A hónap kedvencei #2


A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.


Eszter’s Offtopic – A házasság szent köteléke

Eszter blogján még a hónap legelején olvastam egy nagyon átfogó és nagyon elgondolkodtató cikket a házasság mibenlétéről, arról, hogy miért volt annyira “szent és megbonthatatlan kötelék” annakidején, és miért nem az már. Nagyon tetszett, ahogy a cikk összeszedte a prókat és kontrákat, valós képet mutatva arról, miért volt szinte kikerülhetetlen a házasság régen, és miért nem bűn vagy feslettsét, hanem egyszerű kényszermentes szabadság az ma, hogy már nem kell házasodnunk ahhoz, hogy boldoguljunk az életben. 

A cikk végeérhetetlen parázs vitákat robbantott ki, és én is ajánlom olvasásra, mert nagyon széles látókörű, jól kidolgozott írás.

A házasság szent köteléke

Nem hiszek a fals nosztalgiában, hogy régen az emberek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak voltak, a házasságok az égben köttettek, és a párok életük végéig szeretetben kitartottak egymás mellett. Száz, kétszáz évvel ezelőtt is emberek éltek a földön, semmivel sem voltak jobbak vagy rosszabbak, mint a 21. századi populáció. A körülmények változtak, és ez az, ami sok mindent átírt.

A cikk további részét itt olvashatjátok.

Réka, Via, D. Tóth Kriszta #sminknélkül

Smink. Nélkül. Is. Szép. Vagy.

Közhely? Igen. Lerágott csont? Igen. Kell beszélni róla? Igen. Van mit mondani róla? Igen. 

Úgyhogy ennek jegyében én sem megyek el amellett, hogy D. Tóth Kriszta kitartóan minden nap megmutatja a 40 éves, sminkmentes arcát a világnak, és hogy ez hatással van a nőkre. Legyen is. 

Biztos, hogy sokan kapták fel és vitték tovább a gondolatot, akikkel én találkoztam, Via volt a maga karakán módján, és Réka az elsősminkes élményeinek felidézésével és egy saját kis selfie-kihívással.

“Mi a baj? Beteg vagy?” – Nem, ez az arcom.

Senki sem születik pórusok nélkül. Mind szőrösek, ráncosak, hegesek vagyunk, és, ha megadatik az a privilégium, hogy megöregedjünk, csak még ráncosabbak leszünk. Legyen úgy.

Via cikkének többi részét itt olvashatjátok.

Smink nélkül – én így nézek ki

Az, hogy milyennek lát a környezetünk, sokszor azon múlik, hogy mi milyennek látjuk magunkat, és nem fordítva, mint ahogy azt sokszor hisszük.

Réka cikkét pedig itt találjátok.

NieNie Dialogues – Button hell

Stephanie Nielsonról már írtam nektek – tudjátok, ő az, aki a férjével együtt egy súlyos repülőgép balesetet szenvedett, és a teste több mint 80%-a égett meg, beleértve az arcát is. Stephanie-tól több megérintő életképet vagy kirohanást is olvashatunk, amik a “smink nélkül” és az “ilyen az arcom, ezt fogadd el” témához erősen kötődnek, hiszen számára kikerülhetetlen az a megpróbáltatás, amit a társadalom arra mér, akinek nem katalógusba illő babaarca van. 

Ez a cikk azonban, amit most hoztam, egy sokkal egyszerűbb, sokkal hétköznapibb módon érintett meg. A cikkhez tartozó kép kiborult gombokat ábrázol, és az első gondolatom az volt, amikor megláttam, hogy de csodás, milyen színes! – Majd elolvastam Stephanie szűkszavú vallomását arról, hogy “sokan sokféleképpen képzelik el a poklot, de számomra ez az: lapos tárgyak a földön”. 

Ahogy bevallja, hogyan okoznak a baleset óta nehézkesen működő ujjainak (amikből kész csoda, hogy megmaradt mind!)  gyötrelmet az olyan dolgok, mint a padlón szétgurult gombok vagy boltban a pultra ejtett aprópénz, eszembe juttatta azt, amit én a gyásszal tanultam meg: hogy néha a legnagyobb dolgokat is derűsen bírja az ember, míg máskor a legváratlanabb pillanatban a legártatlanabb dolgok gyűrik le…

Button hell

Today Lottie dropped the button box.
That’s when I decided I was in hell.


Stephanie cikkét itt találjátok.

Hírdetés

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.