We are not men – Nem vagyunk senki fiai

Nemrég díszítősorként bemásoltam a bullet journalomba a Trónok harcából Daenerys Targaryen egy jellegzetes mondatát: “But We Are Not Men”.

Aki nem ismeri a jelenetet, vagy akár a sorozatot, ne aggódjon, hamarosan kiderül a szöveg kontextusa, sőt még több is, hiszen engem is gondolkodóban ejtett, vajon miért is melengeti a szívemet annyira ez a mondat.

wearenotmen-600

A Trónok harca tévésorozattal kapcsolatban gyakran felmerül panaszként a túlzott vérontás mellett a túlzott mennyiségű, főleg női mellekben és szeméremdombokban kimerülő meztelenkedés – ugyanakkor semmiképp sem mondható, hogy ez a kitalált környezetben játszódó történelmi-politikai dráma a nőket lealacsonyító történet volna, sőt.

George R.R. Martint, a sorozat alapjául szolgáló A tűz és jég dala c. könyvsorozat íróját egy interjúban megkérdezték, hogyan lehet, hogy a történetében a női alakok is mind olyan árnyalt és sokszínű karakterek. Mire az író némi gúnnyal azt felelte: tudja, mindig úgy gondoltam a nőkre, mintha végső soron ők is emberek volnának.

De csatlakozzunk most vissza Daenerys Targaryen soraihoz, amit, kérlek nézzétek el, angolul fogok idézni, mivel a magyar fordítás nem a legjobban adja vissza a lényeget. Ebben a jelenetben Daenerys, az apja egykori trónjáért harcoló hercegnő, maga mellé vesz és felszabadít egy fiatal rabszolgalányt, Missandeit. Figyelmezteti őt, hogy nem kötelessége vele maradnia, hiszen háborúba tartanak, ahol a lányt talán megölik, talán éhezés vagy betegség fog végezni vele. Missandei egy ősi nyelv mondásával felel: “Valar morghulis”, azaz minden emberfia halál fia. “Yes, all men must die” – feleli Daenerys, helyesen fordítva a mondást, majd hozzáfűzi: – “But we are not men”. (“Igen, minden emberfia halál fia – mi viszont nem vagyunk senki fiai.”)

Ugyanez a gondolat számomra szívmelengetően ismerős volt A Gyűrűk Urából is, ahol Éowyn, aki hercegnő létére férfinak öltözve elszökik a csatába, hogy a nagybátyja és a bátyja oldalán harcolhasson, szembekerül a legendás boszorkánykirállyal, akit “senki emberfia meg nem ölhet”. Éowyn azonban szembeszáll vele, és mivel büszkén vállalja, hogy ő “nem fia senkinek”, képes végezni a lidérccel.

Ezek a jelenetek rávilágítanak arra az elgondolkodtató történelmi emlékre, ami az angol nyelvben egyértelműen ott van, de annyira messze a magyar nyelvben sem kell menni érte: hogy – bár George R.R. Martin szavaival élve, végső soron azért a nők is emberek – a nyelv a fajunkat még mint férfifajt őrzi. Man, men, mankind az angolban, de a magyarban sincsenek még annyira mélyre eltemetve az olyan kifejezések, mint az emberfia, az ember és asszony (azaz férfi és nő), vagy a klasszikus kérdés, hogy na és gyereked van vagy lányod?

Cserébe ezek a kifejezések – a mögöttük álló jelenetekkel együtt –, a “We Are Not Men” vagy az “I Am No Man” sosem szűnő mosolyt csalnak az arcomra. Miért?

  • Mert briliáns egyszerűséggel cseleznek ki és fordítanak át áldássá egy ősrégi átkot, megmutatva, hogy néha a gyengeségünkből lesz a legnagyobb fegyverünk.
  • Mert emlékeztetnek, hogy nőnek lenni olyan minőség, ami ugyan járhat bizonyos hátrányokkal (még mindig, bár összehasonlíthatatlanul kevesebbel, mint az elmúlt korokban), cserébe viszont olyan rejtett erőket is képvisel, amiket érdemes felismerni, ismerni és fegyverként vagy pajzsként előhúzni a mindennapi harcok során.
  • A nőiség kérdésétől teljesen függetlenül is megmutatják, hogy néha milyen egyszerűen átléphető egy korlát pusztán azzal, hogy felismerjük, hogy ott van.

Számotokra mit mondanak ezek a jelenetek?

Reklámok

eBay haul #4 – Pink különkiadás

“Gyönyörű kisbaba voltál. Neked egyszerűen minden jól állt. Kivéve azt a rózsaszín rugdalózót. Na, abban még te is rémesen néztél ki.” – Ezt a vicces kis sztorit a hírhedt rózsaszín rugdalózómmal számtalanszor hallottam már a szüleimtől. És kitaláljátok, mi lett a végeredménye? Jó huszonöt éven keresztül még véletlenül sem vettem fel semmit, ami rózsaszín vagy pink.

Hát nem furcsa, milyen apróságokból erednek hatalmas általánosítások és önkorlátozó hiedelmek?…

Néhány éve szerencsére túllendültem a rózsaszín-fóbiámon, és azóta egyre szívesebben veszem körbe magam pink dolgokkal. A legutóbbi néhány eBay rendelésem kifejezetten pinkre sikeredett (részben lutri is volt, hiszen a mosolygós naplókat például véletlenszerű színekben küldik), de ha már ilyen szépen összejöttek, gondoltam, egyben osztom meg őket.

Mini Smiley Diary

Ahogy a blogszülinapi különkiadásban is írtam, az egyik legnagyobb kihagyott ziccerem volt az, hogy nem rendeltem magamnak is ezekből a mosolygós kis jegyzetfüzetekből. Most pótoltam.

Nagyon jó volt kibontani és kézbefogni, miután a blogszülinapi ajándékokat csak a csomagolásukban láttam. Jó kis tapintásuk van, imádom a gumis rögzítést, valahogy olyan romantikusan titkos hatást ad a kis notesznek. A kötés egy kicsit széles, így nem marad túl sok hely az eleve apróka naplóban a jegyzeteknek, de zsebnaplónak így is tökéletes.

Belelapozva pedig valóban tömény vidámság: nagyon szépen nyomtatottak a vonalas oldalak, minden lap sarkában egy kis mosolygós szmájli vagy mosolyra bíztató gondolat fogad, a vonalas oldalak között pedig színes lapok törik meg a ritmust.

Nem tudok vitatkozni a férjemmel, aki a tömény műbőrszagot belélegezve felnyögött, hogy “uhh, ez azért tiszta Kína!”, mert valóban, de egyben valóban egy tenyérnyi színes mosoly is. :)

  
Noble Series iPhone tok

Az első iPhone-om (egyben az első okostelefonom) egy ütött-kopott, karcos, leharcolt 3GS volt, aminek én már a negyedik tulajdonosa voltam, de ennek ellenére nagyon szerettem – ezért nagy trauma volt, amikor összetörtem, mert fotózás közben kiütötték a kezemből. Azóta csakis olyan tokot használok, ami védi a telefont a sarkain és az élein, mivel ott a legsérülékenyebb, akkor is, amikor a kezemben van, mivel nyilván akkor a legsérülékenyebb.

Amikor a legutóbbi telefontokom, ami egy ehhez hasonló felépítésű flip-tok volt, kilazult és elkezdett belőle ki-kicsúszni a telefon, azonnal váltottam. Ezúttal olyat választottam, ami nem csupán a flip felépítésű (azaz könyvecske formájú, tehát teljesen körbezárja a telefont a táskában is, óvva a képernyőt és a hátlapot is a karcoktól), mágnesesen záródik és védi az éleit, de szilikonos foglalatú is, azaz nem belecsúsztatós, hanem belepattintós. Ez a kialakítás teljesen rásimul a telefonra, és gyakorlatilag lehetetlen, hogy kijárjon belőle a kütyü.

Ezek voltak a legfontosabb szempontjaim, amikor négy vagy öt lehetőségre leszűkítette nekem a férjem a választékot, emellett pedig nagyon tetszett a varrott díszítés – na és persze az, hogy pink. :)

Vapur flexibilis ökoflaska

Ezt az ügyes kis szerkezetet még nyár elején láttam egy lánynál a buszmegállóban, és nem tudtam megállni, odamentem hozzá és leszólítottam, hogy megtudjam, honnan szerezte. Sajnos nem lettem okosabb: tombolán nyerte. Azért én rávetettem magam az internetre, és persze már másnap úton volt felém a saját kis ökoflaskám. 

Amit egyébként sokan mosogatószeres flakonnak néznek – igazi sokkoló élményt tudok nyújtani a látvánnyal, ahogy belekortyolok.

Táskára csatolható, de a rugalmas formának köszönhetően a táskában is könnyen megtalálja a helyét. Elvileg mosogatógépben is mosható, bár nekem nem volt jó tapasztalatom (nem öblítette ki jól a gép, így utána kellett öblíteni kézzel – akkor meg már igazán kimoshatom kézzel is), és amit talán a legjobban szeretek benne: csőrös kupakú (ami egy döcögő helyközi buszon egyszerűen az egyetlen módja az ivásnak anélkül, hogy vizespóló versenyt rendeznék), viszont a megszokott csőrös kupakokkal ellentétben nem kortyonként kell belőle kiimádkozni a vizet.

Összességében, nagyon jó útitárs.

Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!

Eladó könyveim a Molyon

Arra gondoltam, elkezdek küzdeni azzal az önkorlátozó hiedelmemmel, hogy ha egy könyv bejött a házba, az többet onnan nem távozhat – nemcsak a kidobásra gondolok, de már az elajándékozás, könyvtár, antikvárium is rossz érzéssel tölt el. Nem csoda, hiszen gyakorlatilag egy könyvtárban nőttem fel, ha azt nézzük, mennyire imádta anyukám a könyveket és mennyire ragaszkodott minden egyes példányhoz. De úgy döntöttem, nekem lazábban kell bánnom a könyvekkel, ezért kóstolóként feltettem néhány példányt eladóként a Molyra.

Itt böngészhetitek őket:

ELADÓ KÖNYVEIM A MOLYON

20131008-180640.jpg

Önkorlátozó hiedelmek

Jack Canfield és Janet Switzer: A siker alapelvei c. könyvében olvastam az önkorlátozó hiedelmekről és azok feloldásáról, és ahogy a pisilő kutyás cikkemben ígértem, most írok bővebben is a módszeres felszámolásukról. Az önkorlátozó hirdelmek olyan magunkról, saját képességeinkről, lehetőségeinkről, jellemünkről alkotott tévhitek, amik úgy alakulnak ki bennünk, ha a mások által sugárzott mérgező üzeneteket (amik gyakran nem rosszindulatúak, mégis valamilyen negatív tartalmat hordoznak) önkéntelenül a magunkévá tesszük és beépítjük jellemünkbe.

Felfedeztem, hogy az én egyik legerőteljesebb önkorlátozó hiedelmem a következőképpen alakult ki. Anyukám, akit nagyon bölcs embernek tartottam és feltétel nélkül elfogadtam a véleményét, mindig ezt mondta nekünk, a húgomnak és nekem: “Ebben a világban csak az boldogul, aki átgázol másokon. Nem akarom, hogy ti ilyenek legyetek. Ti csak legyetek kedvesek mindenkihez és szeressétek az embereket. Nem lesztek sikeres emberek, de jó emberek lesztek.”

Kialakult tehát az önkorlátozó hiedelmem: ha jó ember akarok lenni és harmóniában élni a környezetemmel, nem érhetek el nagy sikereket.

Hogyan oldhatóak fel az önkorlátozó hiedelmek? Lássuk az én példámon!

Bővebben…

FlyLady sikertörténet – a szokás hatalma

Ma írtam egy bőbeszédű sikerjelentést és köszönőlevelet Via blogján a FlyLady program kapcsán. Aztán eszembe jutott, hogy ez is egy tipikus példája az önkorlátozó hiedelmek átlépésének és a sikerre vivő, hasznos szokások elsajátításának, úgyhogy úgy gondoltam, itt is van helye.

Azok kedvéért, akik még sosem hallottak volna róla, elmondom, hogy a FlyLady program azoknak szól, akiknek a fejére nől a házimunka, mert nincs idejük és energiájuk, és nem tudják, hogy kevés befektetett munkával hogyan teremthetnek tiszta, rendezett otthont és tarthatják szinten a rendet. Nos, hogy korábban én is ilyen voltam, az nem is kifejezés. De Via és a FlyLady nagyon sokat segített ebben, és sikerült túllépnem azon a hiten, hogy én képtelen vagyok rendet tartani magam körül és sosem lesz büszkeségre okot adó, szép otthonom.

Via FlyLady programja nem egyszerű leírás, hanem a legeslegalsó lépcsőfokoktól induló türelmes tanulási folyamat, aminek során végig kedves motivációval, lelkesedéssel és sikerélményekkel látja el az embert. Már csak a pedagógiai módszer miatt is érdemes beleolvasni.

Tehát a levelem:

Kedves Via és mindenki!

Jövök én is sikerkedni. :)
Bővebben…

Mit súg a fülbevaló?

Érdekes, hogy pont ma tettem fel a cikkemet komfortzónáról, arról, hogy mit hiszünk a korlátainkról, mit hiszünk arról, hogy valami lehetetlen. Aztán a fésülködő asztalkámon a kezembe került egy bizonyos pár fülbevaló. Egy picike üveg szett, ma már általában hangsúlyosabb, színesebb függőket hordok, ez a kis pár fülbevaló mégis valamiképp a szabadságot szimbolizálja nekem, és egyben emlékeztet arra, hogy nagyon nagy különbség van aközött, amit nem lehet, és aközött, amiről azt hisszük, nem lehet.

Gyerekkoromban kaptam egy helyes kis lant alakú arany fülbevalót a nagynénémtől. Az volt az első és egyetlen fülbevalóm húsz éves koromig. Ugyanis volt egy pici hibája: mindig kikapcsolódott, ezért a szüleim elvittek egy ékszerészhez, aki meghegesztette a fülbevalót. Így az ugyan nem esett ki a fülemből – de akarva sem lehetett kikapcsolni.

Emlékszem, hogy a Savaria Karnevál forgatagában sétáltunk az udvarlómmal – aki azóta a vőlegényem lett -, és sóhajtozva csodáltam a szebbnél szebb üveg fülbevalókat. “Válassz egyet, és megveszem neked!” – “Áh!” – csak legyintettem. “Nem lehet kivenni a fülbevalómat. Nem tudom lecserélni.” – Ő furcsállva nézett rám, mint aki nem is érti. – “Olyan nincs, hogy nem lehet.” Megvette nekem a fülbevalót a hozzá tartozó medállal, és még a következő héten elvitt egy ékszerészhez, aki néhány pillanat alatt, ingyen megszabadított a lantos fülbevalómtól, ami óvodás korom óta a testem része volt.

Utólag nézve már én is elképedek rajta, hogy nemcsak hogy nem akartam lecserélni a fülbevalót, mert féltem, hogy a nagynéném szomorú lesz és a szüleim szóváteszik, hogy eldobok egy aranyékszert, de valójában nem hittem, hogy lehetséges. Furcsa dolog az, hogy milyen erősen tudunk hinni abban, hogy valami nem lehetséges.

Vajon te is szentül hiszel olyan toronymagasnak hitt korlátokban, amik egy pillanat alatt átléphetők volnának?

A pénz és a pisilő kutya – önkorlátozó hiedelmek

Készülőfélben van egy cikkem az önkorlátozó hiedelmekről – azokról a rossz beidegződésekről, amik úgy alakulnak ki, ha egy (jellemzően gyermekkorunkban) sokat hallott negatív fordulatot magunkra vetítünk és akaratlanul is beépítjük jellemünkbe. Például gyakran halljuk, hogy “hogy lehetsz ilyen ügyetlen?” – és megjegyezzük: “ügyetlen vagyok, minden kiesik a kezemből, nincs kézügyességem, esetlen vagyok”. Vagy “a férfiak már csak ilyenek” – “a tökéletes kapcsolat csak álom, nem baj, ha a párom durva velem/megcsal/nem tisztel/nem segít a házimunkában/stb., úgysem találnék jobb társat, olyat, aki minden igényemet kielégíti”.

Az önkorlátozó hiedelmek módszeres felszámolásáról írok majd később, viszont frissiben megosztom egy érdekes élményemet, ahogy váratlanul szembekerültem egy önkorlátozó hiedelmemmel. Ma a munkába tartva ugyanis észrevettem, hogy a pénztárcám otthon maradt. Rögtön levert a víz és borzasztó kellemetlenül kezdtem érezni magam. Apukám fel is ajánlotta, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pénztárcáját és tegyek el valamennyi pénzt. Egyszerre jutott eszünkbe a mondás, amit gyerekkorom óta gyakran hallok: legyen nálad legalább annyi pénz, hogy le ne pisiljen a kutya.

No lám csak, gondoltam magamban, rajtacsíptem egy forrását annak, hogy olyan görcsösen ragaszkodom a pénzhez. Ezért úgy döntöttem, hiába próbálta apukám pisilő kutyás tréfákkal elütni a dolgot és rábeszélni a kölcsönpénzre, nem fogadom el. Érdekes volt figyelni, ahogy az az ideges kis belső hang lázongott még egy darabig, pánik-forgatókönyveket sorolva fel, mi baj érhet, ha egy fillér sincs nálam, majd a céltudatos belső párbeszédünk hatására elcsendesedett. (nem tudsz ételt venni! – hoztam otthonról – de ha nem lesz elég? – van a fiókomban vésztartalék – és ha elfogyott? – Kata mindig ad – de ha mégis kell pénz? – kérek kölcsön valakitől – Istenem, pont most kellett kiürítened a kihívás-kasszádat! – na és? mondom, hogy kérek kölcsön – de ha nagyobb dolgot kell vásárolnod? – ráér holnapig – …)

És valóban milyen mókás az Univerzum – úgy alakult, hogy tényleg szükségem volt rá, hogy kölcsönkérjek. Mégsem dőlt össze a világ. Ja, és egyetlen kutya sem pisilt le. Nekem pedig már csak azt kell megjegyeznem, hogy a tőkém nemcsak a pénztárcámban van, hanem például az emberi kapcsolataimban, mert megbízhatónak lenni a munkatársaim szemében annyit tesz, hogy nem indultam el üres pénztárcával akkor sem, ha egy fillér sincs nálam.