Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


Hírdetés

Ennél zöldebb online könyvklub indul Viánál

Korábban ajánlottam már nektek Farkas Lívia, az Urban:Eve bloggerének önsegítő könyvét (azon roppantul kevés könyvek egyike, amiket újonnan megvásároltam), ami az Ennél zöldebb nem lesz! címet viseli, most pedig ehhez kapcsolódóan hozok egy remek lehetőséget – nemcsak azoknak, akik már olvasták a könyvet, hanem azoknak is, akik nem, de érdeklődnek iránta.

Amikor Via blogján megláttam, hogy Ennél zöldebb könyvklubot indít, egy picit elkámpicsorodtam, hogy “már megint Budapest” – de nem! Via ugyanis online könyvklubot indít, ahol a blogján megjelenő bejegyzés sorozatban végigkíséri majd a könyv fejezeteit, amikről aztán szabadon lehet társalogni a hozzászólások között. Hogy még interaktívabb legyen a klub, nemcsak a bejegyzések kommentjei között lehet majd kérdezni, értekezni, hanem az olvasók előre küldhetnek kérdéseket a témákkal kapcsolatban.

A könyvklub sorozat bevezetőjét itt olvashatjátok, a bejegyzésben található űrlap segítségével pedig – a könyv ismerete nélkül is – kérdezhettek Viától.

Könyvklubra fel! Én benne vagyok! – És ti? :)

2015/01/img_0851.png

A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

GYELV elemzés – üzleti stratégia önmagunkhoz

Az iskolai zaklatás kapcsán leírt pirospontos és feketepontos összehasonlítási csapdákról jutott eszembe, hogy írja a GYELV (angolul SWOT) elemzésről. Ezekbe a csapdákba az esik bele, aki nem tudja vagy nem akarja őszintén értékelni önmagát és a környezetét – attól függően, hogy pirospontokat feketepontokat szeretne-e gyűjtögetni, figyelmen kívül hagyja a saját vagy mások erősségeit vagy gyengeségeit. Egy jó módszer lehet erre az egyszerű, és mégis hatékony GYELV elemzés.

Lássuk a száraz definíciót:

“A SWOT elemzéssel feltérképezhetjük egy piac, iparág, üzlet, termék, szolgáltatás stb. piaci életképességét, illetve megismerhetjük, hogy mely feladatok a legfontosabbak stratégiai szempontból. Leggyakrabban az üzleti terv részét képezi: bankok, vagy befektetők számára készül, hogy látható legyen az üzleti tervben, mik a megtérülés esélyei, arányai.”

(Forrás: Wikipédia)

A gyakorlatban a GYELV elemzés nem más, mint egy 2×2-es táblázat, amely a következő négy mezőből áll:
Erősségek———GYengeségek
Lehetőségek——Veszélyek

Azaz felsoroljuk a külső (adott, általunk nem befolyásolható környezeti) és belső (önmagunkból fakadó vagy a hatáskörünkbe tartozó) tényezők közül a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Ezt a módszert természetesen nemcsak üzleti projektekhez, de személyes célokra is használhatjuk. A GYELV módszer segíthet, hogy tisztábban lássunk, és rákényszerít, hogy ne hagyjuk elsikkadni azt az oldalt sem, amelyikre ösztönösen kevesebb figyelmet fordítanánk, mert nem merünk szembenézni a gyengeségeinkkel, vagy éppen ellenkezőleg, nem merjük felvállalni az erősségeinket – nem vesszük komolyan a bennünket körülvevő veszélyeket, vagy ellenkezőleg, nem fordítunk elég figyelmet a lehetőségekre.

Hogyan készíts GYELV elemzést?

Fogalmazz meg egy projektet, egy célt, amit el akarsz érni. Ezután végy egy minél nagyobb lapot, oszd fel négy részre, és a mezőket töltsd fel ötletekkel:
Mik az erősségeid, a jó tulajdonságaid, a tehetségeid, amik támogatják ezt a projektet?
Mik a gyengeségeid, a hiányosságaid, amik akadályozhatnak a megvalósításában?
Mik a lehetőségek, a környezetedben milyen tényezők, emberek, szervezetek, források, események hathatnak pozitívan a projektedre?
Mik a veszélyek, milyen környezeti tényezők veszélyeztethetik a projektedet, akadályozhatnak a célod elérésében?
Szánj időt az ötletelésre, és arra is, hogy átolvasd, megemészd mindazt, amit összegyűjtöttél.

Hogyan tovább?

A GYELV elemzés segít tisztán látni, de ahhoz, hogy valóban hasznos legyen, fel is kell használnod az eredményét.
Hogyan tudod a leghatékonyabban latba vetni az erősségeidet?
Mit tudsz tenni, hogy a gyengeségeid ne akadályozzanak? Például képezheted magad a témában, vagy segítséget kérhetsz valakitől, aki bír azokkal a képességekkel, amikkel te nem.
Melyik lehetőségek a legígéretesebbek? Melyikekkel fogsz élni és hogyan?
Mi lesz, ha a veszélyes tényezők működésbe lépnek? Milyen B tervvel készülsz, hogy a vészhelyzetek ne legyenek olyan vészesek?

Én-üzenetek, te-üzenetek

“Ne vádold a másikat, ne sértegesd, hanem magadról beszélj: te mit érzel, neked mi a baj.” (Farkas Lívia)

Kamaszként tagja voltam egy önkéntes ifjúsági csoportnak, ahol a különböző megmozdulások szervezése mellett sokat foglalkoztunk önismereti és csapatépítő feladatokkal, játékokkal, gyakorlatokkal is. Azt hiszem, az aktív önismereti, önfejlesztő kutatómunka alapjait, amit ma is végzek, ott rakták le bennem.

A fenti idézetről eszembe jutott, hogy a Via által is szorgalmazott kommunikációs módot a csoportban mi úgy neveztük: én-üzenetek és te-üzenetek. Valahányszor beszélgetésre, vitára, ötletelésre, közös munkára került sor, kértek, hogy te-üzenetek helyett én-üzenetekkel kommunikáljunk.

Az én-üzenet jellemzője, hogy saját gondolatainkat, érzéseinket, véleményünket fejezzük ki, míg te-üzenet esetén hárítunk, kivetítünk, személyeskedünk. Nem könnyű elsajátítani, hogy én-üzenetekkel kommunikáljunk, mert könnyebb mások dolgaival foglalkozni, mint mélyre ásni, megtalálni, megfogalmazni és kiadni a véleményünket, de ha belejövünk, minőségibb, és konfliktusoktól mentesebb társalgásokat kapunk jutalmul.

Az én-üzenetekről és te-üzenetekről itt olvashattok egy részletes, példákkal és gyakorlatokkal jól illusztrált cikket, ajánlom a figyelmetekbe!

Találj vissza a természetedhez!

“Boldog életet nem építhetünk másra, csak a saját természetünkre.” (Gretchen Rubin)

Gretchen Rubint, a Boldogságterv c. sikerkönyv szerzőjét sokan kérdezik, hogy ha egyetlen kulcsot kellene adnia a boldogság kereséshez, mi lenne az? Blogbejegyzésében a fenti igazságot jelöli meg, és néhány tippet is ad, hogyan találhatunk rá saját természetünkre, igazi belső valónkra.

  • Kire irigykedek? – Ha valakivel szemben irigységet érzünk, az azt jelenti, van valamije, amire vágyunk.
  • Miről hazudok? – Ha úgy érezzük, valamit rejtegetnünk kell, akkor rátaláltunk magunkban valamire, ami biztosan a sajátunk, nem pedig valamilyen külső elvárás diktálta belénk, hiszen éppen a külső megítéléstől félve rentjük el.
  • Mi okozott örömet tízéves koromban? – Gyerekkorban még közelebb állunk a valódi természetünkhöz, és ami akkor örömet okozott, kicsit “felnőttesebb” köntösben talán ma is közelebb vihet a boldogsághoz.
  • Mit csinálok most? – Mivel múlatod legszívesebben az idődet? Miben tudsz a leginkább elmerülni? Ha valami nem köt le, hová kalandoznak helyette a gondolataid, amikor unatkozol vagy kényelmetlenül érzed magad?
  • Kik a védőszentjeim? – Kik azok a személyek (vallási, világi, híres vagy kevésbé ismert személyek), akik valamiért közel állnak hozzád, akik inspirálnak, akiket valamiért csodálsz vagy szeretsz? Az, hogy mit tisztelünk másokban, rámutathat, milyen értékeket tartunk fontosnak az életben, mikor érezzük magunkat biztonságban, inspirálva, támogatva, lendületben.

Megint grafológia

A tapasztalataimról a grafológiával már írtam, most örömmel szeretném ismét figyelmetekbe ajánlani ezt a kedves grafológus munkatársamat, aki azóta elindította saját blogját, sőt már rendszeres fogadóórán is elérhető a soproni Rebarbara Egészségházban.

Soproniak, környékbeliek, keressétek őt bátran személyesen is, a többieknek pedig ajánlom a honlapját olvasgatásra, ahol szakértő információkat olvashattok a grafológiáról általában, és az oldal a jövőben várhatóan további információkkal is bővül majd.

Hegedüs Grafológia

Rebarbara Egészségház

20121126-170114.jpg

Miről beszél az írás? – Tapasztalataim a grafológiával

Nemrég volt szerencsém alanya lenni egy grafológiai elemzésnek egy kedves munkatársam jóvoltából. Ennek a tapasztalatait szeretném megosztani, hátha más is kedvet kap hozzá.

20121008-222400.jpg

Hogyan is megy ez?

Egy 12-14 soros fiktív levelet kellett írnom kézzel egy vonalazás nélküli A4-es lapra, golyóstollal írva. Ezt a levelet gondolatban Dittának címeztem, és formailag teljesen úgy nézett ki, mint egy valós levél, megszólítással, dátummal, aláírással ellátva.

Az elemzés jó egy hetet vett igénybe. Nagyon kedvesnek tartottam, hogy a grafológusom elmesélte azt is, hogy az íráselemzés nem nekiülök-átnézem-kielemzem-végeztem módon történik, hanem az ő szavaival élve, a grafológus együtt él az írással, amit vizsgál, többször előveszi, nézegeti, személyes kapcsolatba kerül vele. (Esetünkben annyira személyes volt ez a kapcsolat, hogy még egy kis csokoládéfolttal is sikerült ellátnia az írásmintámat. :))

Ezután személyesen ültünk össze, és majdnem két órán át beszélgettünk róla, mit sikerült megállapítania az írásmintámból.

Bővebben…