Boldogan viselkedni nem könnyű

Az igazság az, hogy fáradt vagyok. Nem jó jel november előtt, de most, hogy Peti megsérült és ágyba kényszerült, több dolog marad rám. Még nőként is csak most érzem igazán azt, hogy a házimunkát csak akkor venni észre, ha nem csinálod – mert most látom csak, Peti mennyi mindennel könnyíti meg az életemet egyébként.

Szóval, fáradt vagyok, ha fáradt vagyok, akkor szomorú leszek és nyűgös, ha pedig így van, azt azon töltöm ki, aki a legkevésbé érdemli és aki a legközelebb van hozzám – Petin…

Egyik este a héten lefekvés előtt, a fürdőszobai tükörbe nézve negatív érzések hadaként szakadt rám a fáradtság – keserűség, harag, vádaskodás. Tudtam, hogy nem lenne fair mindezt Petire zúdítani (még ha a hangok a fejemben millió és egy indokot fel is tudtak hozni, hogy miért tudnám megszidni és felelősségre vonni), ezért nagy akaraterővel elhatároztam, hogy csak bebújok mellé az ágyba, kisírom magam, és megpróbálom kialudni az egészet másnapra.

Ehelyett az alábbi beszélgetés zajlott le köztünk:

– Kicsim, mi a baj? – kérdezte Peti.
– Semmi. Fáradt vagyok. És nyűgös.
– Tehetek érted valamit?
– Nem nagyon hiszem.
– Nem nagyon hiszed, vagy nem? Mert ha van valami, amit meg tudok tenni, csak szólj, és megteszem.
Nagy levegőt vettem.
– Nincs. Így is sokat teszel. Olyan büszke vagyok rád, hogy ennyit segítesz, és hogy ilyen vidáman viseled a bajodat. Nagyon jó ember vagy. Nem lehet könnyű neked, hiszen annyi minden nehezedik rád. Úgy örülök, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek.

Csak az első szavakat volt nehéz kimondani a duzzogás és a dorgálás helyett, utána már könnyen jöttek és nagyon jólestek. Végül könnyű szívvel és mosolyogva aludtam el.

Azért sikerült így a dolog, mert eszembe jutott egyik kedvenc gondoltam Gretchen Rubintól a Boldogságterv című könyvből:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Petinek ez a tulajdonsága, a megrendíthetetlen derűje az egyik kedvencem benne, és aznap este, amikor nekem csak úgy kavargott a fejemben a sok gond és ború, miközben ő egész nap csak heverészett az ágyban és vidám mosollyal az arcán videojátékozott, eszembe jutott, vajon mekkora erejébe telhet, hogy lenyelje, hogy nem tud többet tenni, mint megkérdezni, hogy mit tehetek, de még csak egy pohár teáért sem mehet ki a kedvemért a konyhába, ahogy szokta, és ahelyett, hogy mindezt rám terhelné, veszi a fáradságot, hogy megkeresse a jó oldalát ennek az egésznek.

Ami azt illeti, tényleg nagyon szeretem, és tényleg nagyon nagyra értékelem őt. ♥