Mormon péntek: a legfontosabb sztori

Egy régóta félbemaradt cikk várakozott a jegyzeteim között, mert nem tudtam, milyen tanulságot vonhatnék le a gondolataim sorából, ezért nem osztottam még meg veletek. Aztán ráakadtam erre a videóra a Mormon Channel twitter csatornáján.

A videóban egy tanulságos történetet hallhatunk arról, hogy amikor úgy érezzük, a dolgaink rosszul alakulnak, hogy a sors (vagy Isten) kegyetlenül keresztülhúzta a számításainkat, megsemmisítette minden addigi erőfeszítésünk eredményét, felégette előttünk az utat, akkor még nem tudhatjuk, milyen új dolgoknak nyitott ezzel utat, nem tudhatjuk, hogy az élményeink, a nehézségeink milyen erősségekkel ruháznak fel, milyen lehetőségek felé indítanak el.

Számomra azonban (sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon) ez a mormon üzenet sem azt üzente, amit szándékozott: nem azt, hogy el kell fogadnunk Isten terveit az életünkkel, hanem azt, hogy el kell fogadnunk, hogy rossz dolgok igenis történnek velünk, és csakis rajtunk áll, hogy mit olvasunk ki belőlük, rajtunk áll, hogy milyen hatást fognak gyakorolni ránk: hogy összetörnek vagy megerősítenek minket. Csakis rajtunk áll, hogy mi lesz a történetünk tanulsága.

De miről is akartam írni nektek eredetileg?

Mint tudjátok, idén ismét belevágtam a Book of Mormon in 365 Days olvasó kihívásba, nem is elsősorban a Mormon könyve miatt, hiszen az olvasás nagyobbik részét nem a könyv lapjain, hanem az instagram kommentek között töltöm, hiszen sok inspiráló és elgondolkodtató hozzászólást, személyes történetet olvashatok itt, és tanulhatok abból, ahogy az emberek megélik, elmondják, értelmezik a saját életük történeteit és igyekeznek tanulni, gazdagodni általuk.

Ugyanakkor mindig elgondolkodtat, amikor olvasom azt az elragadtatást, amivel magát a könyvet dicsérik – és itt most nem csak a mormonokra gondolok. A mormonok főleg a Mormon könyvéért rajonganak, a keresztények ugyanígy a Bibliáért. Bödőcs Tibor humorista szavai jutnak eszembe, aki találóan megjegyezte, hogy míg a keresztények forgatni is szokták a lemezt, addig a zsidók csak a Biblia A oldalát hallgatják. (Ha pedig olcsó módon tovább akarom fűzni a poént, míg az Ószövetség az A oldal és az Újszövetség a B oldal, addig a Mormon könyve lehetne a bonus track, a lemezről kimaradt dalokkal.)

Ahogy a mormon misszionárius fiúk egyszer rámutattak: a Biblia és a Mormon könyve sem más, mint egy család sok nemzedékre visszamenő története, egy családi kalendárium, jótanácsok, intelmek és inspiráló családi sztorik gyűjteménye, ami arra szolgál, hogy az olvasói gazdagodjanak és útmutatást nyerjenek belőle. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik az ilyen gyűjteményeket, hiszen így vagy úgy minden ember így keres támaszt és inspirációt, ez az emberi természet elszakíthatatlan része: sztorikból tanulunk. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy gyerekkoromban anyukám meséket szőtt nekem, vagy a Grimm gyűjteményből olvasott, ahogy apukám ezredszerre is elmesélte a határőrként eltöltött idő sztorijait, ahogy a nagymamám a cseléd éveiről beszélt, a nagypapám arról, amikor mentősofőr volt, vagy hogy soha nem tudtam elégszer hallani a szüleim megismerkedésének történetét. Szeretjük a sztorikat. Szeretjük újra és újra elolvasni vagy meghallgatni őket, és attól függően, hogy öt, tizenöt, huszonöt, negyvenöt vagy nyolcvanöt évesek vagyunk, más és más élethelyzetekben, mindig más és más tanulságot vonunk le belőlük, mással gazdagítanak.

Azt esik csak nehezemre megérteni, amikor az emberek látják, hogy egy ezeréves történetet ezérféleképpen értelmezhetünk (akár ezerféle helyesnek tűnő és felemelő módon), miközben tudják, hogy még ezer ilyen történet van szerteszét a világban, és ez mégsem arra indítja őket, hogy alázattal legyenek mások iránt (más sztorik és más értelmezések iránt), hanem piedesztára emelnek egyetlen könyvet, egyetlen sztorit, kirekesztő szabályokat és dogmákat alkotnak belőle, kikiáltják azt az üdvözülés egyetlen kulcsának, sőt mi több, minden vesszőjében és minden hasonlatában valósnak és igaznak fogadják el. Mintha a teknős és a nyúl történetét elolvasva csak akkor hihetném el, hogy a kitartó munka jobban meghozza a gyümölcsét, mint az, ha a saját csodálatosságunktól eltelve ülünk a fenekünkön, hogyha hajlandó volnék egyben elismerni azt is, hogy léteznek beszélő állatok. Nonszensznek hangzik, ha La Fontain meséiről mondjuk azt, hogy csupán ugyanolyan tanmesék, mint ezernyi másik az emberiség történetében, de háborúkat indíthat el, ha a Bibliáról vagy más vallások szent könyveiről sugalljuk ugyanezt.

Ha vallásos közegben mozgok (mint például amilyen most a Mormon könyvét olvasók tábora), minduntalan kihangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan olvassa és értelmezze a szentírásokat, keresve bennük a választ a kérdéseire. Csakhogy a bökkenő, amire fel szeretném hívni a figyelmet, abban áll, hogy szinte bármilyen forrást választhatnánk ehhez a munkához. Legyen szó bármilyen “bibliáról” (eredeti értelmében véve, pusztán könyvek gyűjteményeként gondolva rá), ami emberekről szól és kellően terjedelmes, rétegelt, hiszem, hogy ha választ keresünk benne, választ fogunk benne találni a kérdéseinkre – bármelyik kérdésünkre. Miért? Mert ez az emberi jellemzőnk, ilyenek vagyunk: sztorikból tanulunk. Szeretünk sztorikat értelmezni, és végső soron az életünk sem más, mint egy sztori, amit mi magunk írunk, méghozzá azzal, hogy eldöntjük, hogyan magyarázzuk a fordulatokat, amik megesnek velünk, eldöntjük, hogy mindabból, amit látunk vagy hallunk a világban, mit szövünk bele és hogyan.

Az egyik olyan mondat, ami gyakran hangzik el tragédiák idején és amitől egyszerűen elgurul a gyógyszerem, ha hallom, a következő: Ez Volt Isten Akarata. De nem azért bosszant fel annyira ez a mondat, mert Istent vitatom benne, hanem azért, amire az emberek általában használják. Azzal, hogy a nagy Mesemondóra mutatnak, mondván, hogy úgyis ő írja a történetet, gyakran lesöprik a saját felelősségüket, hogy maguk értelmezzék az életük sztoriját és maguk fundálják ki, mi legyen benne a következő fordulat, hogy mi legyen az a végkifejlet vagy tanulság, ami felé el akarnak indulni. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy “ez volt Isten akarata” (igen, akkor is, amikor meghalt az édesanyám), de még senkit nem hallottam, aki hozzátette volna, hogy “a te dolgod pedig az, hogy kifundáld, mihez kezdj vele”.

Azt hiszem, valójában nem az zavar, hogy vannak olyan emberek, akiknek vannak kedvenc történetei – hogy vannak, akik ugyanazt a könyvet olvassák el ezerszer, ahelyett, hogy ezer különbözőben keresnék a választ a kérdéseikre. Hanem az, amikor könyvekről vitatkoznak, a források értékéről és igazáról, arról, hogy léteznek-e égő csipkebokrok és beszélő állatok, ahelyett, hogy elismernék a saját felelősségüket a sztorik értelmezésében és abban, hogy mihez kezdenek velük. Hiszen elolvashatjuk ugyanazt a sztorit és juthatunk ezerféle következtetésre. Elolvashatunk ezren ezer különféle sztorit, és a végén érthetünk egyet ugyanabban a tanulságban. Végső soron viszont ezek nem mások, mint sztorik és értelmezések. A legfőbb céljuk pedig szerintem nem az, hogy vérre menő küzdelmet folytassunk arról, kinek melyik a kedvenc könyve, vagy hogy elbújjunk a felelősség elől, hogy egy megfoghatatlan külső erőre hivatkozva sodródjunk, mondván, hogy “ilyen az élet”, “shit happens”, “ez volt Isten akarata”.

Gyerekkorunktól fogva szeretjük a sztorikat. Sztorikat hallgatunk, sztorikat tanulunk értelmezni és végül sztorikat mesélünk. Mindezt pedig nem cél nélkül tesszük, hanem azért, hogy megtanuljuk elmesélni a legfontosabb történetet: a saját sztorinkat.

Reklámok

Mormon péntek – A teendőlista

Al (Fox) Carraway, ajánlotta az instagramján az új Mormon Message videót, amiben ő is feltűnik a férjével és a nemrég született kislányukkal együtt. Az ő rövidke szerepük miatt kattintottam a videóra, de úgy gondolom, egyébként is érdemes rá, hogy megosszam veletek.

A Mormon Üzenetek gyakran a konferenciai beszédek részleteit dolgozzák fel. Így van ez ennek a videónak az esetében is, amiben Gordon B. Hinkley beszédének egy részlete jelenik meg, az üzenete pedig a következő:

  • Ha nem pipáltál ki mindent a napi teendőlistádon, még nem jelenti azt, hogy sikertelen vagy.
  • A legfontosabb teendőid gyakran nem is szerepelnek a listán.
  • A legfontosabb teendőid gyakran csak apróságoknak tűnnek, vagy bosszantó közjátékoknak, és nem is tudod, hogy azok voltak a legnagyobb dolgok, amiket aznap véghez vittél.
  • Soha nem tudhatod pontosan, mennyi jót teszel a világban.

Mormon péntek és sikerlecke a zaklatásról

A legutóbbi mormon üzenet (az egyház által készített kisfilm) az iskolai zaklatásról szólt, és azt üzente: bár senki nem tökéletes, de mindig dönthetünk úgy, hogy a hibáit akarjuk inkább látni, mert úgy könnyebb vagy mókásabb, vagy az értékeit keressük inkább.

Ezzel majdnem egyidőben érkezett hozzám Szalay Ádám egyik sikerleckéje a Sikerkód hírlevélben, ahol Alexander Oakwood: Mikor mondjunk nemet c. könyvéből idézve az összehasonlítás fajtáiról ír. Eszerint akkor kerülünk összehasonlítási csapdába, amikor nem a valós képet akarjuk látni magunkról, hanem (pozitív vagy negatív) prekoncepciókat gyártunk, és aszerint “vadásszuk” a visszajelzéseket, úgy mérjük össze magunkat másokkal, hogy bizonyítékokat kapjunk.

Van, aki “pirospontokat” akar gyűjteni: ő olyanokat keres, akik egy általa kiválasztott tulajdonságban gyengébbek nála (kevésbé szépek, sikeresek, tehetősek, népszerűek, stb.). Van, aki pedig “feketepontokat” gyűjt, mert úgy gondolja, ő csúnya, szerencsétlen, tehetségtelen, alkalmatlan, és mindig talál olyanokat, akikkel összemérve megerősítést kap erről. És ezzel kész is az önfenntartó játszma: a feketepontosok állandó áldozatai azoknak a pirospontosoknak, akik nemcsak passzívan, magukban gyűjtik a pontokat, hanem igyekeznek másokat olyan helyzetbe hozni, ahol pontokat gyűjthetnek be tőlük.

Nekem hatalmas gyakorlatom van a feketepontos életmódból – a gyerekkorom és a fiatalságom ennek jegyében telt, és bár folyamatosan fejlődök, még mindig hajlamos vagyok rá, hogy visszaessek ugyanazokba a csapdákba. És őszintén megvallom, hogy még ha értem is, mégis nehéz átéreznem azt, hogy a játszma másik oldalán lévők, a pirospontosok is ugyanúgy csapdában voltak: ugyanúgy nem voltak képesek vagy hajlandók szembenézni önmagukkal, őszintén felbecsülni a saját erősségeiket és gyengeségeiket.

Te szoktál pontokat gyűjteni?

Hogyan állíts össze egy inspiráló beszédet?

A mormon péntek rovatomban már több videót is hoztam a mormon üzenetek csatornáról. Aki szeretné megtanulni, hogyan írjon hasonlóan frappáns, szívhez szóló, rövid inspiráló beszédeket, annak talán hasznos lesz ez a cikk, amit az LDS Living Magazinból hoztam el.

Thomas S. Monson elnök beszédeinek tanulságaként öt tipp, aminek segítségével jó inspiráló beszédet írhatsz:

  1. Használj fel egy igaz történetet! A legjobb módja, hogy megragadd a közönség figyelmét és felkeltsd az érdeklődésüket a téma iránt, az, ha egy igaz történettel indítasz. Nem kell, hogy ez a saját történeted legyen – ha nem tudsz felidézni olyan személyes emléket, ami megfelelően illusztrálja a mondandódat, mondd el valaki más történetét.
  2. Tedd fel magadnak a kérdést: hogyan illusztrálja ez a történet a mondandómat? Meg kell találnod a valódi kapcsolatot a történet és a témád között. Ne mesélj irreleváns történeteket csak azért, mert szórakoztatóak, és ne akarj összefüggést erőltetni oda, ahol nincs.
  3. Fogd rövidre! Bármennyire szeretik is az emberek a történeteket, ha túl hosszúra nyúlnak, a hallgatóság elunja magát. Ne merülj el a részletekben, hanem mindig tartsd szem előtt a fő üzenetet, és mindent, ami nem szolgálja a célt, lépj át.
  4. Tisztázd és emeld ki a tanulságot! Ha egy háromszáz főből álló közönség előtt beszélsz, akkor a történetednek háromszáz különböző értelmezése születik. Ezért tisztázd, hogy mit akartál üzenni vele, és többször is ismételd el, mi volt a tanulság, amit át akartál adni.
  5. Kösd az üzenetedet a szentírásokhoz! Támaszd alá a történetedet azzal, hogy a szentírásokból származó idézetet keresel a témában. (Megj.: természetesen más forrásból származó idézetet is kereshetsz az üzeneted megerősítésére.)

Mormon péntek – Nehéz napok

Mostanság elmaradtam a rendszeres rovatokkal – mormon péntek, boldogságterv, és hétfőn is alig sikerült kipréselnem magamból néhány tételt a hálalistámra -, a kommentek megválaszolásában sem jártam az élen, és bár nem láttátok a hatását itt a blogon, de az előre ütemezett bejegyzésekből is kifutottam a héten – ha volt is olyan a blog életében, hogy nem volt valami a sorban, nem mostanában volt… Ezen kívül az e-mailjeimre sem válaszoltam (itt is bocsánat mindenkitől, aki életjelre várt tőlem), a háztartás is szaladt, a rendszeres programjaimat (pl. mormon angol) is elblicceltem. Szó mi szó, nem voltam jó passzban mostanában, rég nem látott hullámvölgybe kerültem – bár azt hiszem, már kezdek “visszatérni az életbe”. Tépelődtem, hogy leírjam-e nektek ezeket a dolgokat (most és a jövőben), hiszen a Kincsesfüzetet azzal a küldetéssel indítottam el, hogy ez a blog egy maximálisan és kizárólag pozitív és építő jellegű hely lesz – panaszfalnak, dühöngőnek, kummogónak vannak más felületeim és módszereim. De megszavaztátok már, hogy több személyes tartalmat szeretnétek a blogon, többet látni a bloggerből – nos, a blogger meg néha sír, csapkod, és nem akar írni…

El kell viszont mondjam azt is, hogy a “vezetéknélküli kapcsolat” ember és ember, blogger és olvasói közt jól működik. Ugyanis aznap, amikor kifutott az utolsó előre ütemezett bejegyzésem, és nagyon magam alatt voltam, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy lesz erőm nekiveselkedni és újra írni, ugrásszerűen megnőtt a megjegyzések száma itt a blogon. Gyakran, amikor úgy érzem, hogy írtam egy jó, érdekes, megmozgató témát, nulla visszajelzés érkezik, de amikor a lelkem mélyéig szükségem volt egy kis támogatásra, visszajelzésre, akkor írtatok. Szóval tudjatok róla, hogy szuper, intuitív, támogató, ölelni való olvasótábor vagytok.

Úgyhogy erre a mormon péntekre hoztam egy kis videót a nehéz időszakokról.

Mormont péntek – A rút kiskacsa

Peti óvodai emlékei kapcsán az én gyerekkori élményeim is felelevenedtek, és a grafológus munkatársammal való beszélgetés során – aki valóban olyan, mint egy jó pszichológus – ismét eszembe jutott, hogy miért is szeretem annyira Andersen rút kiskacsáját. Hiszen én is a rút kiskacsa megcsipkedett, megszólt, kilökött szerepében nőttem fel, és csak nagyon sok idő után sikerült letekintenem a víz tükrére…

Ezért az eheti Mormon Péntekben az alábbi lélekemelő videót szeretném megosztani.

“Ez a tudás mindent megváltoztat. Megváltoztatja a jeleneteket. Képes megváltoztatni a jövőtöket. És meg tudja változtatni a világot is! […] Mindig hallhattok majd olyan hangokat, melyek azt mondják, hogy bolondok vagytok, ha hattyúnak képzelitek magatokat, és azt ismételgetik, hogy csupán rút kiskacsák vagytok, és ne is számítsatok rá, hogy bármi mássá válhattok. De ti okosabbak vagytok ennél.” (Dieter F. Uchtdorf)

Mormon péntek – Alázat és türelem

Már többször találkoztam a mormon fiúk körében az alábbi passzussal.

“És ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.” (A Mormon Könyve, Ether 12:27)

Először nagyon rossz érzéseket keltett bennem ez a részlet, de még mindig vegyes érzelmekkel viszonyulok hozzá – leginkább amiatt, mert a “megalázkodás” egy elég negatív tartalmú szó. Az alázat már más tészta – gyakran hallom a tanáraim szájából is, hogy alázattal kell fordulnunk a pedagógusi hivatás felé. Alázattal, azaz nem pökhendin és kivagyin, hanem elfogadva azt, hogy nem vagyunk sem mindenhatók, sem mindentudók.

A Sikerkód Facebook oldalán találkoztam a minap az alábbi idézettel:

“Amikor gyomok ütik fel a fejüket a kertedben, akkor nem segít, ha azt mondogatod: nincsenek gyomok, nincsenek gyomok, nincsenek gyomok… Nem segít az sem, ha úgy teszel, mintha nem lennének ott. Nem számít, milyen erővel összpontosítasz a gyönyörű virágokra, amelyek ugyancsak a kertedben nőnek. A gyomok nem tűnnek el, csak akkor, ha leguggolsz és kihúzogatod őket. A saját életedben se használ, ha semmi mást nem teszel, csak a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz és közben arra vársz, hogy a problémáid eltűnjenek. Ha ott vannak a gyomok, törődnöd kell velük.” (Nick Ortner)

Ez a fajta alázat vagy “megalázkodás” lehet az, ami segít őszintén szembenézni a problémáinkkal. Azzal, hogy vannak gyengeségeink, amikkel együtt kell élnünk, és ha alázattal elfogadjuk és beismerjük őket, elkezdhetünk dolgozni rajtuk, és velük együtt vagy őket legyőzve lehetünk sikeresek, teljesek, boldogok.

És mivel nem tudtam dönteni, ezt a gondolatomat osszam-e meg vagy a pillecukros kisfilmet, amit az óra végén lelki üzenetként megtekintettünk, ezért az alázat mellé elhozom most a türelemről szóló gondolatokat is.