltött perc (és találomra megvett áru) pénzkidobást jelenthet.
  8. A kamralistád alapján készíts heti és havi menü terveket, figyelembe véve, hogy mit tudnál elkészíteni a kamrád tartalma alapján. A heti menü alapján pedig bővítsd a kamralistádat, azaz ha olyasmire bukkansz, ami szükséges lenne egy fogás elkészítéséhez, és alkalmas lenne a raktározásra, akkor írd fel a listára.
  9. Ha a teljes heti menü megtervezését túl nagy falatnak érzed, kezdd a reggelikkel. Keress háromféle reggelit, amiket váltogathatsz és amik alkalmasak a raktározásra (például müzli, zabkása, abonett), és ezekből raktározz készleteket. Ha egy krízishelyzet következtében a kamrádból kell ellátnod magad, sokkal hálásabb leszel a müzliért és a zabkásáért, mint ha nem lenne semmid.
  10. Ne akard egy délután alatt megváltani a világot. Apró, türelmes lépésekkel haladj, és ne sürgesd, ne korhold magad. Egy új szokásnak mindig idő kell, hogy megmutassa a hatását, de végül azon kapod majd magad, hogy “a mindenségit, tele a kamrám!”.

Boldogságterv #13 – Tökéletlenség és időpazarlás, avagy a valódi luxus és gazdagság

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A decemberem témájául az otthonteremtést választottam, azóta pedig eltelt a második hét is ebből a remek kis hónapból, amin a makacsul múlni nem akaró betegségtől, az év végi hajtástól és a november utózöngéitől úgy vonszoljuk át magunkat minden napon, és ebben a roppantul alkalmatlan időszakban váratlanul sokat tanulok a választott témámmal kapcsolatban.

“Amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni”

Úgy döntöttem, hogy ha már a szívvel-lélekkel flyladyhez a legkevésbé sincs most energiám, legalább annyit megteszek magamért, hogy újra nekifogok és még egyszer elolvasom Marla Cilley, az igazi FlyLady Sink Reflections című könyvét. Sok újdonságot már nem mond a könyv – sok újdonságot már elsőre sem mondott, hiszen a FlyLadys “kollektív tudás” nagy részet már magamba szívtam Viánál. Mégis, úgy érzem, hogy érdemes volt újra kézbe fogni, mivel olyan ez, mint minden nap kifényesíteni a mosogatót: ezeket a mantrákat (mint a fenti bölcsesség is) nem lehet elégszer hallani.
A FlyLady egyik orrvérzésig ismételt igazsága az, hogy a tökéletességre való igényünk az, ami a legnagyobb galibákat okozza. A tökéletességre való igényünk az, ami miatt inkább nem is állunk neki takarítani, ha nem tudunk órákat rászánni, vagy ha nem tudunk egy szusszra és rögtön tökéletesen elvégezni egy feladatot. Tessék-lássék módon inkább neki sem állunk a feladatoknak.
Ez pedig egy letagadhatatlan kihívása a mostani időszakomnak. Hiszen hiába találtam ki magamnak annyira jól, hogy majd hétvégenként egy-egy órát fogok szánni a háztartásra, ha egyszer olyan állapotban vagyok, hogy hétvégenként mindössze két dolog húz ki az ágyból: az, hogy a kutyát ki kell engedni, hogy elvégezhesse a dolgát, és az, hogy fekve erősebben köhögök, mint függőleges helyzetben…
“A tökéletlenül végzett házimunka is áldás a családnak”, és “amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.” – Ezek szerint pedig ha valamit érdemes egy órán át csinálni, azt érdemes öt percen át is csinálni. Ezért ma feladtam azt a tökéletes tervemet, hogy háromszor tizenöt percet fogok szánni a zónáimra, és helyette az újdonsült tojásfőző órámmal háromszor öt percet szántam az ebédlő – konyha – háztartási helyeség zónahármasomra. Amennyire azt hittem, hogy csak a lelkiismeretem elhallgattatására szolgáló látszattevékenység lesz, annyira meglepődtem, hogy mekkora áldásnak bizonyult az az öt perc mikro-zónánként.

Tégy úgy, mintha! – Vagy tégy úgy igazán…

A FlyLady egy másik tanácsa úgy szól, hogy “dolgozz olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz, hogy hamarabb a feladataid végére érj”. Az időzítő használata önmagában is segíthet ennek a tanácsnak a gyakorlatba való átültetésében, és további segítség lehet, ha úgy teszünk, mintha vendégeket várnánk, és egy ötperces tűzoltás során azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amiket valóban először szeretnénk eltüntetni a föld színéről, ha vendéget várnánk.
Viszont, mintha-játék ide vagy oda, a leghatásosabb módszer az, ha tényleg hívunk egy vendéget. Az elmúlt időszakban egyszer sem takarítottam olyan intenzíven a gócpontok (hot spotok) körül, mint amikor tudtam, hogy a hazaérkezésünk után nagyjából tíz perccel meg fog érkezni a kivitelezőnk ellenőrizni a házat és rendezni a papírmunkát.

Használd a saját szemüvegedet!

Amikor először éreztem rá az ízére annak, hogy milyen érzés is megosztani a hétköznapok apróságait (egy vacsora, egy bögre tea vagy egy szépen bevetett ágy képét) az interneten, Peti sokat morgott velem, sokat elégedetlenkedett, amikor nem engedtem hozzányúlni a reggelijéhez, amíg nem készítettem egy előnyös fotót a csendéletről. De ahogy hozzászokott ehhez a mániámhoz, már az ő hétköznapjainak is a részévé vált, hogy odakészítse a hétköznapi apróságokat a kezem alá, a kezembe adja a telefonomat, és évődő megjegyzésektől kísérve kivárja, amíg dokumentálok.
Amikor rájöttem, hogy szívesebben végzek el egészen apró feladatokat (mint a használt papírzsebkendők kidobása vagy a használt tányérok deportálása a mosogatóba), ha tudom, hogy ellenkező esetben zavarnák az összképet egy instagramra szánt fotón, egy kicsit elszégyelltem magam. De aztán arra gondoltam: én ilyen vagyok. Miért szánnám arra az energiáimat, hogy megpróbáljak megváltoztatni vagy letagadni valamit, ami a részem, ahelyett, hogy felhasználnám annak érdekében, ami a célom? Ha engem motivál az, hogy az interneten megosszam (vagy legalábbis alkalmassá tegyem a megosztásra) a házimunkám eredményét, miért ne hagynám, hogy így legyen?
Engem előbbre visz az, ha egy lehetséges instagramos fotóként tekintek a háztartásom részleteire. Valószínűleg ez nem motivál mindenkit, hiszen mindenki más szemüvegen keresztül nézi a világot. De mindenkinek segíthet, ha megtalálja a saját szemüvegét, ha nem valaki más elhangolt lencséjén keresztül próbálja nézni az összképet, hanem megtalálja a saját apró motivációit az apró feladatok mögött.

Mennyi időt pazarolsz a díszpárnákra?

Még gyerekkoromból emlékszem egy filmbéli jelenetre (fogalmam sincs, hogy melyik filmből ragadt örökre az emlékezetembe), ahol a szereplők arról elmélkedtek, vajon életük során összesen hány napot pazarolnak el azzal az értelmetlen feladattal, hogy rendezgetik a díszpárnákat.

IMG_0791.JPG

A FlyLady ezzel szemben arra motivál, hogy ehhez hasonló “értelmelten” feladatokkal töltsük az időnket nap mint nap – például vessük be az ágyat minden reggel. Most, hogy már nem egy szoba az életterünk és a hálószobánkat nem látjuk egész nap, csak akkor, amikor kizuhanunk az ágyból reggel, és akkor, amikor este újra belezuhanunk az ágyba. Valóban: mi értelme van akkor azzal tölteni az időnket, hogy olyan értelmetlen feladatokat végzünk, mint hogy eligazgatjuk a paplanokat és úgy hajtogatjuk rájuk a plédet, mint egy stílusos hotelszoba cselédei?
Ma reggel elvégeztem ezt a feladatot, este pedig (amikor a legközelebb láttam a hálószobát) felragyogott az arcom és ezzel fordultam a férjemhez: nézd csak, egy kis tündér milyen szépen megágyazott nekem!
Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője jutott eszembe, aki (sok más bölcs forráshoz hasonlóan) azt írja a könyvében, hogy a fényűző életmód megteremtésének egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy rájöjjünk, valójában nem gazdagok akarunk lenni, hanem át akarjuk élni azokat a dolgokat, amiket szerintünk csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. – Talán azt hisszük, hogy csak akkor érezhetjük a művészien megvetett ágy vagy egy lakberendezési magazinba illően megkomponált kanapé mámorát, ha megengedhetjük magunknak, hogy cselédek dongjanak minket körül az otthonunkban, vagy hogy drága hotelszobákban éljük az életünket. Ez azonban nem így van: egy fillérbe sem kerül, csak egy kis munkába reggel, hogy nap közben vagy este rácsodálkozzunk, milyen jók voltak hozzánk azok a kis tündérek, akik megteremtették azt a környezetet, amit élvezhetünk.
Na igen, az igaz, hogy ha megengedhetnénk magunknak, hogy cselédeink legyenek, akkor azt a kis munkát sem nekünk kellene elvégeznünk. De a helyzet az, hogy én is, és gondolom, e sorok olvasóinak döntő többsége is azzal tölti az idejét, nem tízévetne vagy évente, hanem hetente negyven (vagy több) órát, hogy dolgozik azért, hogy fenntartsa az életét, hogy boldoguljon. Emellett tényleg akkora időpazarlás lenne naponta néhány percet arra szánni, hogy egy kis luxus-érzetet teremtsünk magunknak? Szerintem nem, sőt, ezek a legkevésbé haszontalan dolgok, hiszen ezektől válik az életünk elfogadhatóból irigylésre méltóvá – gazdaggá.

Boldogságterv #12 – Pizsamanap a nappaliban, örömünnep a konyhában

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt az első hét decemberben, amit a boldogságtervem során az otthonra való fókuszálás hónapjának jelöltem ki, és ezalatt az egy hét alatt rájöttem, hogy mennyire alkalmatlan volt az időpont választás ehhez a témahoz, mert…

    … a november annyira kiszipolyozta az energiáimat (szakdolgozat leadás, beköltözés, NaNoWriMo), hogy még a hétköznapokba való visszatérés is kihívást jelent, nemhogy a bárhová való fókuszálás!
    … az októbert és a novembert átmeneti körülmények között töltöttük a költözés miatt, így a helyreállítandó rutinjaim sokkal messzebb vannak, mint azt elsőre gondoltam.
    … a közelgő ünnepek miatt még Via, a zónázás hazai védőszentje is azt tanácsolja, hogy lazítsunk a gyeplőn és ne most akarjuk szívvel-lélekkel tartani a rutinokat.
    … ééés a hónapot egy orbitális, párban végrehajtott lebetegedéssel sikerült indítanunk, aminek köszönhetően szó szerint a hétköznapokon való átevickélés is nagy kihívást jelent.

Aztán ahogy azon töprengtem, hogyan tudnék feltűnésmentesen és elegánsan kihátrálni ebből a témából, az jutott eszembe, amit az előző hónapban, a NaNoWriMo alatt tanultam: attól, hogy a dolgok nem az eredeti tervek szerint alakulnak, még érdemes lehet megnézni, mi sül ki belőlük – sőt, ilyenkor kaphatjuk a legváratlanabb leckéket.

Az én házam, az én váram!

Vasárnap reggel van, amikor ezeket a sorokat írom. Szombaton pizsmanapot tartottam – szó szerint ki sem bújtam a pizsamámból egész nap. Ma már tervezek rendes ruhát húzni, de még nem érzem elérkezettnek az időt. A kanapén kuckózok, a használt papírzsebkendőkkel telenhintett paplan alatt, az iPademmel az ölemben, mellettem egy kancsó meleg, citromos tea, és időnként megtorpanok kinézni az ablakon, hogy a hátsó szomszédunkban előbújtak-e már a kecskék az udvaron és hogy nyüzsögnek-e a madarak a madáretetőm körül, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, mert csak azt látom, ahogy a víztől fényes teraszunkra folyamatosan pötyörög az eső. A hálószobánk ajtaja zárva, és a férjem még odabent durmol, csak azt hallom, ahogy néha felköhög álmában.
Ha valami, hát ez igazán ráirányítja a figyelmemet, hogy milyen jó, hogy van saját otthonunk.
Ahogy a Gabinak adott interjúmban is elmeséltem, a lassan tíz éves kapcsolatunk során (akár otthon laktunk, akár albérletben), soha nem volt több saját életterünk egy szobánál. Nem volt más ajtó, amit magunkra zárhattunk volna, de még ott sem voltunk soha magunk, hiszen bármikor jöhetett egy kopogás, amire válaszolni kellett. És ugyan ezalatt az idő alatt remekül megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz és hogyan teremtsünk magunknak személyes teret, hogyan szabjunk ki személyes időt akkor is, ha a másik ott van tőlünk két lépésnyire, most azért hihetetlenül élvezzük azt, ahogy a térrel játszhatunk, és azt is, hogy egy zárt ajtó most már valóban zárt ajtót jelent.

IMG_0779.JPG

Én úgy szeretek mosogatni!

Őszintén megmondom, hogy mindig felidegesítenek azok a buzdítások, amik valaki más nehéz helyzetével próbálnak rávilágítani arra, amiért hálásnak kellene lennem. Nem akarom behunyni a szemem senki nyomorúsága fölött, de ha hálásnak szeretném érezni magam, akkor a hálára, az örömre, a jóra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, hogy más milyen szenvedéseket él át, amikhez képest, valljuk be, az enyém semminek tűnik – mert számomra ez a legkevésbé sem a hála megalapozásának a légkörét teremti meg, inkább keserűséggel tölt el.
Most azonban egészen más megvilágításba került számomra ez a megközelítés. Továbbra sem pártolom, hogy olyan nyomorúságokat vetítsek rá az életemre, amiket nem kell megélnem – az viszont tény, hogy sokkal jobban értékelem azt, ami van, ha előtte megtapasztaltam, milyen az, amikor nincsen.
Az én házam, az én váram érzését évek óta hiányoljuk, viszont ami miatt eszembe jutott megosztani ezt a gondolatot, az a mosogatás kérdése. Ó, mennyit nyűglődtünk a mosogatással az évek során! Hány nyűgös estét, vitát és paktumot szült ez a téma! Aztán amikor beköltöztünk a házikónkba, ott találtuk magunkat mosogató nélkül. Nagyjából két hetet töltöttünk el úgy, hogy a fürdőszobai mosdókagylóban kellett mosogatnom, miközben Peti folyamatosan, poharanként és kanalanként ingázott a konyhapult és a fürdőszoba között a tiszta és a szennyes áruval, és most az az egyszerű tény, hogy mosogathatok és egy mozdulattal a csöpögtetőre helyezhetem a tiszta edényeket, hatalmas megelégedéssel tölt el.
Én aztán nem fogok senkit arra bíztatni, hogy hálaadás címszóval mások tragédiáin merengjen vagy belenyugodjon a saját nehéz helyzetébe azzal, hogy jól van, végül is van, akinek rosszabb ennél – az viszont nem árthat, ha néha visszatekintünk arra, honnan indultunk és mekkora utat tettünk meg azóta, mert talán észre sem vettük, mennyit haladtunk és mennyivel lettünk gazdagabban út közben, apróbb és nagyobb dolgokban egyaránt.

Új hely, új helyzet

Néha rácsodálkozom, milyen természetességgel költöztünk be az új házikónkba. Talán amiatt, mert lélekben már nagyon régóta készen álltunk rá, vagy talán azért, mert folyamatosan figyelemmel kísértük az építkezés folyamatát, és így a falak, az ajtók, a terek már mind ismerősek voltak, mire belaktuk őket – nem tudom. De már az első pillanattól fogva olyan érzése volt mindkettőnknek, mintha már ezer éve itt éltünk volna.
Ugyanakkor az új hely nyilván rengeteg új helyzettel is jár.
Az anyósom szerint a takarítás szempontjából a ház legnagyobb ütőkártyája az, hogy új. Azt, ami új, ami tiszta, könnyebb tisztán tartani, mint reménytelenül takarítani valamit, ami mindig kopott és lelakott marad (akkor is, ha tiszta), és könnyebb észrevenni és megelőzni a kialakuló gócpontokat, még mielőtt meggyökeresednének.
Korábban, amikor csak egy szobánk volt, a rendetlenség gócpontja, flyladys kifejezéssel élve a hot spot a kanapé volt – ez volt az a Murphy-féle vízszintes felület, amit mindig elleptek a dolgok. Most, az új helyünkön, mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy ezt a gócpontot felszámoltuk, a kanapé már nem olyan hajlamos az elrendetlenedésre – majd felfedeztem, hogy született egy új gócpontunk: az ebédlő asztal (amink korábban ugye egyáltalán nem is volt). Hot spot sajnos mindig, minden lakásban lesz – örülök, hogy még időben sikerült nyakon csípni és még nem harapózott el annyira a helyzet.
Hasonlóan időben nyakon csípett dolog volt Dió viselkedésének változása is. Ahogy már írtam a kutyaneveléssel kapcsolatban, azok, akik rácsodálkoznak, milyen bájos és jólnevelt a kutyánk, a legtöbbször mintha azt hinnék, hogy valami különösen szerencsés genetikájú egyedet sikerült kifognunk, és el sem tudják képzelni, hogy mindezt bárki megtehetné a saját kutyájával, hiszen akkor ráeszmélne, milyen hatalmas mennyiségű munka és figyelem van a részünkről abban, hogy Dió olyan, amilyen. A kialakulóban lévő gócpontokhoz hasonlóan a helytelen viselkedés (az új hely új szabályainak tesztelése) is olyasmi, amivel kapcsolatban szemfülesek voltunk és nem hagytuk magunkat lazítani, elkényelmesedni, mert ha az apró jelek fölött elsiklunk, később nehezebb lesz helyrerázni a dolgokat.

Ha én ingatlan ügynök lennék: felújítás más szemmel

Néhány héttel ezelőtt a munkahelyemen felforgatták az irodámat, mivel el kellett mozgatni a hatalmas, súlyos, padlótól plafonig érő beépített szekrényeket, odébb mozgatni a polcokat és felszedni a díszléceket a parketta mellől, hogy a routertől a szomszéd irodáig elvezessék az UTP kábeleket az internetnek. Csakhogy a munkálatok valahogy félbemaradtak, én pedig minden nap ebbe a felforgatott irodába megyek be dolgozni, ahol a szekrények egymásnak fordítva állnak és egy akadálypályán át lehet megközelíteni az asztalomat.

De az igazán érdekes dolog nem ez, hanem az, hogy én már szinte észre sem veszem a felfordulást magam körül, csak akkor, ha a munkatársaim vagy az ügyfelek bejönnek hozzám és hátrahőkölve megkérdezik: hát itt meg mi történt?!

Most, hogy a költözés miatt lényegében állandó fókuszban van nálam az otthon, eszembe jutott, hogy a saját házunkkal, lakásunkkal, életterünkkel is milyen gyakran járunk így: hogy valamilyen helyzethez annyira hozzászokik már a szemünk, az agyunk, hogy észre sem vesszük, hogy ott van, úgy van, változtatni kellene rajta. Ha pedig mégis rácsodálkozunk, azt egy jó adag önváddal és hirtelen felébredő bűntudattal tesszük: miért hagytam, hogy idáig jusson a helyzet, hogyhogy nem vettem észre azt, ami így kiszúrja a szemem? (Vagy rosszabb esetben ennyire szemet szúr másoknak, hogy a lakásomba, házamba belépve rögtön azt kérdezik: egek, hát itt meg mi történt?!)

Marla Cilley, a Fly Lady Sink Reflections című könyvében olvastam egy remek gyakorlatot, ami segíthet az ilyen hibákat könnyebben, friss szemmel, de bűntudat nélkül, játékosan feltérképezni.

A gyakorlat ebből áll: játsszuk el, hogy ingatlan ügynökök vagyunk egy idegen házban. Az ingatlan ügynökök feladata az, hogy rámutassanak azokra a hibákra, amiket jó lenne kijavítani ahhoz, hogy a házat magasabb áron adhassuk el. Ezért fogjunk a kezünkbe egy csíptetős mappát és egy tollat (csak hogy még komolyabbnak érezzük magunkat és jobban beleéljük magunkat a játékba), és kezdjünk el hümmögve, töprengő szakértői szemmel körbejárni a lakásunkban, mintha csak először látnánk, és felírni egy papírra mindent, amin megakad a szemünk és ami csökkentheti az ingatlan értékét vagy elriaszthatja a potenciális vevőket, ha nem lesz kijavítva, mire meghirdetésre kerül az eladásra szánt otthonunk.

IMG_0744.JPG

Ez a kis játék segíthet, hogy friss szemmel nézzünk a környezetünkre és észrevegyünk olyan hibákat, amik fölött addig elsiklottunk, de mivel szigorúan játékos formában közelítjük meg a helyzetet, segíthet kikerülni a bűntudatot, ami egyébként már a lista első néhány elemét látva eltántoríthatna minket.

De mihez kezdhetünk az eredménnyel, amin a kiégett villanykörtétől a mosatlan ablakon és a kanapé felfoszlott varrásán át át a fürdőben lepattogzott szélű csempéig minden szerepel? Nem kell úgy felfognunk ezt a listát, mint a következő hetek vagy hónapok teendőlistáját, sőt ami azt illeti, nem is feltétlenül szükséges vele kezdenünk akármit is. Ha csak annyit tesz, hogy a puszta megírásával segít, hogy megakadjon a szemünk néhány olyan triviális apróságon, amik éveken át is elkerülték volna a figyelmünket, máris megtette a magáét. Ennek ellenére nem árt, ha eltesszük valahová és időnként leellenőrizzük: lehet, hogy időközben mintegy “magától” eltűnik róla jópár tétel, amiket jártunkban-keltünkben helyrehozunk most, hogy már észrevettük. Persze arra is felhasználhatjuk ezt a listát, hogy rövid-, közép- és hosszútávú felújítási, javítási, karbantartási, beszerzési terveket építsünk rá, hiszen rámutat nagyobb dolgokra és apróságokra egyaránt, miket érdemes lenne helyrehoznunk, kicserélnünk vagy beszereznünk, hogy az otthonunk szebb, jobb, otthonosabb otthon legyen – ne csak az elképzelt vevőink számára, de a mi számunkra is.

Új otthon – új esély a zónázásnak!

Nagy örömmel jelentem, hogy beköltöztünk az új otthonunkba! (Az instagramom figyelői már tudnak erről, hiszen elárasztottam képekkel és élmény-morzsákkal az instás fiókomat.) Még minden képlékeny és félig kész, egyelőre több kölcsön holmival operálunk, mint saját tulajdonnal, de a lényeg az, hogy elérkezett a várva várt nap, már az új kuckóban alszunk, és nagyon boldogok vagyunk.

Ezzel együtt pedig újra ihletet kaptam, hogy ismételten megpróbálkozzak a zónázós takarítással. Ahogy már írtam korábban, a Fly Lady programnak lényegében folyamatos újrakezdője vagyok, és bár még nem sikerült tökélyre fejlesztenem és állandó intenzitással fenntartanom a programot az életemben, de ahogy a Fly Lady is mondja, “a tökéletlenül végzett házimunka is áldás a családnak”, és ami azt illeti, a tökéletlenül végzett Fly Lady program is az. Ezért nem bánom, ha úgy érzem, hogy megint és megint újrakezdem, hiszen minden egyes újrakezdés egy áldás, egy remek időszak az otthonunk számára.

IMG_0724.JPG

Új otthon – új kezdet.

A napi rutinokkal már jó ideje nagyon jól boldogulok, de a zónázás valahogy soha nem indult be nálam. Ennek több oka is van. Egyrészt a Fly Lady program lényege, hogy a hétvégét felszabadítva a hét napjaira osztja el a házimunkát, viszont számomra ez inkább teher mint segítség, hiszen hét közben így is túlságosan leterheltnek érzem magam. Másrészt pedig a zónák hosszú teendőlistái valahogy bénítóan hatnak rám, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak iránymutatás és nem száz százalékosan teljesítendő kötelesség.

Ami viszont úgy tűnik, hogy bevált a számomra, az Marla Cilley, a Fly Lady könyvében olvasott “nagytakarítási” javaslat, ami a következőből áll:
15 perc fókuszált figyelem az egyik zónában
15 perc fókuszált figyelem egy másik zónában
15 perc fókuszált figyelem egy harmadik vagy a korábbi zónában
15 perc pihenés, relaxálás, jutalom-tevékenység

Amit megszerettem ebben a formulában, az az, hogy nem dolgozik kötelező teendőlistával, és jól illeszkedik abba a koncepciómba, hogy én szívesebben zónáznék hétvégenként, ezért úgy döntöttem, ezzel teszek egy próbát.

A zónalistámat úgy állítottam össze, hogy összeírtam azokat a mikro-zónákat, amiket kettes-hármas csoportokba rendezhetek, és hétvégenként egy-egy órás, váltott zónás takarítással rendben tarthatok.

A mikro-zónáim ezek voltak:
Terasz
A bejárati ajtó környéke
Előszoba
Nappali
Ebédlő
Konyha
Hálószoba
Háztartási helyiség
Fürdőszoba
Dolgozószoba
Vendégszoba

A zóna-listáim pedig ezek lettek:
1. zóna – Bejárat és előszoba
2. zóna – Konyha, ebédlő és háztartási helyiség
3. zóna – Fürdőszoba, dolgozószoba és vendégszoba
4. zóna – Hálószoba, nappali
5. zóna – Terasz (az 1. zónával összevonható, ha csak négy hétvége van a hónapban)

Mivel most a hónap második hétvégéje telik, a konyhával, ebédlővel és a háztartási helyiséggel rögtön be is dobtam magam a zónázásba és adok neki egy új esélyt.

Új otthon – új esély!

Apró barátaink télen-nyáron: a kerti madarak

Annak, hogy télen vesszük birtokba az új házunkat és telkünket, több előnye is van. Például az, hogy nem kell rögtön nekiesni a kert rendbetételének, amikor még alig jutottunk lélegzethez az építkezés körüli teendők után. Télen ugyanis nem sok dolog van a kerttel – ott van viszont egy nagyon is élvezetes (szabadon választott) feladat: a madarak etetése.

Amit persze csak elkezdeni opcionális – ha már rászánta magát az ember, ki kell tartani egész télen, mert a madarak hűségesek hozzánk, nekünk is annak kell lennünk, ha nem akarunk több bajt okozni nekik, mint amennyi segítséget adunk. Nyáron egyébként lehet madáritató és madárfürdető a madáretetőnkből (ha alkalmas rá a kiképzése), és a házilag készült madáretetők képei között böngészve arra a tippre is ráakadtam, hogy tavasszal érdemes színes és puha fonaldarabokkal felöltenünk a téli madáretetőt, mert ezeket a madarak szívesen hordják el a fészkek készítéséhez. Így lényegében egész évben támogathatjuk ezeket a kis állatokat és cserébe élvezhetjük a társaságukat.

A madáretető beüzemelése egyébként pontosan úgy történt itthon, ahogy az tőlem és a hirtelen természetemtől elvárható: amikor Petivel fürdőszoba kellékeket vásároltunk az egyik barkács áruházban, megláttam, és azonnal kellett.

Azért gyűjtöttem egy halom inspirációt Pinteresten a házi (ideiglenes és hosszabb életű) madáretetők készítéséhez is:

IMG_0694.JPG

(A forrásokat itt találjátok a DIY ötleteket gyűjtő Pinterest táblámon.)

A vásárolt madáreledeles csomag összetételét átböngészve (amiben hálóba zárt magokat, magos pogácsát, faggyúgolyót és cinkegyertyát egyaránt csomagoltak) keresgélni kezdtem az interneten, és kiderült, hogy egyáltalán nem bonyolult előállítani azokat a madárkalácskákat, amiket elhelyezhetünk a madáretetőnkben, vagy amit önmagában fellógathatunk a fákra.

A recepthez mindössze ezek a hozzávalók kellenek:
3-4 rész madáreledel keverék (magvak, szárított gyümölcsök)
1 rész zsír (ami mézzel, szirupokkal is keverhető)

Ideiglenes formákba (papírpoharakba, tejesdobozokba) vagy a kiválasztott madáretető formákba (bögre, narancshéj, tökhéj, kókuszhéj, stb.) töltjük a magvakat és ha etető nélkül szeretnénk kifüggeszteni, akkor madzagot, zsineget is bújtatunk közéjük, rájuk öntjük a megolvasztott zsírt és hűvös helyre téve hagyjuk megdermedni.

Egyébként most, hogy egy gabona nagykereskedésben dolgozom, már azt is hozzá tudom tenni javaslatként, hogy érdemes hasonló helyeken próbálkozni napraforgó és más magvak vásárlásával. Nem biztos, hogy minden hozzánk hasonló kaliberű cég foglalkozik a kis vásárlók igényeivel, de ha sikerül egy ilyen céget találni (mint egyébként a miénk is, ami ugyanolyan figyelemmel fogadja azokat, akik több kamionnyi árut vásárolnak, és azokat is, akik csak egy fél vödörnyi magot vinnének a cinkéknek vagy a kacsáknak), akkor néhány száz forintból feltankolhatunk szárnyas barátainknak egy egész szezonra való eleséggel.

Én még csak egy nagyon kezdő madászelídítő vagyok, ha vannak még javaslataitok, kérlek, osszátok meg a hozzászólásokban!