Titkos kert – színező és még több

Újra kapható az ország könyvesboltjaiban a Titkos kert színező, ezért megragadom az alkalmat, hogy írjak erről a csodás kis jelenségről.

Amikor először találkoztam ezzel az új divathullámmal, arra gondoltam, ó, én ezt jelentősen olcsóbban is meg tudom oldani az internetről letöltött színezőmintákkal! Aztán volt szerencsém személyesen is találkozni a könyvvel, majd kétségbeesetten letölttettem pár oldalt belőle a férjemmel, pár napon belül pedig már – az országos készlethiány ellenére – kaptam is egy saját példányt az apósomtól. (Hogy hogyan varázsol elő ilyen nemlétező készleteket, nem tudom.)

  

De hogy miért olyan különleges ez a színező, pont ez a színező? – Nem egészen tudom.
A minták gyönyörűek, ez való igaz: színezni vágyó felnőtteknek készült, valódi művészi munka. De nem egyszerűen ez lehet a siker titka világszerte.

Gretchen Rubin története jutott eszembe arról, ahogy évekig ádáz módon titkolta a rajongását a gyermekirodalom és az ifjúsági könyvek iránt, mígnem a szülői munkaközösségben véletlenül elkottyintotta ezt az információt önmagáról – és mire észbe kapott, már olvasókört alapítottak, akik rendszeresen összejártak és tematikus bulikat rendeztek az éppen terítéken lévő gyerekregények köré.

Valahogy így vannak az emberek a színezővel is. A színező gyerekeknek való időtöltés – és mégis, szemmel láthatóan nagyon sok felnőtt is égő lelkesedéssel dobja be magát ebbe a szórakozásba, és csak méginkább fellelkesül, amint látja, hogy nincs egyedül, hogy ez nem ciki, sőt. 

A férjemmel gyakran beszélgetünk róla, legutóbb a webgrafikák kapcsán, de volt már szó a számítógépes játékok szinkronhangjairól, képi és történeti világáról, de a fanfictionökről, fanartokról is, hogy a művészet egyáltalán nem letűnt dolog a mai világban, csak egy kicsit talán máshogy foglalja el a helyét a hétköznapi szórakozásban. 

A Titkos kert színező egy nagyon jó példa arra, hogy egy művészeti alkotás sikerét hogyan sokszorozza meg az, ha nem csak passzív befogadóvá akar tenni, de aktívan bevon az alkotás folyamatába. 

A színező, és az, ahogy a híre terjed az interneten, arra is remek eszköz, hogy egy jellemzően introvertált, magányos tevékenységbe közösségi élményt csempésszen. Ilyen például a Pillecukor blog Szilvijének kezdeményezése, a #szinezzunkegyutt hashtag, ami alá gyűlve egyfajta virtuális színezőklubot alapíthatunk, megosztva egymással az élményeket. 

A Titkos kert színező tehát

  • Gyönyörködtet
  • Alkotásra hív
  • Pihentet
  • Sikerélményt nyújt
  • Közösségi élményt ad

Aki szeretne megismerkedni ezekkel a különleges rajzokkal és a színezés élményével, mielőtt elszalad az első könyvesboltba vásárolni, az töltse le az alkotó, Johanna Basford blogjáról a következő színezője egy oldalát

Reklámok

Közönségből kórus – a tehetség benned is megvan

Hogy mennyire alábecsüljük a bennünk rejlő művészi képességeket, arról már írtam.

Ha úgy gondolod, hogy nincs zenei tehetséged, nézd meg ezt a videót arról, hogy egy közönség, bármelyik közönség (akár te is ott ülhetnél a sorok között) hogyan válik pillanatok alatt összehangolt kórussá.

Te melyik képességedet becsülöd alá?

A bennünk rejlő művészet

A hétvégi “személyiségfejlesztés zenével” előadáson volt szerencsém meghallgatni egy parasztasszony spontán siratóénekét édesanyja ravatala mellől. Amellett, hogy a személyes érzelmeimet is mélyen érintette a dal, elgondolkodtatott, hogy mennyi időt, energiát, aggodalmat fecsérlünk arra, hogy tanult minták mentén próbáljunk alkotni, ha egyáltalán alkotunk, miközben kegyetlenül bíráljuk magunkat. Ezzel szükségtelenül elvágjuk magunkat a művészet lényegétől, a spontán alkotás gyógyító, pihentető erejétől, az önmagáért végzett tevékenység örömétől, méghozzá azért, hogy olyan tanárok és más kritikusok elvárásainak feleljünk meg, akik már régen nem állnak a hátunk mögött és nem figyelik sasszemekkel munkánkat.

Hogy visszatérhessünk az alkotásnak ahhoz a tiszta és természetes folyamatához, amit gyermekkorunkban olyan magától értetődően műveltünk, de valahol az elvárások és mércék tengerében mintha elvesztettük volna, zárjuk magunkra az ajtót – mind fizikailag, mind tudatunkból kirekesztve a figyelő szemeket -, és ne tartsunk szem előtt más elvárást, csak azt, hogy felszabadultan élvezni fogjuk a bennünk rejlő művészetet.

Írjunk!

A spontán írásról már ejtettem szót. Vegyünk magunk elé egy üres papírt és ceruzát, vagy képernyőt és billentyűzetet, ahogy jólesik. Kapcsolhatunk zenét, vagy írhatunk csendben, csak belső világunkat figyelve. Választhatunk egy témát, amiről írni szeretnénk, vagy leírhatunk egy gondolatindító mondatot (“azon gondolkodtam, hogy…”, “szerintem…”, “azt akarom, …”, stb). Aztán csak írjunk-írjunk-írjunk. Nem bírálva magunkat sem a stílust, sem a tartalmat tekintve. Ha újraolvasva feldolgozásra érdemesnek ítélünk egy-egy gondolatot, annál jobb, de ne feledjük: a tevékenység élvezete a cél!

Rajzoljunk!

Ehhez már feltétlen papír kell. Fogjunk egy ceruzát, és engedjük szabadjára. Kacskaringók, foltok, vonalak, szögek – nem kell, hogy értelmezhető minták kerekedjenek ki belőle, kivéve, ha az esik jól. Csak élvezzük azt, ahogy a vonalaink kitöltik a teret.

Fessünk!

A ceruzához hasonlóan az ecsetet, a színeket is szabadon engedhetjük a papíron. De az is jó játék, ha bő vízzel színezett vízfestékkel színes pacákat cseppentünk-maszatolunk a papírra, és szemlélődve megpróbálunk rájönni, mit üzen ez nekünk, majd tussal vagy filccel kiegészítjük, keretbe foglaljuk a színeket. Itt sem kell, hogy értelmezhető formákat kapjunk. Nem verseny ez, amelyben arra vagyunk kíváncsiak, ki látja meg a legügyesebb figurát a papíron, hanem élvezzük, ahogy elmerülünk a szemlélődés és a felfedezés örömében.

Énekeljünk!

Volt már szerencsém zeneileg teljes mértékben képzetlen emberek spontán kórusában énekelni, ahol az egyenletes dünnyögésből-zümmögésből idővel megérintően szép, ősi dallam kerekedett ki. Ezt az elvárások nélküli, spontán zeneiséget hagyjuk kibontakozni magunkban. Csak kezdjünk el dúdolni – a zuhany csobogása kézenfekvő aláfestés ehhez -, és hagyjuk, hogy a dallam spontán módon kanyarogjon arra, amerre vágyik.

Táncoljunk!

Még a nyáron volt Viánál táncos kihívás. Nem szeretném Via szavait lopni, hiszen remekül leírta az élmény lényegét, kattintsatok át.

Számomra az írás, a vizuális alkotás és valamelyest a zene az, amitől nem félek, amivel kapcsolatban pozitív élményeim vannak, és több-kevesebb tehetséget érzek magamban. Ellenben a tánc! Bármilyen mozgásforma gyakorlása kisebb-nagyobb szorongást vált ki belőlem, mert ezen a téren esetlenebb, gátlásosabb, ügyetlenebb vagyok, és jobbára negatív visszajelzéseket kaptam a múltban. De kipróbáltam a spontán, semmire sem adó, kifulladásig tartó féktelen ugrándozást és kalimpálást a zenére, és csodálatosan felszabadító érzés volt.

Ebből az élményből kiindulva bíztatok mindenkit arra, hogy ne legyintsen, ne mondja azt, hogy “ez bennem úgysincs meg”, hanem hagyja a küszöbön kívül az értelmetlen elvárásokat, zárja magára az ajtót, és adja át magát a benne rejlő művészetnek. Hiszem, hogy ha én katartikusan élvezni tudtam a legnagyobb mumusomat, a táncot, akkor bárki képes erre bármely művészeti ágban.