Isaac Asimov: Alapítvány – A legkisebb királyfi története

Mi is lehetne más az államvizsgám utáni első cikk itt a blogon, mint egy mese-vonatkozású írás?

Az elmúlt “láblógázó” hónapokban sort kerítettem egy régi tartozásomra, és kiolvastam Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát.

Bár kamaszkoromban többször nekifutottam az Alapítványnak, de soha nem értem a végére. Amikor most ismét a kezembe vettem, úgy éreztem, hogy végre, végre megérett az idő és egymásra találtunk ezzel a történettel. Az első Alapítvány-kötet alapötlete teljesen elbűvölt.

Ebben a kötetben a látszólag tündöklő Galaktikus Birodalom egy kivételes tudósa, Hari Seldon rájön, hogy a Birodalom a vesztébe rohan. Az általa kifejlesztett tudomány segítségével (ami a statisztika és a szociológia szerelemgyereke, és nagyon nagy tömegek viselkedési valószínűségeivel dolgozik) ő és csoportja nemcsak azt tudja megjósolni, hogy hogyan és mikor fog összeomlani a Birodalom, de azt is, hogy ezt követően a barbárság harmincezer éve fog következni, aminek során az emberiség a teljes összeomlásból, újra az alapokról kell hogy felépítse önmagát.

Azonban Hari Seldonnak megoldási javaslata is van: matematikai számításai alapján ugyanis egy jól irányzott “pöccintéssel” a helyes irányba tudja fordítani az emberiség sorsát, és a harmincezer barbár évet egy évezredre rövidíteni. Ezért egy távoli és kiszolgáltatott bolygón létrehoz egy maroknyi emberből álló tudóscsoportot, akiknek – legalábbis ők így tudják – az a feladata, hogy létrehozzanak egy Encyclopedia Galacticát, amiben összegyűjtik és megőrzik az emberiség teljes tudását, hogy az átvészelje a barbárság évszázadait.

Azonban hamar kiderül, hogy az Enciklopédia Alapítvány célja csupán az volt, hogy ezeket az embereket száműzze és elszigetelje a Galaxis többi részétől, kiszolgáltatva őket a szomszédos világoknak – hiszen nem az Enciklopédia, hanem maga az Alapítvány lesz a megjósolt Második Birodalom magja. Hari Seldon ezer évre előre felvázolta azokat a társadalmi folyamatokat, külső és belső konfliktusokat és válságokat, amik egy kényszerű úton fogják terelni az Alapítvány népét, míg végül szükségszerűen létrehozzák a Seldon által megtervezett Második Birodalmat.

A könyv karakterei, akiknek a szemével látjuk az eseményeket, valójában csak kellemes de sablonos papírmasé figurák, a valódi főszereplő maga az Alapítvány, ellenfelei a politika és a társadalmi folyamatok, amik során az eltökélt tudósszövetség előbb városállammá növi ki magát, majd ahogy a Birodalom egyre hanyatlik körülötte, megmarad a tudomány kis szigetének, amit babonás, félelemmel vegyes csodálat övez.

Hari Seldon egyfajta népi hőssé válik az Alapítvány népe szemében, jóslata pedig derűs hittel tölti el az Alapítvány polgárait, hiszen a legnagyobb nehézségek közepette is tudják, hogy Hari Seldon és tudománya előre kijelölte számukra – és testvérük, egy titokzatos Második Alapítvány számára – az utat, ami a sötétség és barbárság egy évezrede múltán elvezeti őket a béke korához. A kérdés már csak az: hogyan?

És egy másik kérdés: de vajon hol van itt az óvodapedagógiai vonatkozás?

Amikor az államvizsgára készülve a mesehallgatás pszichológiájáról tanultam, rájöttem, mi volt számomra az első Alapítvány-kötet varázsa: ez a történet bír a népmese nagyon sok jellemzőjével, és pontosan azt adja egy olvasónak, amire egy gyermek is vágyik a mese hallgatása közben.

  • A vágyteljesítés dinamikája, avagy a legkisebb fiú kalandjai: ez az a jelenség, ami nemcsak a gyermeki lélekben, de a felnőttek fantáziáiban is tettenérhető. Amikor a gyenge felemelkedik és erőssé válik: amikor ábrándjainkban nagylelkűen megbocsátunk azoknak, akik ártottak nekünk, amikor azok segítségére sietünk, akik kigúnyoltak minket és végre mindenki felismeri valódi értékeinket. Amikor a legkisebb parasztfiúból nagy kalandor, győztes bajnok válik, és bátorságáért, ügyességéért, leleményességéért elnyeri a szerelmet, a gazdagságot, a hírnevet. Asimov történetében ugyanez történik az aprócska Alapítvánnyal, ami száműzött, lebecsült tudósok kis csoportjából nagyhatalommá válik, ügyessége és leleményessége segítségével, és Hari Seldon jóslata szerint a jövőben egy új, békés kor uralkodójává fog felemelkedni.
  • A jó és rossz harca: a gyermekek meséiből kimaradnak azok az erkölcsileg csavaros, kínos, szürkezónás helyzetek, amik a felnőttek meséiben gyakran a leginkább lebilincselnek bennünket. A népmesékben soha nem jó és jó, vagy rossz és mégrosszabb közül kell választani: a jó és rossz oldal egyértelműen rajzolódik ki. Nincs ez másképp az Alapítvány világában sem, ahol egy pillanatig sem kétséges, hogy az eljövendő békéért küzdő Alapítványnak kell szurkolnunk a vesztére törő kapzsi és barbár forgatag ellenében.
  • Mágikus világkép: bár az Alapítvány világában nincsenek varázslók és csodatévő boszorkányok (az Alapítvány “mágiája” mögött mindig látjuk a tudományos magyarázatot), Hari Seldon alakja azonban olyan misztikumba burkolózó figura, aki a múlt ködéből a múltban rögzített üzenetei segítségével mindig pontosan akkor bukkan fel, amikor a legnagyobb szükség van rá, és segíti egy kis sugallattal, bölcsességgel, jótanáccsal az ellenségeivel küzdő hősies kis Alapítványt.
  • Anticipációs öröm: a veszélyből való megmenekülés motívumával együtt ez a jelenség egy nagyon fontos eleme a mesehallgatás pszichológiájának. Ez az az öröm, amit nem a váratlan fordulatok izgalma fölött érzünk, hanem afölött, hogy már előre látjuk bekövetkezni az eseményeket, és örömmel tölt el, amikor a várakozásunk beigazolódik. Tudjuk, hogy a királyfi le fogja győzni a sárkányt, Luke Skywalker pedig el fogja pusztítani a Halálcsillagot, és mégis örülünk, amikor ez bekövetkezik. Ugyanígy a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” végkifejlet az Alapítvány számára is biztosított: tudjuk, hogy valamennyi válságból győztesen fognak kijutni és végül megalapítják a mindennél erősebb, biztosabb és békésebb Második Birodalmat, még ha nem is tudjuk előre, hogy hogyan.

Sajnos a szomorú fordulat az, hogy az Alapítvány-sorozat kötetei az idő előrehaladtával egyre kevésbé voltak hűek az eredeti koncepcióhoz. Az, amivel az első Alapítvány-kötet megnyert magának, egyre inkább kikopott a sorozatból. Talán a szerző nem tartotta elég izgalmasnak ezt a mesés szerkezetet, ami az anticipációs örömön túl nem látta el körömrágós izgalommal és megdöbbentő nagy csavarokkal az olvasót. Így a sorozat a későbbiekben egészen más irányt vett, és bár nagyon szerettem azt, ahonnan az Alapítvány-sorozat indult, egyáltalán nem szerettem azt, ahová érkezett.

Így maga az Alapítvány-sorozat végül nagy csalódás volt a számomra (az előzmény-köteteket pedig már nem is volt kedvem elolvasni), de az első Alapítvány-kötetet és magát az alapötletet kedves emlékként őrzöm meg.

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc gyerekkori könyv

Az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás témája a kedvenc gyerekkori könyvünk, ez pedig számomra nem is lehet más, mint Tony Wolf: Mesél az erdő mesekönyv sorozata. Ez a csodálatos kis gyűjtemény hat kötetből áll, az első kötet címe Mesél az erdő az állatokról, de ahogy a lazán összefüggő mesék szereplőinek sora kötetről kötetre bővült, úgy változott a cím is, az utolsó kötet pedig már ezt a címet viseli: Mesél az erdő az állatokról, törpékről, óriásokról, csodatündérekről, manókról és sárkányokról.

2015/01/img_0841-1.jpg

Gyerekként a könyv gyönyörű illusztrációi még inkább elbűvöltek, mint maguk a történetek. A jó mesekönyv illusztrációk tankönyvi példái lehetnének ezek a képek (úgy értem, szó szerint ezek a könyvek jutottak eszembe, amikor óvodapedagógusként a mesekönyv illusztrációkról tanultunk), mert terjedelmesek, de nem telepednek rá a mese szövegére, színesek, gyönyörűen kidolgozottak és hihetetlenül részletgazdagok, minden négyzetcentiméterük egy kincsesbánya volt a gyermeki képzelet számára.

2015/01/img_0837.jpg

Felnőttként, elemző szemmel visszagondolva azonban felfedeztem valamit a mesék tartalmában is, ami miatt valószínűleg nem volt véletlen ez a hatalmas szerelem a Mesél az erdő történetei iránt sem. A tündérekről szóló kötet képez egyedül kivételt, mert annak a meséi gyakran keserédes, Anderseni történetek (ezt a könyvet szinte alig is forgattam), de a többi kötet meséi egyértelmű, színtiszta pozitív kommunikációt képviselnek. Nem a klasszikus “a jó legyőzi a rosszat” típusú mesék ezek, hanem az üzenetük az: “együtt legyőzhetünk minden nehézséget”. Az erdő lakóinak kisebb és nagyobb, hétköznapi és súlyosabb kihívásokkal kell szembenézniük (egy fájós fogtól a téli hidegen át a lakóhelyüket elmosó árvízig), de ötletes megoldásokkal és összefogással mindig találnak megoldást a problémáikra. A kötetekben felbukkanó különböző teremtmények szinte egyike sem képvisel gonosz erőt, még a marcona óriásokat, a komisz manókat és a félelmetes sárkányokat sem legyőzni kell, hanem megtanulni együttélni velük, elfogadva a nehézségeiket és együtt kihasználva az erősségeiket (például a manók fondorlatosságát vagy az óriások erejét, amikkel olyan dolgok válnak lehetségessé hőseink számára, amik azelőtt nem).

Minden szempontból a legjobb üzeneteket közvetítik ezek a mesék a sokféleségben rejlő lehetőségekről, az összetartásról, a barátságról, a leleményességről, az örömről, és a konstruktív, pozitív gondolkodásról, ezt a hétköznapi kalandoktól színes világot pedig gyönyörű képekben is megjelenítik.

Akár felnőtteknek is nagyon jó szívvel ajánlom ezeket a meséket olvasásra vagy újraolvasásra, a gyermeki lélek formálására pedig mindenképpen!

Vigyázz! Kész! Posztolj!

Aranyköpések – Egészen a Mennyországig

A barátnőm lánybúcsújáról egy héliumos lufival jöttem haza, ami napokig ott lebegett a szobánk ajtaja előtt a fogashoz rögzítve. Peti egyik reggel megállt előtte, nézte egy darabig, majd játszott kisfiúsan bánatos hangon közölte:
– Nekem is volt egyszer egy héliumos lufim, ami elszökött a kezemből.
Elnevettem magam és belementem a játékba, magamhoz öleltem és megsimogattam a haját.
– Szaladtunk utána, de persze nem értük el – folytatta. Ahogy az arcát a vállam hajlatába temette, ölelt és hagyta, hogy öleljem, éreztem, hogy egyszerre mulat a helyzeten, ahogy vigasztalósat játszunk, de közben egy kicsit valóban elszomorodik az emléktől. – De nem pukkant ki, amíg láttuk. Úgyhogy felszállhatott egészen… a Mennyországig – mondta halkan.

Ez az emlék és ahogy megosztotta velem, egyszerre nevettetett meg és érintett meg mélyen. Úgy gondolom, nagyon fontos, és főleg egy férfitől látni nagyon különleges is, hogy felnőttként is így át tudjuk magunkat adni a gyerekkori emlékeinknek és ki tudjuk fejezni az érzelmeinket. A gyermeki elme világa egy olyan csodavilág, ahova érdemes felnőttként is elbarangolni vagy meghívni az életünkbe. Nem gyengébb, de erősebb és gazdagabb emberek leszünk ettől, miközben magunk, a szeretteink, a barátaink és a gyermekeink számára olyan világot teremtünk, ahol a Mennyországban a nagymamák mellett boldog cicák napoznak a Jóisten kertjében és boldog kutyák kergetik az égbe szökött héliumos lufikat. Úgy gondolom, csodás ember az, aki akár csak egy percre is ilyen világot tud teremteni azzal, hogy lefesti a szavaival és megtölti az érzéseivel.