nevelés címkéhez tartozó bejegyzések

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

Kategória: Kategória nélkül by

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

2015/01/img_0844.png

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

Hírdetés

A világ, amiben szörnyetegek élnek

Kategória: Kategória nélkül by

Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)

Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…

Nem normális, ha…

Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.

Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.

És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…

A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.

Gyűlölöm, amikor…

Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.

A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)

Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.

Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.

Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?

“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.

Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.

Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.

Válassz helyesen.”

Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Kategória: Kategória nélkül by

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!

Milyen szerencse!

Kategória: Kategória nélkül by

A pozitív pedagógia kapcsán hallottam nemrég egy előadáson egy nagyon jó technikát, amit érdemes mind a gyermekekkel, mind magunkkal szemben alkalmaznunk.

Tulajdonképpen a gondolat-nagytakarítás módszeréhez is tartozik, hiszen itt is a szavaink átformálásán keresztül formáljuk át a gondolatvilágunkat.

Tegyük tehát ezt: ahányszor meg akarnánk szidni gyermekünket vagy magunkat, mondjuk inkább azt, “milyen szerencse, hogy…”

Valahogy így működik:
De ügyetlen vagy, hogy leejtetted, szégyelld magad!
Milyen szerencse, hogy nem tört össze!
(vagy ha összetört) Milyen szerencse, hogy nem repedt meg a járólap!
(vagy ha megrepedt) Milyen szerencse, hogy nem vágtad meg magad!
(vagy ha megvágta) Milyen szerencse, hogy nem sérültél meg komolyabban!
(vagy ha megsérült) Milyen szerencse, hogy itt vagyok veled!

Gyakoroljátok a pozitív pedagógiát szeretteiteken és magatokon!