Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…

Dont Break the Chain

Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

Boldogságterv #11 – Célszalag és ami azután következik

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!”ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

IMG_0767.JPG

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!

Boldogságterv #10 – Egy sör mindig belefér!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Csak tedd a dolgod, ennyi az egész!

Még a NaNoWriMo előtt megosztottam veletek Elizabeth Gilbert beszédét a kreativitásról és annak forrásáról, de most ismét vissza szeretnék térni ehhez a beszédhez, mert volt benne még valami (amellett, hogy mennyit könnyíthet az életünkön nekünk, mint alkotóknak az a gondolat, hogy sem a sikereink, sem a kudarcaink nem száz százalékosan tőlünk erednek), amit aktuálisnak és fontosnak tartok megosztani így, NaNoWriMo idején. Liz Gilbert rávilágít arra, hogy csak az írókkal és más művészekkel kapcsolatban merül fel, hogy alkotói válságba kerülnének: senki nem kérdezi meg egy mérnöktől, egy könyvelőtől, egy mesterembertől vagy egy gyártósori munkástól, hogy be tud-e menni ma a munkahelyére vagy dolgozói válságba került? Elfogadjuk, ha valakinek problémája van a főnökével, a munkatársaival vagy akár a munkája természetével, de az alkotókon kívül senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy egy munkát, amit szeret, amihez a hivatástudat és a szakma szeretete fűzi, egyszer csak egy nap képtelen lenne elvégezni, mert rájön a görcs.

Ezért Liz Gilbert azt javasolja, hogy írókként, alkotókként is próbáljuk meg elengedni azt a maximalizmust, arra a (felsőbb hatalomnak is tulajdonítható) ihletre, géniuszra való törekvést, ami egy egyszeri ajándék lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy sokszor sőt minden alkalommal meg fog jelenni a munkánkban. Liz Gilbert igazán tudja, milyen az, amikor valakit megérint ez a fajta siker (hiszen az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című alkotása a saját elvárásait is messze meghaladva, önmagát is meglepve lett világszenzáció), és az előadásában arról is beszél, milyen érzés szembesülni valakinek azzal, hogy tegnap még egy ihletett művész volt, akinek a munkáját ünnepelték, ma pedig csak egy egyszerű munkás, akinek elvégzendő feladatai vannak, amik talán soha nem lesznek megint sikeresek, és talán az egész életét úgy kell leélnie és végigdolgoznia a választott hivatásában, hogy nem tudja ismét megcsillogtatni azt a géniuszt, ami egyszer megadatott neki.

Ezért Liz azt javasolja: csak dolgozz. Végezd el a munka rád eső részét, tekints úgy az írói (művészi) hivatásra, mint bármelyik másik szakmára. Mintha mérnök, vagy könyvelő, vagy gyári munkás lennél, csak ülj le minden nap az asztalodhoz, és végezd el a munkád, akkor is, ha ezzel nem teszel semmi világrengetőt.

És tulajdonképpen erről szól a NaNoWriMo is.

IMG_0741.JPG

Múlt héten a csalásról írtam, ami tulajdonképpen nem létezik ebben a versenyben, hiszen semmi másról nem szól, mint a szószám gyarapításáról. Ha úgy vesszük, az egyetlen célja az, hogy az írót leültesse az íróasztala mellé és rávegye, hogy dolgozzon, kitartóan, minden nap, a tökéletesség, a világsiker, az ihletett géniusz illúziója nélkül, csak végezze el a munkáját és tapasztalja meg az ebben rejlő jutalmat.

A NaNoWriMo, ha ilyen szemmel nézzük, azt a tévhitet hivatott eloszlatni, hogy egy író csak akkor érezheti sikeresnek magát, ha valami korszakalkotót, valami rendhagyót hozott létre. Ezzel szemben a NaNoWriMo plecsnit, a nyerteseknek kijáró címet és vállveregetést ad minden írónak, aki egy hónapon keresztül ráveszi magát arra, hogy egyszerűen csak elvégezze a munkáját: minden nap leírja a napi adagját, hozzátegyen átlagosan 1667 szót a szószámhoz, és ennyi az egész, ennyi az elvárás, semmi több.

Annyira kevésnek, szinte csalásnak tűnik, ha arra gondolok, hogy milyen értéktelen szutyokkal töltöm fel rosszabb napokon ezt a szószámot, de amint az eszembe ötlenek Liz Gilbert szavai arról, hogy mekkora kihívás egy írónak (vagy bármely művésznek) az, hogy egyszerűen csak írjon, írjon, írjon, hogy merjen értéktelen szutykokkal is foglalkozni, hiszen ez a munkája, akkor rájövök, hogy mennyire nehéz kihívás is ez és mennyivel több mindenre tanít annál, mint hogy mindig belefér az ember napjába még 1667 szó.

Az életben nincsenek szabályok

A férjemmel, Petivel is beszélgettünk egyik nap arról, hogy hogyan éltem meg azt, hogy látszólag csalással viszem végig az idei NaNoWriMót, de végül elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat, hiszen valójában nincsenek szabályok ebben a versenyben, így bármilyen szabály, amihez mégis ragaszkodunk, csak egy önkényes szabályalkotás önmagunktól, önmagunk számára.

– Jól teszed, szívem – mondta a férjem. – Ha belegondolsz, az életben sincsenek szabályok.

Ami persze egy borzasztó nagy általánosítás, egy bődületes túlzás, amire zsigerből rávágjuk: már hogyne lennének szabályok! De ahogy elgondolkodtam Petinek, a házi gurumnak a szavain, rájöttem, hogy igaza van, hiszen az életünk tele van olyan önkényes szabályokkal, amiket mi magunk hozunk önmagunk korlátozására: amiket semmilyen világi, vallási, jogi vagy erkölcsi kódex szerint sem lenne kötelességünk betartani, és mi mégis elvárásként támasztjuk magunkkal szemben.

Ahogy a NaNoWriMo esetében, úgy az életben is jó lenne, ha megtanulnék, megtanulnánk különbséget tenni aközött, hogy mik a valódi szabályok (amikből kevesebb van, mint hinnénk), és mik azok, amikkel csak önmagunkat korlátozzuk vagy terheljük. Pedig ebben a versenyben is csak egy célkitűzés van: itt és most legalább egy kicsit túltenni önmagunkon.

Egy sör mindig belefér!

Biztosan sokan ismeritek azt az anekdotát, amiben egy professzor egy ibrikkel, kövekkel és homokkal szemlélteti a diákjainak, hogy ha nem megfelelően priorizálják a dolgaikat, hamar feltöltik az idejüket a kevésbé fontos dolgok, kiszorítva a fontos dolgokat (azaz ha a homokot töltik először az üvegbe, nem jut hely a köveknek), míg ha megfelelően helyezik el az életükben a dolgokat, előbb a legfontosabb elemeket (a köveket) és később a kevésbé fontosakat, akkor ugyanúgy, ahogy a homok kitölti a kövek közti réseket, úgy az életükben is marad hely a fontos és kevésbé fontos dolgoknak egyaránt, az életük pedig így válik teljessé. Miután végez a demonstrációval, az egyik diákja felemeli a kezét és megkérdezi a professzort, hogy most, hogy az élet fontos és kevésbé fontos dolgait jelképező kövek és homok helyet kapott benne, valóban tele van az üveg? A professzor azt feleli: igen, most már valóban tele van. Erre a diák egy üveg sörrel a pulpitushoz sétál, felpattintja és az ibrikbe önti a tartalmát, a folyadék pedig kitölti a homokszemek között szinte láthatatlan űrt. – Látja, professzor úr – mondja a diák –, bármennyire is azt hinnénk, hogy az életünk teljes, egy sör azért mindig belefér.

Na, erre az anekdotára gondolok én, amikor azt mondom, hogy napi 1667 szó azért mindig belefér.

Ahogy a NaNoWriMóról szóló cikksorozatomban is írtam, a kihívás előtti egyik “házi feladat” az, hogy az ember megtalálja azokat a lehetséges réseket az időbeosztásában, azokat a potenciális lefaragható tevékenységeket, amikkel elég idő szabadítható fel egy hónap erejéig ahhoz, hogy valóban beleférjen az a napi 1667 szó. Nos, én az idén semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Nem kerestem lyukakat vagy felesleges tevéknységemet az időbeosztásomban, hiszen lényegében véve nem is volt időbeosztásom: azt leszámítva, hogy napi 8-9 órát munkával és 3 órát utazással töltök, annyira változékony most körülöttem minden, hogy nincsenek fix rutinjaim, megszokott tevékenységeim, amiket át tudtam volna fésülni és rájuk mutatni azzal, hogy na, téged hanyagolni foglak egy hónapig. Idén egyszerűen fejest ugrottam a kalandba, lesz ami lesz alapon.

Az első hétvégén rengeteget nyüzsögtem a chaten és a fórumon, és nagyon jól is éreztem magam, de aztán azon vettem észre magam, hogy azóta szinte be sem léptem egyik helyre sem. Először elszomorodtam, hogy a NaNoWriMónak ezt a jellegzetes erejét, a közösség támogatását, a nagy össznépi banzáj hangulatát nem használom ki, de aztán rájöttem: idén talán ez volt az én lefaragható tevékenységem, aminek a helyére elfért az a napi 1667 szó, ahova befért a mindennapi írás robotja.

Úgy tűnik, ha valaminek helyet szeretnénk szorítani, annak helyet fogunk – még ha akaratlanul is tesszük, és felfedezzük neki a helyet az éltünkben akkor is, ha látszólag nincs ott már semmi tér. Mert, bizony, egy sör azért mindig belefér!

Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?

Boldogságterv #7 – A nagy kaland

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eljött a november, és ezzel eljött a kihagyhatatlan NaNoWriMo ideje is. És mivel tavaly megígértem magamnak, hogy ezt a megmérettetést egyik évben sem fogom kihagyni, így valószínűleg – reményeim szerint – a novemberi regényíró kihívás még sokáig az életem része lesz. Ezért arra gondoltam, hogy novemberben arra fogok koncentrálni a boldogságtervem keretében, hogyan tesz boldogabbá, ha minden évben belevágok ebbe a kalandba.

Ugyan ez egy nagyon speciál élmény, de talán más is kamatoztathatja a tapasztalataimat, hiszen akár egy hónapos, vagy rövidebb, vagy hosszabb időtávban gondolkodva, mindenki életében előfordulnak olyan nagy projektek, nagy kalandok, amik sok időt és energiát elvesznek és – nem akarok hazudni – sok hullámheggyel és hullámvölggyel járnak, de végső soron mindig érezzük, hogy érdemes volt belevágni.

IMG_0679.PNG

Számotokra mik azok a megpróbáltatásokkal teli nagy projektek, amikbe gondolkodás nélkül belevágnátok újra és újra?

NaNoWriMo 2014 – Én idén is ott leszek

Hamarosan itt a november, ami azt jelenti, hogy eljött (a csizmaidőszak, a Goldenblog és a Mikulás-dömping mellett) a NaNoWriMo, az egy hónapos regényíró kihívás ideje.

https://41.media.tumblr.com/679789115171e94a241573b4e4f115bb/tumblr_mjgnixYUsZ1ryd2b2o1_500.jpg

Nagy dilemma volt a számomra, hogy nevezzek-e az idén, hiszen az építkezés, a szakdolgozat leadás és itt a blogon a boldogságterv projekt újraindítása mellett a legkevésbé sem alkalmas az idő. De hát éppen ez itt a lényeg, éppen ez a NaNoWriMo szellemisége: hogy az idő soha nem alkalmas, a körülmények soha nem adottak, ezért semmi okunk nem lehet rá, hogy ne vágjunk bele pont most.

Különben is megígértem magamnak, hogy minden évben benevezek a regényíró kihívásra, úgyhogy most sem lesz ez másként: novemberben papírra vetek 50000 szót (vagy amennyit csak tudok). Ki csatlakozik hozzám?

Lelkesítőül olvassátok el a kapcsolódó cikkeimet (itt és itt), különösen az utolsó pillanatos beugróknak szólót (itt), és regisztráljatok a honlapon, csatlakozzatok a magyar közösséghez!

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Boldogságterv #5 – Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?

Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!