Coming out – Nehéz helyzetek, nehéz beszélgetések

A coming out, coming out of the closet kifejezést helyezi új megvilágításba az alábbi TED beszéd, ami szembesít vele, hogy nemcsak a melegeknek vannak coming out-jai, hanem mindegyikünknek, minden embernek. Mindannyian azon kapjuk magunkat néha, hogy be vagyunk zárva egy sötét szekrénybe, és félünk kilépni onnan – hogy valamiképp válságba került az életünk és nem tudjuk, hogyan beszélhetnénk róla, hogyan nyithatnánk meg magunkat mások felé.

Ash Beckham előadó elmesélte a saját történetét arról, hogy amikor egy kávézóban dolgozott és épp egy harcos leszbikus időszakát élte, folyamatosan kellemetlen helyzetbe került amiatt, hogy a gyerekek nekiszegezték a kérdést: te most fiú vagy vagy lány? Amit aztán kínos csend követett az ő részéről és a szülők részéről is. Míg egyszer úgy döntött, a következő kisgyerekkel igenis meg fogja vívni a harcát, amire felvértezte magát – de amikor szembekerült egy rózsaszín, csinos ruhás kislánnyal, aki feltette neki a kérdést, te most fiú vagy vagy lány, mégsem tudta rázúdítani a teljes arzenálját. Csak ennyit mondott: nézd, elhiszem, hogy furcsa, hogy rövid hajam van és fiús ruhákban járok, de lány vagyok. Tudod, van, amikor a rózsaszín ruhádat szereted hordani, van, amikor meg csak egy kényelmes pizsamát. Én inkább a kényelmes pizsamás típusú lány vagyok. A válasz ennyi volt: ó, oké, az én kedvenc pizsamám lila és halacskák vannak rajta – kaphatok egy palacsintát? – Nos, ez volt a rövid története egy nehéz beszélgetésnek.

Egy saját élményem jutott róla eszembe, azután, hogy eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet. Kiváló tanulmányi eredmények és egy kétdiplomás anya mellett ezt a döntést egyáltalán nem volt könnyű meghozni, és fogalmam sem volt, hogyan fogom tálalni a családomnak, de az utolsó féléveimben már nagyon szenvedtem, és ezt a döntést meg kellett hozni. Amikor a szüleimnek elmondtam, nagyjából ennyi volt a reakciójuk: már évekkel ezelőtt javasolni akartuk, hogy válts szakot, de annyira kitartónak tűntél, nem akartuk, hogy támadásnak vedd. A nagynéném pedig, akinek szintén nagyon nehezen vallottam be a dolgot, az egyik legmeghatóbb dolgot mondta, amit valaha életemben mondtak nekem: nézd, mindenkinek vannak zsákutcák az életében, mindenki követ el hibákat. Én például elváltam, de ettől nem lettem rossz ember. Aki szeret, az a hibáiddal együtt is szeret, aki pedig nem, az nem szeret igazán. – Nos, ez volt a rövid története egy másik beszélgetésnek, amitől annyira féltem, hogy évekig bujkáltam a saját szekrényemben miatta, azon igyekezve, hogy minél több embert zárjak ki az életemből, hogy minél kevesebben tegyenek fel kínos kérdéseket.

Ahogy a fenti beszéd is rámutat: mindenkinek vannak saját szekrényei, amikben időnként bezárva találja magát. És felesleges elkezdeni méregetni azt, hogy ebből vagy abból a szekrényből nehezebb-e kibújni. Felesleges összemérni azt, hogy mi nehezebb, megmondani az óvodás gyerekednek, hogy elválsz, bevallani a családodnak, hogy rákos vagy, szembenézni az eladósodással vagy egy megcsalással, vagy bármi más. Valamennyi helyzet nehéz, és nehéz beszélgetésekkel jár.

Három tanács a nehéz beszélgetésekhez a fenti beszédből:

  1. Add önmagad – ne viselj páncélt, ne akarj harcolni, csak mutasd meg azt, aki vagy.
  2. Mondd ki – ne akard megkerülni, kimagyarázni, csak mondd ki az igazat.
  3. Ne kérj bocsánatot – ne szégyelld magad amiatt, mert igazat mondasz. Bocsánatot kérhetsz valami miatt, amit tettél – de soha ne kérj bocsánatot amiatt, mert az vagy, aki.
Reklámok

Gombok és vélemények

“Azt írd, amit valóban gondolsz és komolyan gondolsz. Ne azt, amit szerinted gondolnod kellene, ne azt, amiről úgy hitted, hogy gondolni fogod, és ne is azt, amitől azt reméled, hogy meg fogja mutatni, amit gondolsz. Azt írd, ami való és igaz.” (Susan Orlean)

Erről az idézetről egy nagyon kedves családi anekdota jut eszembe, az egyik kedvencem a kedves gyerekkorából. A templomban, ahová minden vasárnap jártak, a prédikáció után a pap gyakran megkérdezte a gyerekeket – tesztelve, hogy figyeltek-e -, hogy mit gondolnak az elhangzottakról. Amikor az öntudatos, éles eszű kisfiút szólították, aki az én Petim volt, a szülei már előre rettegni kezdtek, milyen határozott véleménnyel fog előállni. Ő pedig, fontossága és kompetenciája teljes tudatában felállt, kihúzta magát, és határozottan mindig úgy kezdte a mondandóját: “én úgy gondolom, nekem az a véleményem…”.

Nemrég valamelyest meggondolatlan ígéretet tettem arra, hogy a békés, hasznos, semleges tájékoztatók biztonságos köréből kilépve megosztom veletek az érzéseimet, gondolataimat, véleményemet. Ezzel szemben többféle fenntartásom is van-volt. Az egyiket a szavazataitok eloszlatták: vajon ti bánjátok-e, ha a hasznos bejegyzések mellett az emberarcú (Timi-arcú), gyarló tartalmak is megjelennek. De itt van még az is, hogy vajon én bánom-e. Merthogy valójában sosem voltam az az alkat, aki kilép a nyilvánosság elé fesztelenül és kétségek nélkül azzal, hogy “én úgy gondolom, nekem az a véleményem…”. Ha pedig mégis…

A gombokról akartam írni. Peti, Mr. Én Úgy Gondolom egyszer azt mondta rólam: “az ember azt hinné, te mindent békésen meghallgatsz és semmi nem hoz ki a sodrodból – de azért te is tudsz harcias lenni, ha nyomogatják a gombjaidat”.

Mik is ezek a gombok? Ezek azok az érzékeny témák, vesszőparipák, amikben talán nem is vagyunk személyesen érintettek, mégis, ha szóba kerülnek, nem tudunk politikailag korrekt, udvarias társalgást folytatni, hanem azonnal a frontokra vetjük magunkat és harcolunk az igazunkért.

Azt hiszem, mindenkinek vannak gombjai. Sokaknak ez a nagypolitika. Nekem például a férfi-női munkamegosztás és a melegjogok, pedig egyik területen sem vagyok személy szerint megkárosítva, így látszólag indokolatlan az a harciasság, amivel hevesebben lépek fel ezekben a kérdésekben, mint bármilyen helyzetben a saját érdekeim érvényesítéséért.

Hogy hogyan alakulnak ki az embernél ezek az érzékeny pontok, azt most nem terveztem felgöngyölíteni. A lényeg, hogy a Timi-arcú bloggal kapcsolatos félelmem ez: hogy ha elkezdek arról írni, “amit valóban gondolok és komolyan gondolok”, akkor bizony előbb-utóbb valaki elkezdi nyomogatni a gombjaimat – ez nem kizáró ok, de olyan kihívás, amivel számolni kell.

Nektek vannak gombjaitok? Hogyan viselkedtek, ha nyomogatják őket?