Boldogságterv – márciusi tapasztalatok, áprilisi fogadalmak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Nos, a márciusi nagy, munkába lendülős, projektes tervről egy gyengécske beszámolót hoztam eddig, és nem ígerhetem, hogy ez a mostani sokkal izmosabb lesz. Nem mondhatnám, hogy sikerült munkába lendülnöm márciusban – az óvodai gyakorlatomon túl vagyok, de az esküvőm szervezése nem halad, a Kincsesfüzeten fennállása óta először elértem abba az állapotba, hogy csak néhány cikkem van előre megírva, a főiskolán most először nem sikerül szem előtt tartanom a határidőket, a háztartásom csak azért néz ki valahogy, mert a vőlegényem egy tündér és átvette tőlem a feladatokat, a szervezetem pedig vadul tiltakozik a terhelés ellen, a munkából egy hétre kiestem, és mire elértem a hónap végére, ismét ágynak zuhantam, ezúttal lázzal és torokgyulladással.

Milyen bíztató tapasztalatokat is gyűjthetnék össze ezek után a munkáról?…

Légy ott, ahol vagy

Nemrégiben írtam Cesar Millan révén arról, hogy milyen nehéz a jelen pillanatban lenni. A kedvesem vetette fel, de igazat adok neki, hogy az energiáim zöme nem azzal megy el, amit csinálok, hanem hogy közben aggódom amiatt, ami lesz, és önsajnálatba kergetem magam amiatt, ami elmúlt. Igyekszem tehát emlékeztetni magam: légy ott, ahol vagy, csináld azt, amit csinálsz.

A dolgok megtörténnek

Ahogy édesanyám viccesen mondani szokta, “úgy még sosem volt, hogy sehogyse lett volna”. Nem mindig alakulnak a legjobban a dolgok, de alakulnak, akkor is, ha nem tudjuk száz százalékosan rajtuk tartani a szemünket. Talán nem a legjobb szcenárió szerint, de valószínűleg nem is a legrosszabb szerint, ahogy az aggodalmunkkal magunk elé festjük.

Kérj segítséget

Sokszor kértem segítséget ebben a hónapban, ami azt jelentette, hogy a barátaim és a kollégáim előtt, akik általában a vidám, könnyed, összeszedett oldalamról ismernek, fel kellett fednem a fájdalmaimat, a félelmeimet, a gyengeségeimet, a kedvesemet pedig, aki így is sok terhet cipel mellettem, még tovább kellett terhelnem. Nem könnyű dolog segítséget kérni, de mindenkinek megvan a joga, hogy ne mindig a legjobb formáját hozza.

Szia, április!

A legutóbbi boldogságterv beszámolómban írtam, hogy Gretchen Rubin részben azért is kezdett neki a boldogságtervének, mert a boldog emberek felkészültebben várják a csapásokat.

Nos, a márciusi fogadalmaim inkább praktikusak és nagyravágyók voltak, mint hogy a boldogságomat szolgálták volna. És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek felkészülten.

Ezért úgy döntöttem, az áprilist – ha már úgyis a bolondok napjával kezdődik – az örömnek szentelem. Ez nem azt jelenti, hogy sutba vágok minden mást – de felmentem a boldogságtervemet az alól, hogy a boldogságomat szolgáló fogadalmaknak kelljen egyben tartaniuk az életem. A boldogságtervem tényleg legyen valami olyan plusz a napjaimban, ami megadja az energiát a tennivalókhoz – a dolgokhoz, amik egyébként úgyis megtörténnek.

Ragyogj! – Áprilisi fogadalmak

  • Mosolyogj! – A tükörbe nézve, a másik emberre, a napsütésre, vagy csak úgy.
  • Lásd a szépet! – Hogy ebből fotókihívás kerekedik-e, vagy csupán a szépre való rácsodálkozás, nem tudom, de igyekszem több szépséget meglátni magam körül.
  • Mozdulj ki! – Tedd ki a lábad a házból!
  • Sminkelj! – Az önsajnálat egyik legszembetűnőbb jele, ha elhagyom magam. Nem sminkelni magam nem csupán lustaság, hanem gyakran az a morcos döntés reggel, hogy “igen, rossz napom van, és azt akarom, hogy ezt mások is lássák!” Azon kívül, egy kis smink tartást ad és feldob. Úgyhogy elő a festékkel!
Reklámok

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?